Béke és Szabadság – 1954. július 14.

ÚJ KIKÖTŐ

Örökké sajnálni fogom, hogy nem voltam ott az új kikötő megnyitásakor. Azt mondják, esett az eső, tépettszélű, nehéz felhők horgonyoztak az égen s mert már alkonyodott, nem is lehetett jól látni. A rakodók valami deszkabódéban kártyáztak, s szidták az időt. A kikötőmozdony lent állt az alsó váltónál, a vezér elment, hogy cigarettát kérjen, mert az övé mind átnedvesedett s a közelben nincs trafik. A főépület vakolatlan szobáiban telefonszerelők fütyörésztek, egy asszony a padlót súrolta, a gépírónő bérlistát másolt. Nem érkezett bizottság, nem mondtak beszédet, senki sem hozott virágot vagy zászlót. Különös, de minden úgy játszódott le, mint az emberiség történetének nagy pillanataiban, amikor a föld valamely pontján váratlanul felharsant a kiáltás: föld! Vagy: hajó!… Az avatás oly szép és regényes volt, akár az “Othello”, a “Bolygó hollandi” egy-egy jelenete vagy a perc, midőn Magellán egyik hajója visszatért földkörüli útjáról, s mindenki a partra futott.
Ezerkilencszázötvennégy június 16-án alkonyatkor a sztálinvárosi kikötő főépületének ablakából valaki elkiáltotta magát: hajó!
A gépírónő lecsapta a bérlistát, a telefonszerelők hármasával ugrottak lefelé a lépcsőn, szaladt a súrodóasszony, az öreg kapus, a mozdonyvezető és a raktáros. Az ablakból még mindig kiabáltak: Hajó! Hajó! A rakodók kirohantak a bódéból, a jóisten tudja, honmét, de előkerültek a darusok, a kőművesek, a lakatosok, a könyvelő. Hajadonfőtt és kabát nélkül szaladt mindenki, ázott homokdombokon, pocsolyákon, vizes bokrokon át az öböl bejárata felé. Szakadt az eső, zúgó függönye mögött csak a gőzös körvonalait lehetett látni, amint óvatosan hajózott a kitűzések között a kikötő kapujában. Az emberek zsebkendőkkel, ázott gallyakkal integettek, hogy erre, erre…
A hajó észrevette a tömeget és dudált. Aztán elengedett egy uszályt, az első uszályt a sztálinvárosi öbölben, megfordult s visszament a nagyvízre, a vontájához. Az uszály – a MESZHART 732-es – lassan közeledett a part felé. Az emberek álltak az esőben és némán figyelték a manővert. Kidobták a kötelet – száz kéz nyúlt érte egyszerre, mindenki fogni akarta, a telefonszerelők is, a súrolóasszony is, a mozdonyvezető s az öreg kapus. Akkor, megint csak furcsa, várakozó csendben, leszaladt a horgony, s a kormányos kijött a partra.


Indul az érccel megrakott szerelvény az új kikötőből a kohó felé

– Adjon isten, jóestét. Megjöttünk.
– Mit hoztak?
– Ércet.
Így nyílt meg, ünnepélyesen, a sztálinvárosi kikötő.

*

Még mindig esemény, ha egy hajó befut. Négy napja az “Etele” járt itt, tegnap a “Magyar”. Az “Ipoly” gőzöst, az elsőt, amely június 16-án alkonyatikor jelent meg az öböl bejáratánál, úgy tartják számon, mint Kolumbus “Santa Maria”-ját a történelem. Sztálinváros szereti a romantikát.
Az új hajó –

új vendég.

Meg lehet mutatni a legénységnek a kétszázméteres darupályát, a különleges ércszállító vagonokat, a kultúrtermet és a meteorológiai tornyot. El lehet őket igazítani a csárda felé (mert csárda nélkül mit ér egy kikötő?), meg lehet magyarázni nekik a központi trafóház fontosságát, be lehet kalauzolni őket a borbélyhoz és a KÖZÉRT-be. Mindez roppant lényeges, mert a hajós káromkodva hajózik új kikötőbe, nem szeret horgonyt vetni ott, ahol még sohasem járt. Szidja a vizet, szidja a partot, a kezelőséget, az üzleteket, a darusok rokonságát. Se vége, se hossza a sóhajtozásnak: a Vámmentesben így, az újpesti öbölben meg amúgy, hej, Mohácson máskép van…


