Sztálinvárosi gyerekek VIII.

VIII.

– Hol van tulajdonképpen az a sziget? – kérdi izgatottan Jutka. Tücsök elcsodálkozik. – Még azt sem tudod? – Később ki­derült, hogy ő se volt még sohasem ott s csak azt tudja, hogy a vá­ros alatt fekszik, szemben a faluval.
– Jó, jó, de hogy találunk oda?
– Gyertek csak utánam – mondja Ferkó.
– Tudod, hogy merre kell mennünk? – kérdi bizalmatlanul Jutka. – Most aztán igazán ne vállalj olyat, amihez nem értesz.
– Ki kell nyomoznunk merre járnak Tóthék – mondta kité­rően Ferkó. – Attól ne féljetek, hogy nem találunk oda. Menjünk mindig Tóthék után. Óvatosan, hogy észre ne vegyenek. Kerülőutakon… Ott mennek!…
Valóban az országúton csoszogott a kis Tóth, mögötte Kati lépkedett Mihalikkal. Egy egész sereg gyerek követte őket.
– Vágjunk át a Görbe-utcán… akkor éppen mögéjük kerü­lünk. Nem vesznek észre – suttogott Tücsök, holott senki sem volt a közelükben, de a suttogás is hozzátartozott a nyomozáshoz.
Téglarakások közt bujkálnak, négykézlábra ereszkednek, majd dombokra kapaszkodnak fel, a porhanyós, löszös talaj beomlik a tal­puk alatt. – Semmi baj! Fődolog, hogy el ne veszítsük őket a sze­münk elől – lihegi Jutka. – Te mindig figyelj – bíztatta Tücsköt.
– Ott mennek…
A csapat már bekanyarodott, az út hajlata elnyelte őket.
– Utánam! – vezényelt Ferkó. – Akármi legyek, ha nem az ott a sziget.
– Én csak félszigetet látok – ellenkezett Jutka.
– Jó, hát félsziget! Ne legyél most olyan pontos – mérgelő­dött Tücsök.
– Mi az alsó szigetre megyünk – mondta Ferkó. – Oda ni! Látjátok? Ahol a töltés és az alsó szigetvég között az az öböl van…
– De hogy jutunk el oda? – kérdezte ijedten Jutka.
– Pszt! Lapulás! – A fák közé ugrottak, mert abban a perc­ben bukkantak fel Tóthék. A fák ágai közé húzódva füleltek.
A kis Tóth figyelmesen körülnézett. A parton egy csónak állt, rozsdás lánccal egy cölöphöz erősítve. Tóth Berci eloldozta.

– Szálljatok be – mondta a kis Tóth Katinak és Mihaliknak s combig gázolt a vízben. Nagyot taszított a csónakon, majd a himbálódzó csónakba ugorva megragadta az evezőlapátokat. Azok ke­ményen nyomultak a vízbe, a zöldesszürke hullámok szétváltak s a kis Tóth teli torokból kiáltozott: – Hó! Hahó! Hó!
A parton állók egymásra néztek. – Láttad? A kis Tóth evezni is tud – mondta Jutka és szeme elé ernyőzött kézzel követte a távo­lodó csónakot. – Te rá mernéd bízni magadat? – fordult Tücsök­höz. – Ez mégis csak a Duna!
– Ha félsz, maradj itt – mondta szigorúan Ferkó.
– Nem félek éppen… de ha más úton is el lehetne jutni a szi­getre. Vajjon honnan szerezte a csónakot?
– Minket ez most ne érdekeljen – mondta gyorsan Tücsök, aki érezte, hogy nem jó feszegetni ezt a kérdést.
– Igen, de… – Jutka elővette gondosan összehajtogatott zsebkendőjét, mert az izgalom az orrát csavarta.
– Mi az, hogy “igen, de”? Vállaltuk, hogy utánajárunk, merre kóborol a banda. Vállaltad, vagy nem vállaltad?
