Fejér Megyei Hírlap – 1998. október 22.

Véres dráma a Duna partján

A második világháborút követő évtizedek történetének egyik legkiemelkedőbb eseménye az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc. A közel két hét históriája nemzedékek közgondolkodását meghatározó élmény és napjainkig ható politikai erő.
Az 1956. évi forradalom és szabadságharc a magyar társadalom mélyéből fakadt. Az események bizonyították, hogy hazánkat egyetlen párt, egyetlen politikai erő sem emelheti a szabad nemzetek sorába, csakis a magyarság egyesült ereje.

Egységben a vidék?
1956 októberében nemcsak forradalom és szabadságküzdelem zajlott az országban, hanem 1848-1849 után egy nemzet mutatta meg a világnak a demokrácia iránti elkötelezettségét. Egységbe tömörült az ország lakóinak döntő többsége, meglelte egymást a munkás, a földműves és az értelmiségi. Az október 23-át követő napok hazánk valamennyi településén mélyreható változásokat eredményeztek. A diktatúra, a fizikai és szellemi elnyomás elleni tiltakozás egyetértést teremtett főváros és vidék, város és falu között.
A budapesti forradalmi események híre futótűzként terjedt Fejér megyében. Október 24-én már sortűz dördült Székesfehérváron, s a fővárosban történtek nem maradtak hatás nélkül a politikai szóhasználatban az első szocialista városnak mondott Sztálinvárosban sem. Az első ötéves terv legjelentősebb nehézipari beruházása átalakította Dunapentele és térsége több évszázados múltra visszatekintő történetét. Egy fél évtized alatt – 1950 márciusától a közel 4000 fős nagyközségből 30 000 lakosú város lett, megkezdte működését a Sztálin (Dunai) Vasmű. Dunapentele nevét a térképekről, a helységnévtárakból is törölték, mert 1951-ben a vas és acél városának Sztálin nevét kellett felvennie.


Az ötvenes évek “szűk” levegőjét idézi a Dunai Vasmű lapja

A szocialista mintaváros
Hazánk gazdasági lehetőségeitől idegen, felfokozott vas- és acéltermelés a dunapentelei löszfennsíkon várost teremtett, szinte az ország valamennyi megyéjéből áramlott ide – sok esetben az ide parancsolt – munkaerő. 1956 végéig több mint 7 milliárd forintot ruháztak be. Sztálinváros hőskora olyan “sikertörténet” volt, amely a nehézipari beruházás megvalósítása érdekében jelentős fejlesztési lehetőségeket vont el a gazdaság egyéb ágazataitól, megfosztotta termőföldjeitől a dunapentelei őslakosokat, a tehetősebbeket – mint a rendszer ellenségeit – kitelepítették, lakóházaikat a szocializmus építése, a nép hatalmának megteremtése érdekében államosították. Félelem, könny és megtorlás, a diktatúra számos – itt fel nem sorolható – eszköze is áthatotta a “hőskorszak” kezdeti esztendeit. Sztálinváros egyszerre és egy időben jelentette a diktatúrát megtestesítő pártelit számára a szocialista példát, a szocialista mintavárost, ugyanakkor itt halmozottan és felfokozottan jelentek meg az ellentmondások, azok a gazdasági és társadalmi összefüggések, amelyek elvezettek október 23-ához, a forradalom és szabadságharc kirobbanásához.


1956 – A magyar dráma – I. – október 23.

Október 23-án délután feszült hangulat uralkodott Sztálinvárosban, a vasműben és a város egyéb vállalataiban a budapesti tüntetés tartotta izgalomban a dolgozókat. A várakozó hangulatot Gerő Ernő hírhedt beszéde nem oldotta. A Kossuth rádió sugározta állásfoglalás azt bizonyította, hogy a Gerő vezette Magyar Dolgozók Pártja sem képes a társadalmi változások megtételére. A kiábrándult hangulatot október 24-étől tettek váltották fel, amelyek főbb mozgatórugóit ismételten a pesti események – a Magyar Rádió ostroma, a Sztálin-szobor ledöntése és a hazánkban állomásozó szovjet katonai alakulatok beavatkozása – jelentették.


