Egy elnök naplója

Tapolczai mesél

Elfogult és elfogódott könyvismertetés

Akik közelebbről ismertük, úgy mondjuk, ahogy régen, életében is mondtuk volna: a Tapi mesél – csak hát címben mégsem való ez a bizalmaskodás. Pedig erről, pontosan erről van szó: a Tapi mesél 193 oldalon keresztül a Kossuth Kiadónál megjelent könyvében. (Tapolczai Jenő: Egy elnök naplója.)
Régen vártam, és érdeklődéssel vettem kézbe a könyvet. Úgy olvastam el, hogy egyszer sem tettem félre. Izgalmas könyv, amennyiben egy izgalmas korban, izgalmas életet élő, írótollhoz nem szokott, köztiszteletben állott, közismerten ízes mesélő ember visszapillantásait tartalmazza. Igen, így többes számban: pillantásait. A könyv szerkezete is azt mutatja, hogy tudatosan zárt egységekre, történetekre törekedett. S hogy ez nem mindig sikerült, az nem a szerző hibája, hanem életének izgalmas szépsége és gazdagsága miatt van így. Látni a könyv lapjain, mint ragadták el az emlékek, mint frissült fel az emlékezete, mint serkentette ezt a felfrissülést korabeli újságok újraolvasásával.
Néhai Tapolczai Jenő az az ember volt, akinek valamiről mindig eszébe jutott valami. Mindig más. Akárha írói szemmel is érdemes figyelni, hogyan kanyarodnak, cikkáznak könyvbe foglalt kis történetei egyetlen alcím alatt a sztálinvárosi gimnáziumavatás 1953. szeptember 1-i dátumától, Kodály Zoltán látogatásán keresztül egészen addig a kedvelt sztoriáig, amikor is a kínai művelődésügyi miniszterhelyettes beszédét – a tolmács képtelensége miatt – maga fordította (!) le a mozi zsúfolt nézőterének közönsége előtt.
A mindvégig jő olvasmányt – sokaknak bizonyára letehetetlen olvasmányt – ígérő napló pontosan osztható három részre. Ahogyan a szerző maga is három részre tagolta saját életét, valahogy így: prae Dunaújváros – Dunaújváros – post Dunaújváros. Vagyis Dunaújváros előtti, dunaújvárosi és Dunaújváros utáni szakaszra. Hogy melyiket kedvelte leginkább, az a könyv terjedelméből is kitűnik, amennyiben a 40. oldaltól a 177. oldalig a Dunaújvárosban tanácselnökként eltöltött 14 esztendőnek állít emléket. Szerinte is ez volt a legszebb, legizgalmasabb, legtartalmasabb életszakasza. Tapolczai Jenőt 1953 augusztusában választották a Sztálinvárosi Tanács élére. Ekkor már túl voltunk a város rangját ugyancsak megtépázó 1953 júniusi párthatározaton, ekkor már nem volt “nagy megtiszteltetés” sztálinvárosinak lenni, noha, mint a szerző írja, őt még ezzel a szöveggel indították útra Budapestről. Nyilván ismerte a pillanatnyi konstellációt Tapolczai Jenő, és mert azt is tudta, hogy ez a konstelláció csak pillanatnyi, ezért nem veszteget rá sok betűt könyvében sem. Csak rejtve, csak értő előtt tárja fel érzéseit, amennyiben így ír: “Az új város építésének kezdeti időszakában úgy éreztem frontszolgálatra jöttem… Az első napokban ideérkezettek között igen sok volt az “aranyásó”, a kalandor, a deklasszált elem. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni. hogy … a börtönből szabadultakat ide irányították, s az épülő várost jelölték ki számukra új lakóhelyül.”
Hiába kerestem könyvében a visszaemlékezésekre és visszaemlékezőkre annyira jellemző tömjénfüstöt, amivel a szerzők két-három évtized távolából saját tevékenységüket szívesen körbe lengik. Pedig tanú vagyok rá, hogy Tapolczai Jenő, mint ex dunaújvárosi tanácselnök, megérdemelte volna ezt az elfogult dicséretet. Nem tudtam volna haragudni rá, ha megírja: ő maga is tudja, mennyit köszönhet neki a város. Ha úgy írja meg könyvét, hogy abból valóban megtudjuk, mennyit is.
Olyan időben állt a kormányhoz és úgy vezette a város hajóját, hogy könyvében most itt-ott indokolatlannak érzem a szerénységet, de emberinek azt az igyekezetet, hogy másokra név szerint hivatkozva bizonyítsa: nem egyedül volt a fedélzeten. Mint régi dunaújvárosi mégis kíváncsi lettem volna azokra a harcokra és küzdelmekre, amelyeket, úgymond a kulisszák mögött vívott “a Tapi”, azért, hogy Dunaújváros az legyen, ami ma, hogy a városi életforma és életmód hamarabb gyökeret verjen. Mert voltak ilyen küzdelmei, számosan.
Sajnos, ez hiányzik a kötetből. Talán arra gondolt, miközben a kézirat fölé hajolva rótta a sorokat, hogy “ezt ne én, hanem az utókor mondja el rólam”. Igen, csakhogy az utókor ismeretei korlátozottak, és az idő előrehaladtával mindinkább azok lesznek. Nem értem, például, miért hallgatta el könyvében azt, amit egyébként mindig mesélt a könnyűipari üzemek 1957-58-as telepítésével kapcsolatban. Nevezetesen, hogy a nyomasztó női munkanélküliséget megszüntető ruhagyár és fehérneműgyár üzemindítása után valahonnan fegyelmi büntetést kapott. Valahol rossz szemmel nézték ezt az akcióját, amit pedig az élet százszorosán igazolt Beszélgetés közben sokszor csapott a zsebére: “itt van, Mikikém, meg tudom mutatni!”. Könyvében mégsem említi. Talán szégyellte magát azok helyett, akik akkor így melléfogtak. Egyáltalán, munkája, küzdelme a könyvben kicsit idillikusabbnak tűnik, mint az feltehetően – és elbeszéléseiből ismerve – a valóságban lehetett.
A könyv csúcsait azok az ismert Tapi-anekdóták jelentik, amelyeket számtalanszor hallottunk tőle magától is: Renyákné hármasikrei, a dodgem-baleset, a félbajuszos maharadzsa látogatása és még jó néhány vidám, poénba torkolló történet.
Számomra felfedezés és újszerű, hogy mennyi szeretettel és hozzáértéssel ír Fejér megyéről is, amelynek tanácselnöke volt és amit gyorsan és jól megismert.
Ami a legszomorúbb a könyvben, hogy megjelenését nem érhette meg. Tudom, nagyon örült volna, ha látja a könyvesboltokban (sokáig nem láthatta volna, mert bizony csekély 5000 példányban jelent meg a kötet és aligha marad egy is olvasatlan), ha látja érdeklődők kezében. Sajnos, időközben meghalt. De hadd idézzem könyvének utolsó lapjáról ars poeticáját: “Nyugalmam forrása az a tudat, hogy ebben a nagy munkában, amennyire erőmből, tehetségemből tellett, mindenkor igyekeztem kivenni a részem.”
Akárha úgy is, hogy élete alkonyán tanulságos, mindenkinek szívből ajánlott könyvet írt munkájáról.

MISKOLCZI MIKLÓS

Megjelent: Fejér Megyei Hírlap 1977. április 10.


 Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

Dunaujvaros