– Azt nem vállaltam, hogy belefúlok miattuk a Dunába.
– Talán nem tudsz úszni?
– Öt úszóleckét vettem összesen. Mit faggatsz? – támadt dü­hösen Ferkóra, mert eszébe jutott, hogy a lábával sehogysem megy a tempózás.
– Öt lecke után már nem fúlsz be – vígasztalta Tücsök. – Ha el is találna süllyedni a csónak, a roncsokba lehet kapaszkodni s kényelmesen fenntartod magad a vízen.
A csónak már a szigethez közeledett s Kati szőke varkocsa, Mihalik fekete üstöke s Berci viharvert sapkája mozgó foltnak látszott, amely lassan beleolvadt a levegő átlátszó kékjébe.
Tücsök féllábon ugrált. – Most partraszállnak… Nem olyan könnyű partraszállni, ott elég erős a Duna sodra – mondta, holott sohasem járt arra. De ha veszélyes az út, annál nagyobb dicsőség­nek számít az átkelésük.
– Én nem hiszem, hogy a part mellett erős a víz sodra. Én ezt egyáltalán nem hiszem – bátorította magát Jutka.
A mozgó csónak eltűnt a szemük elől. Tenyerükből messzelátót formálva figyelték, nem bukkan-e fel valami fehérség a lombok sok­féle zöldjében.
– Úgy látszik, eltakarja őket a sás – jegyezte meg Ferkó s türelmetlenül futkosott fel-alá a parton.
– Ott vannak! Akármi legyek, ha nem ők azok! – kiáltotta Tücsök, ősszeszíjazott könyveit feléjük lóbázva.
Aztán leeresztette a karját. Nem mintha elfáradt volna a nagy integetésben, de senki sem volt látható, csak a szigeti fák, melyek összedugták a fejüket s ügyet sem vetettek rájuk.
– Csak jönne egy rohamcsónak! Pillanatok alatt utánuk vet­nénk magunkat. Itt mindig áll egy-két rocsó – mondta Ferkó.
– Honnan tudod? Hisz sohasem jártál erre – jegyezte meg bosszúsan Jutka.
– Mire átkelünk, eltűnnek a szemünk .elől. Kóborolhatunk a vadonban – mondta Tücsök. – Úgy megyünk haza, hogy hírüket sem láttuk.
– Pedig ha egyszer elvállaltuk őket, akkor hírt kell vinni ró­luk. Akkor is, ha lélekvesztőn jutunk át – mondta Ferkó és Jut­kára sandított, aki a lélekvesztő hallatára elsápadt.
– Úgy csinálsz, mintha csak azért lennél itt, mert elvállaltad őket – fortyant fel Jutka, s minden óvatosságról megfeledkezve a csupasz kőre ült, anélkül, hogy a szvetterét ráterítette volna.
– Valld be, hogy félsz az átkeléstől.
– Én félek? Vedd tudomásul, én semmitől sem félek.
Ebben a pillanatban felbukkant Tóth Berci a túlsó parton. Tü­csök és Ferkó egy fa mögé ugrottak s hevesen rángatták Jutka szok­nyáját, hogy bújjon el ő is. De Jutka kézzel-lábbal integetett.
– Csak vegyenek észre és jöjjenek értünk.
– Elment az eszed? – förmedt rá Ferkó.
– Épp hogy megjött az eszem. Az lenne a jó, ha ők maguk vinnének át minket, különben eltévedünk.
– Kár volt Jutkát magunkkal hozni – suttogott haragosan Ferkó. – Nem ért a nyomozáshoz. Guggolj le, ha mondom…
– Dehogy guggolok. Csak guggolva lehet nyomozni? A nyo­mozáshoz ész kell, furfang. – Sóhajtott. – Csak észrevenne minket a kis Tóth! – Lekapta piros nyakkendőjét, s meglobogtatta. – Ide nézett! Én mondom nektek, hogy ide nézett! Hahó… Ha-hóó! – kiabálta, ahogy a torkán kifért. – A víz messzire viszi a hangot. Ezt tudhatod a fizikából is.