1956 – A magyar dráma – II. – október 24.

Október 24-én a déli óráktól forradalmi hangulat uralkodott Sztálinvárosban. Mind jelentősebb tömegeket mozgató megmozdulásokra került sor. Sándor András író és Pados István technikumi tanár álltak az elégedetlenkedők, a forradalmi átalakulást követelők élére. Mind többször hangzott el, hogy szervezetten, a néphadsereg Sztálinvárosban állomásozó alakulata, illetve az ott őrzött fegyverekkel felfegyverkezve induljanak a fővárosban harcoló szabadságharcosok megsegítésére. Átmenetileg háttérbe szorult az MDP városi bizottsága és a városi tanács apparátusa is. Nem a párt, nem a tanácsi vezetők voltak az utca urai, hanem a nép!
Határozott intézkedésre a Sztálinvárosban állomásozó 142. honi légvédelmi tüzérezrednél került sor. Október 24-én hajnalban a 15. honi légvédelmi tűzérhadosztály parancsnoka – Sánta Károly alezredes – utasítására Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok általános riadót rendelt el. Fő feladata a laktanya védelmének megszervezése és a város fontosabb objektumainak biztosítása volt. Az elöljáró parancsnokság 4 tisztet is Sztálinvárosba rendelt, hogy segítsék a védelmi tervek elkészítését.


Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka

Harckészültség!
A harcrendben felsorakozott ütegeknek az ezredparancsnokság fokozott harckészültséget rendelt el, s az őrségek megerősítésére is sor került. A laktanya különböző pontjain 5 könnyűlöveg tüzelőállást foglalt el, 2 löveget pedig a lőszerraktár területén helyeztek el. Ugyanakkor védőőrizet alá vették a városi szivattyútelepet és a szigeten levő víztároló-medencéket. Az összehangolt katonai akciók biztosítása érdekében egy 16 főből álló egységet rendeltek a kiegészítő-parancsnokságra, s egy rajt utaltak a tűzoltó-parancsnokságra is. A déli óráktól már a légvédelmi ezred biztosította a városba vezető utakat is.
Az utak ellenőrzését ellátó egység október 24-én a délutáni órákban egy tehergépkocsit tartóztatott fel, amelyen 5 katona (1 tiszthelyettes és 4 honvéd) tartózkodott. Azzal a céllal érkeztek Sztálinvárosba, hogy kenyeret szállítsanak Budapestre a szovjet katonai alakulatok ellen küzdő szabadságharcosoknak. A tüzérezred járőralakulata lefoglalta a polgári tehergépkocsit és a honvédeket őrizetbe vette.
Forradalmi lendülettől fűtött lakosság és a néphadsereg alakulatának egységes fellépésére nem került sor. A tüzérezred tisztikarának döntő többsége elhatárolta magát a polgári lakosság megmozdulásától. A katonai objektumok és a városba vezető útvonalak biztosítása azt követően vált hatékonnyá, hogy ismertté lett a statárium elrendelése, s Nagy Imre miniszterelnök a harcok mielőbbi beszüntetésére szólította fel a szovjetekkel szembeszegülőket.