A kikötő főútja és a főépület a meteorológiai toronnyal

De a darus fürge és pontos, a borbély előzékeny, ügyes, a KÖZÉRT-ben jó a kolbász, a kezelés (a hajóadminisztráció) gyorsan megy, a vizet kényelmes járni, így aztán az új vendég, amikor felszedi a horgonyt, kissé elfogódottan búcsúzik:
egész jó kikötő… Második érkezésekor olyan manőverrel áll parthoz, hogy azt tanítani lehetne minden idők kormányosainak. Mert most már azon van, hogy őt szeresse meg a kikötő…

*

Tizenegy uszály áll az öbölben, ércet hoztak.

Az érc

eddig felhajózott a Vámmentesbe, Csepelre, s onnan jött (lényegében visszafelé) Sztálinvárosba vasúton. Amióta a kikötő megnyílt, a hajók közvetlen hozzák az ércet, gyorsabb, olcsóbb a szállítás, kevesebb a felesleges munka.
Két portáldaru rakodik s tizenöt rácalmási legény, félmeztelen testük vörös az ércportól. A brigádvezető fején vörös sapka. Szegletesarcú, nagyon világoszöld szemű fiú, talán huszonkét-huszonhárom éves lehet. Ahogy a darus ereszti s emeli a láncon függő hatalmas, több tonnás vascsillét, úgy rohan, ugrik a vagonokra, segít kidönteni az ércet, kapcsolja a láncot, integet, irányít, kiált. A többiek raknak, egyforma, nyugodt, tempós mozdulatokkal. Ez meg, akár a szöcske, repked a vagonok körül, feje felett mint iszonyú acélormány, himbálódzik a többszörös lánc. Hozzánemértő azt hihetné, örökké versenyt fut a halállal, úgy siklik, kígyózik a roppant teher alatt. De fent, többemeletnyi magasságban ott a másik akrobata, a darus: milliméternyi pontossággal, mintha csak könnyű toll vagy papír lenne, játssza a legény kezére a porló érctömeget.
Csak futva lehet a fiúval szót váltani. Kapás István a neve. Halász volt, valamikor, nagyon régen, négy esztendővel ezelőtt… Halász volt a többi tizennégy is. Azóta végigrakodták egész Sztálinvárost. Kordét a 33/3 trösztnél, teherautót az Út- és Csatornázásinál, vasúti kocsit a SZÁLLRAK rámpáin, raktak még a mezőn, az azóta annyiszor megénekelt egykori kukoricaföldek helyén, a városban, a kohónál, a vasúton. Meg bútort, ha kellett és szálfát az ácsoknak és mindent, amit csak rakni lehet, valahonnan ki vagy valahová be. Öreg szakemberek (a legidősebb huszonöt esztendős) a rakodás mesterei… De miért hagyták ott a halászatot?


Kapás István, a rácalmásiak brigádvezetője (sapkában) és Németh Ferenc kikötővezető az ércszállító uszályon

Szaladok a vörössipkás legény után (ez aztán igazi brigádvezető, a legnehezebbjét végzi) s kérdem, miért nem maradt, mint apja, nagyapja, dunai halász? Zuhan az érc, valahonnan a vagon tetejéről, a félelmesen himbálódzó darucsille alól kiált:
– A kereset, meg az érdekesség miatt!
Amíg fordul a daru, ledobban mellém.
– A halász mindig egyedül van. Legfeljebb másodmagával – szuszogja. – Mi meg mindig együtt…
S már ugrik is a vagonra, kapcsolja a láncot, felrikkant a vagy négy emelet magasban trónoló darushoz:
– Mehet, kolléga!
Mert most már neki kollégája a darusember. Dunaiak, kikötőiek mind a ketten. És sztálinvárosiak.