– Elárultál minket – mondta izgatottan Ferkó és hasoncsúszva jött előre.
– Dehogy is árult el – csitította Tücsök. – Csak nem a meg­szokott módon nyomoz.
– Úgy van… nem a megszokott módon – kapott a szón Jutka. – Ahelyett, hogy dolgavégezetlenül mennénk haza… mert úgysem találnánk meg őket… ők maguk mutatják meg, hol ütöt­ték fel a tanyájukat.
– Mért mutatnák meg? Majd bolondok lesznek!
– Bízd csak rám. – Jutka vadul hadonászott. – Most észre­vett… oda nézzetek! Hívja a többieket is.
Valóban, a sziget bokrai között összehajló, apró alakok játszot­tak, akkorák, mint a gyufaszálak. – Mintha integetnének – ujjon­gott Jutka.
– Kár, hogy nem hoztam magammal látcsövet – mondta Tü­csök. – Nern látom pontosan a mozdulatokat.
– Én látom… Integetnek, hogy máris jönnek.
Ferkó előbújt a rejtekéből. Leporolta ruháját. Félóránként közlekedik a recsó. Én azzal megyek. Ragaszkodom az eredeti tervhez. Meg akarom lepni őket.
– Nekem se tetszik, hogy velük vitetjük át magunkat – je­gyezte meg savanyú képpel Tücsök. – Ez olyan… olyan, mintha rászednénk őket.
Jutka ijedten rámeredt. – Csak nem képzeled? Tudni akarjuk, mit csinálnak odaát. Vagy nem ezért megyünk? Ezt rögtön meg kell mondani nekik.
– Becsületesen meg kell mondani – mondta tíz perc várako­zás után, majd öt perc múlva újra megismételte. Múltak a percek, Jutka egyre türelmetlenebbül szaladgált fel-alá. Tóthék ismét el­tűntek a bokrok mögött. A Duna hullámai locsogva ütődtek a part­hoz, rezgő, szürke szalag libegett a víz fölött, szúnyogok sűrű raja. Jutka sziszegve kapkodott hol a lábszárához, hol az orrához. – Már jöhetnének – mondta egyre izgatottabban.
– Sose várd őket. Én nem hiszek azokban a mozdulatokban, amelyeket te láttál. S ha mégis láttad őket, akkor azok félrevezető mozdulatok voltak. Különben mindjárt itt a rocsó. Felugróm rá s aki akar, velem jön, aki nem akar, marad. Én teljesítem, amit vállaltam.
Jutka a szájaszélét rágta haragjában. Ő egész határozottan látta, hogy Berci meglengette sapkáját, ami csakis azt jelenthette, hogy: jövök. Lehet, hogy a kis Tóth felültette s most a markába nevet? Tán egy fa tetejéről lesi, amint a parton kuksol s elszántan viaskodik a szúnyogokkal. Az is lehet, hogy azóta úgy elbújtak, hogy holnap reggelig sem akadnak rájuk. S azért bújtak el, mert ő jelt adott. Tudtukra adta, hogy nyomukban vannak.
– Úgy látszik, felültetett – mondta kétségbeesetten. Ilyesmi még nem esett meg vele. Minden úgy történt eddig, ahogy elhatá­rozta. Minden olyan magátólértetődően, simán folyt az életében. S most egyszerre nem vesznek tudomást róla, hogy velük akar menni. Hát ez is megeshetik?
Megbántottsága, haragja hirtelen Ferkó ellen fordult, aki mitsem sejtve bámult rá.