Ismét Dunapentele…
Október 24-e a város történetében egy lényeges szempontból meghatározó napot jelentett. A városi népgyűlés elhatározta, hogy Sztálinváros elnevezés helyett visszatér a történelmi eredetű Dunapentele használatára, s a Sztálin Vasmű elnevezést a Dunapentelei Vasmű elnevezéssel váltja fel.
A pozitív tartalmú változással azonos időben a Magyar Dolgozók Pártja városi bizottsága ellentámadásba lendült. Gerő Emő beszédén, majd a Minisztertanács október 24-én közzétett közleményein felbuzdulva a Kossuth rádió hullámhosszán a Dunapentelei Vasmű karbantartó gyárrészlegének táviratát tették közzé, amelyben a dolgozók általános véleményére hivatkozva arra utaltak, “hogy az ellenforradalmi horda fel akarta számolni békés életünket, békés szocialista fejlődésünket. Munkásokhoz méltóan fogunk helytállni, és minden romboló kísérletet megakadályozunk…”
A rádióban közzétett közlemények, a dolgozók véleményére hivatkozó összefoglalások nem csendesítették le a tömegeket. A valóság és a mind sűrűbben elhangzó közlemények között ellentét feszült. Nem ellenforradalmárok, ellenforradalmi hordák vették fel a küzdelmet a szovjetekkel, hanem szabadságharcosok. Az október 23-án délután először elhangzó “Ruszkik haza!” felhívás országosan elterjedt követeléssé vált.


Ruszkik haza! – oroszellenes feliratok az utcákon /Budapest, Attila utca

Küldöttség Budapestre
Drámai fordulatot vettek az események Dunapentelén. Október 25-én a kora délutáni órákban ismét népgyűlést hirdettek. A határozat értelmében egy 25 főből álló küldöttség indult Budapestre, hogy személyesen győződjenek meg a fővárosban történtekről, s a dunapenteli dolgozók követeléseit tartalmazó összegzést Nagy Imrének, a Minisztertanács elnökének adják át. A küldöttség vezetőjévé Sándor András írót választották.


1956 – A magyar dráma – III. – október 25.

A kora esti órákban a népgyűlésen megjelentek egy kisebb, mintegy 1500 főből álló csoportja a tüzérezred laktanyájához indult.
Főbb követeléseik az alábbiak voltak:

  • engedjék szabadon a 24-én őrizetbe vett katonákat,
  • a Magyar Néphadsereg katonái vegyék le sapkájukról a vörös csillagot,
  • a laktanya kapuján elhelyezett “Tolbuhin laktanya” feliratot távolítsák el,
  • az ezredparancsnokság engedélyezze, hogy a katonák küldöttei – fegyver nélkül részt vehessenek a városban zajló népgyűlésen.

Tűzcsapás a tüntetőkre
A követeléseket a parancsnokság rövid tanácskozást követően teljesítette, s a tömeg hosszan tartó éljenzés után elvonult. Később egy újabb csoport jelent meg a laktanya előtt. Már azt követelték, hogy 4-5 tiszt és sorkatona a népgyűlés elnökségében képviselje a honvédséget, s a Budapestre utazó küldöttség tagjainak személyi biztonságát felfegyverzett katonák szavatolják. Az újabb követeléseket is teljesítették, amikor egy minden korábbinál jelentősebb számú és fegyvereket követelő tömeg jelent meg a tűzérezred laktanyája előtt.
A közel 3000 főből álló és fegyvereket követelő tömeget nem lehetett szavakkal feltartóztatni.
A laktanya kapuját betörve behatoltak az udvarra. “Tűz!” vezényszó hangzott el, a védelemre beosztott katonák pedig riasztólövéseket adtak le. A laktanya udvarára behatolt tömeget a riasztólövések nem késztették menekülésre, sőt, miután meggyőződtek arról, hogy “… ezek csak a levegőbe lőnek”, mind többen rohantak be a laktanya területére.
Ä tragédia nem volt elkerülhető: a honvédek újabb tűzcsapása a tüntetőkre irányult. Három halott, s több súlyos sebesült lett a harci cselekmény áldozata.
A fegyverek zaját a lőpor fojtogató füstje váltotta fel, majd a hosszú másodpercekig tartó csendet a súlyosan sebesültek segélykiáltásai törték meg.

folytatás hamarosan!

Dr. Erdős Ferenc


1956-ról 1989-ben – Kiss S. Anna és Munkácsi Imre cikksorozata
a Dunaújvárosi Hírlapban

Dunaujvaros