A darus

Csepelről jött, a Vámmentesből, ahol tíz évig dolgozott. Amikor felmásztam a keskeny vashágcsón s beléptem a daru kormámyosfülkéjébe, a négy jelenlevő közül, tartásáról és hang- hordozásáról azonnal felismertem a darust. A kikötői darus különös emberfajta. Félig szárazföldi, félig hajós, félig akrobata, félig művezető. Magasból néz le a világra, olyan éles pillantással, mint a sas. Élet és halál ura, a szó szoros értelmében. Csak milliméternyit csússzon a keze valamelyik kapcsolón: öt ember odalent soha nem kel fel többé. Három kézi és két lábkapcsolóval dolgozik egyszerre. Csattogó, dübörgő acéltornya forog, halad és emel.
Ismerem az újpesti rakpart, az úgynevezett Balpart Ügynökség darusait, találkoztam kikötő-darussal a Vámmentesben és Óbudán. Mintha testvérek lennének, mindegyikükben van valami közös vonás. Viselkedésük hidegvérűen parancsoló, mert megszokták, hogy a magasból vezényeljenek veszélyes műveleteket. Nyugodtak, hiszen kötélből kell lenni minden idegszáluknak, hogy ne tévedjenek soha. Magabiztosak, mert csak az szállhat kikötő-darura, lengethet roppant terheket, játszhat tonnákkal és fizikai törvényekkel, aki bátran hisz saját tudásában és ügyességében. Szeretik a tréfát, humoruk nyers és harsány, mint a nagyon merész és nagyon egészséges embereké, őszinték, köntörfalazás nélkül mondják ki gondolataikat s mert kikötőben élnek, víz és part határmezsgyéjén, jól ismerik a világot.
A sztálinvárosi darusnak tetszik az új kikötő, tetszik a város (ahol kétszobás lakást kapott), de nem tetszik a daru.
– A Vámmentesben harminchat daruval nincs annyi baj – mondja -, mint itt a kettővel. Hol egy csavar pattan el, hol egy biztosíték vág ki. Ha a villanyszerelő lemászott, már jött a lakatos, ha a lakatos végzett, mászott fel újra a villanyszerelő. Mi meg olyankor állunk s hámozzuk a levegőt. Azt meg nem fizeti senki…
A villanyszerelő és a lakatos most már felköltöztek a darura, ott forognak ők is egész nap a kikötő felett, várják, a következő pillanatban mi történik, mi ég, mi kap zárlatot… A darukat a Budapesti Darugyár szállította. Bizony az ember elkeseredik, mondják, amikor minden olyan szépen megy, itt az érc, lehetne dolgozni s nem lehet. Ment a daru meg-megáll, hibát keresnek vagy javítanak. Minden tökéletesen működik az új kikötőben: a negyven méter magas acél világítótornyok, a trafóház, a telefonok, az új, különleges vasúti kocsik, az öreg mozdony, az emberek rendben és jó szívvel végzik a munkát, már kikötő a kikötő, csak ezen a két darun ül az átok, szégyelhetik magukat, akik megcsinálták…


Így látja a darus a világot, örökké a magasból, mint a sas…

Már kikötő a kikötő… nézem a Dunát, közvetlen a part mellett, a remegő, fortyogó, megáradt vizen vékony, szivárványos olajfolt. Az öböl mélyén halászbárka, a kormányrúdnál feszített kötélen kiteregetett fehérnemű. Az uszályokon matrózok pipáznak és asszonyok sulykolják a ruhát. Kátrányszag, gőzszag, vízszag, hal- és iszapszag, a vas csípősebb illata, a száraz, napsütötte fa lehelete: kikötőszag… A borús, vízszínű égen kiterjesztett szárnnyal lebeg egy sirály. Viteti magát a lassú széllel s aztán lecsap az uszályok orra felé. Kikötői sirály, már ide tartozik …
A parton szárazra tett, kátrányos ladik, benne három pöttöm gyerek. Kisfiúk, egyforma kék ingben, egyforma pajkos pillantással. Birkóznak az óriás evezőkkel s kacagnak hozzá.
– Hová mentek? – kérdem.
– Paksra!
– Miinek?
– Káposztájér’… De ez nem ladik ám, bácsi! Ez hajó!
Leülök a ladik orrára, feltérdelnek mellém.
– Milyen hajó?
– Gőzös. Az “Ipoly”…
Azt már nem kérdem, mi leszel ha nagy leszel? Bizonyosan hajóskapitány, kikötőparancsnok vagy daruvezető. Mi más akarna lenni egy új kikötőben három kisfiú?

Vajda István


Legnagyobb dunai kikötőnk

Dunaujvaros