– Te már sok mindent elvállaltál és mégsem teljesítettél sem­mit sem – fordult haragosan Ferkó felé. – Csak kíváncsiságból vagy itt, tudd meg. Már régóta szerettél volna részt venni a Tóth Berci bandájában, de nem mertél, igenis, nem mertél Mit meregeted a szemedet? – hadarta egyszuszra. – Kapóra jött neked, hogy megbízatásból kell gondját viselned Tóthnak. Ha nem bíztak volna meg, akkor kitaláltál volna valamit, hogy vele tarts. Mert furdalja az oldaladat a kis Tóth bandája.
Ferkó szétvetett lábakkal megállt előtte. – Talán saját magad­ról beszélsz -mondta nyugodtan. – Téged is furdal a kíváncsiság, hogy mit művelnek a szigeten Tóth Berciék. De olyan jólnevelt vagy, hogy magadnak sem merted bevallani.
– Én jólnevelt? – sikította Jutka. – Én jólnevelt? – ismételte nekivörösödve – Fegyelmezett vagyok! – kiáltotta izgatottan. – Jó példával járok elől – mondta elfulladva és megrázta Ferkó vál­lát, marokra gyűrte a kabátját, nem engedte el. – Ilyet fogsz rám, hogy engem a kis Tóth bandája érdekel?! Engem, aki…
– Először is ereszd el a kabátom – vágott közbe Ferkó – mert csupa fegyelmezettségből széjjeltéped. Másodszor is te fogtad rám, hogy nem kötelességből nézek utána Tóthéknak.
Tücsök elérkezettnek látta az időt, hogy közbevesse magát. – Miért tagadjátok le, hogy a kis Tóth bandája érdekel benneteket?
– Még téged is érdekel! – mondta gúnyosan Ferkó.
– Igen, engem is és te tehetsz róla, hogy nem jönnek értünk. Ha egyedül lennék, már régen átvittek volna. Ez biztos.
Jutka fogta a cókmókját és dühösen elrohant. De aztán meggon­dolta magát és visszajött. – Nekem ebből elég volt – morogta.
– Miből volt elég? Hogy felsültél?
Perceken belül úgy összevesztek, hogy már azt sem tudták, mit vagdosnak egymás fejéhez. Észre sem vették a csónakot, amely sebesen szelve a vizet, közeledett a parthoz. A kis Tóth ugrott ki belőle maszatos kezét a nadrágjába törölte, melynek színét már nem lehetett megállapítani, mert a foltok egymásba folytak rajta. Cipője legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél, mintha örökölte volna valakitől. Ettől csoszogós lett a járása, akár egy öregember­nek. Most egyenesen feléjük tartott.
– Kire vártok? – kérdezte kurtán.
– Rád – felelt gyorsan Jutka.
– Mit akartok tőlünk? – mordult rájuk a kis Tóth.
– Hát nem te integettél?
– Nem én! Miért integettem volna?
– Mit mondtam? – Ferkó olyan diadalmasan nézett szét, mintha az ő érdeme lenne, hogy Tóth Berci nem integetett.
– Akkor miért jöttél vissza? – érdeklődött Tücsök.
– Mi közöd hozzá?
– Kis Tóth… vigyél át minket. Át tudnánk menni rocsón is. De mi .nem akarunk meglepni benneteket – mondta Jutka. – Mi tudni szeretnénk, mit csináltok ott, de nem akarunk meglepni.
– Próbáljátok megl Úgy elbújunk, mint a vöcsök.
– De mi nem akarunk leselkedni utánatok.
– Csak leselkedjetek. Tessék!
– Nem érted? Mi semmi mást nem akarunk…
A kis Tóth zsebredugott kézzel nézett szembe velük.
Tücsök dacosan vágta ki: – Mit képzeltek ti? Tiétek a sziget? Nekünk is van jogunk hozzá.
– Mi fedeztük fel. Nektek van röplabdapályátok, futballpályátok, ezermester-szakkörötök…
– Miért mondod, hogy “nektek”? – csodálkozott Tücsök: – A tiéd is. Hányszor hívtunk, hogy gyere. Nem akartál.
– Nem hát.
– De mi akarunk a szigetre menni – erősködött Jutka, aki egyre jobban vágyódott a sűrű fákkal benőtt titokzatos szigetre. – Hát ennyit sem teszel meg nekünk, hogy megmutasd, mi van odaát? Te úgy élsz ott, mintha odahaza lennél.
– Indulás! Nem fogunk itt kunyerálni – mondta harciasan Ferkó. – Ott jön egy uszály, majd azzal átmegyünk.
Berci lenézően mosolygott. – Viszontlátásra holnap ilyenkor. Mert előbb kihordják az uszályból a zúzóköveket. Az eltart estig. S különben is az uszály nem személyszállításra való.
Tovább akart állni, de Tücsök eléje ugrott.
– Kis Tóth, igaz, hogy vízisiklók vannak odaát?
– Hajaj! De mennyi!
– A vízisikló nem veszélyes – mondta Ferkó.
– Aki bánni tud vele, annak nem. – Berci kihúzza magát. – Nekem egy vízisikló meg se kottyan. Tudjátok, mit fogtam az előbb? Egy kis rókát – mondta és örömében a térdét csapkodta. – Egy ekkorka rókát! – kezével mutatta, mekkorát.
Tücsök tisztelettel bámult rá. – Mit szólsz hozzá, milyen használható gyerek – lökte meg Ferkó könyökét, megfeledkezve róla, hogy épp az imént fogadta meg, hogy soha többé nem áll szóba Ferkóval.
Jutkáról is szempillantás alatt leolvadt minden sértődöttség. Hálásan pislogott Bercire, amiért itt volt életnagyságban, s nem kellett árkon-bokron keresztülgázolva utánuk loholnia. Jutka hálá­ból kisimította Tücsök homlokából a hajat s rövid gondolkodás után hátba vágta Ferkót. – Mindenkivel megesik, hogy izé… – súgta neki és Ferkó megértette, mit jelent az “izé”.
– Nincs semmi baj – legyintett.
– Ugye, megmutatod nekünk a kis rókát? – kérdezte Tücsök. A kis Tóth hallgatott. Látszott rajta, hogy alaposan fontolóra veszi a dolgot. – Nem bánom – mondta végül.
A csónakhoz sietett. – Beszállás! Te fogsz kormányozni – ren­delkezett Tóth és Tücsökre mutatott. – A könyveket és táskákat itt hagyjuk. Nem terhelhetjük túl a csónakot.
– Gondold azt, hogy Sárit vitted magaddal – ellenkezett Jutka. – A három táska nem nyom annyit, mint amennyi a súlykülönbség köztem és Sári között.
– Táskát nem viszek! Rejtsd ide a mogyoróbokor alá, senkisem fogja elemelni – mondta kurtán Tóth Berci. Hangja, mely felelés közben hebegő volt, most határozottan csengett. Szeme, mely órák alatt kifejezéstelenül meredt a tanítónőre, esdeklően az osztálytár­saira, most vidáman, kicsit ravaszkásan csillogott. – Gyorsan! Oda hátra… Na, ugye?… Nem is látszik.

A mogyoróbokor lombjai elrejtették a könyveket, de Jutka ag­gódva hajlította szét az ágakat. – Ilyet mégse lehet tenni. Én nem válok meg a táskámtól.
– Este érte jövünk – biztatta a kis Tóth.
– Igaza van Jutkának – jelentette ki Ferkó. – Ez olyan lenne, mintha egy katona elhagyná a fegyverét.
– Akkor alászolgája! – Berci a vállát húzogatta. – Könnyebben tudtok mozogni táska nélkül. Mind a két kezetek szabad. De hát én nem kunyerálok nektek. Megmondtam a magamét.
Ferkó maga sem értette, miért fogadott szót a kis Tóthnak, akit az iskolában észre sem vett, vagy ha mégis, csak azért, hogy saj­nálkozzon rajta. Sőt Jutka is szótfogadott. Magában egyre azt haj­togatta: mégis csak hallatlan, hogy ez a Tóth Berci, aki rendetlen, hanyag, hazudozó, minden kipereg a fejéből, mint egy lyukas zsákbél, itt rendelkezzék velem. Mégis tűrte, hogy a kis Tóth cipőjének felkunkorodó orrával a lombok közé taszigálja a táskáját.
Amikor már a csónakban ültek, Tücsök rákacsintott Jutkára, aki sápadtan markolászta a csónak deszkáját. – Elhoztam a köny­veket. Itt vannak a kabátom alatt.
– Ne mozogj! – sikította Jutka – mindnyájan felborulunk!
A kis Tóth keresztbe tette a lapátokat. – Mégis elhoztad?
Tücsöknek is épp most kellett szólni – gondolta Jutka. Berci képes visszavinni őket a partra. Vagy hagyni, hogy a hullámok kényükre-kedvükre dobálják a csónakot. Miért nem nyúl a lapát után?
– Amíg te a Jutka táskájával voltál elfoglalva, én kicsempész­tem a magamét. Egyszerű – mondta diadalmasan Tücsök s a kis Tóth, ahelyett, hogy megharagudott volna, csettintett áz ujjával. Ez igen!
A csónak csakhamar partot ért. – Húzzátok le a cipőtöket – vezényelt Tóth Berci – mégse lehet csónakkal besétálni a szigetre. Ezt a kis utat gyalog kell megtenni.
Hűvös szél fodrozta a vizet s Jutkának már a puszta gondo­latra is, hogy bele kell gázolnia, tüsszentés kaparta a szájpadlását. Soha többé, fogadkozott magában, majd kiugrott a csónakból s liba­bőrösen, dideregve lépett a vízbe.
– Utánam! – mondta a kis Tóth s előrecsörtetett a sással be­nőtt parton. – Na, úgye, hogy nem is olyan hideg ez a víz. A mi szállásunk messzebb van.
Jutka szipogva húzta fel a harisnyáját. Szoknyája, blúza befröcskölődött s arra gondolt, ahogy hazaér, két aszpirint vesz be.
Alig mentek néhány lépést, susogó nyárfák hajoltak össze, a sárguló bükkfák meg tömötten álltak s vadóc, zegzúgos bozótok zár­ták el előlük az utat. Berci széjjelhajlította az ágakat, melyek visszapattantak, megkarmolták karját, arcát. – Bújjatok át – mondta jókedvűen.
Hatalmas törzsű fa alatt telepedtek le, melynek ürege sötéten tátongott, mint egy barlang szája.
– Hahó! Hahó! – A hívásra minden irányból gyerekek bújtak elő, legelől Daru Kati, marokra fogott kötényében fenyőtobozok, piros bogyók, gombák. Majd Mihalik jelent meg, baltával a vállán és két nyolcadikos, parittyával meg zsákkal felszerelve, s több idegen gyerek, akiket Tücsökék sohasem láttak. Tóth Berci volt a legvéz­nább közöttük, mégis első pillanatban észre lehetett venni, hogy ő a vezetőjük. Két ujját szájába kapva, éleset füttyentett.
– Áthoztam őket – mondta az összegyűlt gyerekeknek. – Át­hoztam, legyen egy jó napjuk.
Kati haragosan elfordult.
– Hétkor itt találkozunk a Bagolyfánál. Addig mindenki gyűjtsön valamit.
Tücsök gyorsan Katihoz lépett. – Én veled tartok.
– Velem ugyan nem – rántotta meg a vállát Kati.
– Kati – mondta kis Tóth – mutasd meg az állatokat! Marad minden a régiben, de mutasd meg nekik. Ilyet még úgysem láttak.
– Minek azt megmutatni? – morgott Kati.
Tücsök kézenfogta Katit.
– Miért hívják ezt Bagolyfának? – kérdezte és a fára muta­tott.
– Mert olyan a feje, mint a bagolynak – mondta Kati és előre­szaladt a fák sűrűjébe. Lába fürgén taposta a frissen hullott faleve­lek vékony szőnyegét. – Jó, nem bánom, megmutatom az állatokat, mert én azt gyűjtök. A rókát is én kaptam. A kis Tóth meg virágokat gyűjt. – Arca hirtelen szigorú kifejezést öltött, amely sehogy sem illett ahhoz, amit mondott és sehogy sem illett ahhoz a gazdag és boldog tájhoz, mely körülvette őket. Errefelé már tölgyek sora kezdődött és az ágakról úgy csüngött a pici makkház, mint megannyi fülbevaló. A fák tövében bársony moha szunnyadt, felette páfrányok zsinórhoz hasonló levele s itt-ott még a kakukvirág lila kelyhe rezgeti.
Tücsök lába mellett piroshátú bogarak kapaszkodtak fel egy fű­szál élén. Nagy lapos kő alól fürge gyík surrant, fényes, zöld háta sebesen siklott a levelek között.
– Négy gyíkom van már – szólalt meg Kati s egy fára kapaszkodott, ágról ágra szökkent, eltűnt a zizegő levelek között, tarka szoknyája hol itt, hol ott bukkant elő.

– Megbír ez az ág kettőnket? – kérdezte Tücsök s melléje kúszott.
– Madárfészek – suttogta Kati s egyre feljebb tartott.
Pirosbegyű madár riadt fel fészkében s heves szárnycsapások­kal repdesett a fészek körül.
A fa tetejéről messzire lehetett látni. Hullámosan kanyargott az út, mint egy földreejtett pántlika. A dombok háta összeért, arany napfény csurgott le rajtuk.
Tücsök valami nagyon szépet szeretett volna mondani: De semmi olyan nem jutott az eszébe, amely megközelítette volna, amit érzett. Eleven és megható volt a táj, a sok vén fával, vadóc bokrok­kal, madárcsiripeléssel, az eszeveszetten vágtató nyulakkal, a Duna locsogó hullámaival.
– Ezt jól kitaláltátok! – súgta elismerően.
Katinak nem lehetett látni az arcát, de a háta nevetett, a durcás válla, sőt még a virágos szoknyája is. Aztán egyszerre, mintha szél rázta volna meg a fát, olyan hirtelenul, szinte kétségbeesetten kapaszkodott az ágakba.
– Odanézz! – Arrafelé fordította a fejét, ahol a fák sűrűje megszakadt s kopasz folt sárgállott. – Irtják az erdőt… Mindent kipusztítanak.
Tücsök ijedten figyelte, hogyan inog meg egy faóriás. Kiáltás rázta meg a levegőt, a lombokkal ékes fa sebzetten oldalradőlt s hangos reccsenéssel zuhant a földre. – Kivágják a fákat?
– Láthatod, ha van szemed – mondta Kati kárörömmel. – Ezt se hagyják meg.
Tücsök már a földön állt, Jutkába karolt. – Jutka te elhiszed, hogy irtják az erdőt? – kérdezte, holott újra meg újra hallotta a fejszék csattogását, az elnyújtott kiáltást, mely a zuhanást meg­előzte.
– Hogy elhiszem-e… Hallod, Ferkó? Azt kérdi Tücsök, hogy elhiszem-e. Neked nem szólt az édesapád az új dunai kikötőről?
– Dehogyis nem. Még itt sem voltam s máris mesélt róla – mondta gyorsan Tücsök.
– Akkor miért csodálkozol? Itt, lesz az új kikötő – mondta Ferkó és örült, hogy végre őrá figyelnek és nem a kis Tóthra. – Nagyapám le is rajzolta. – Letört egy faágat, a levegőbe suhintott vele. – Ott lesz majd az új út. Meg a vasúti pálya töltése.
A kis Tóth közbevágott. – Megmutatom az állatainkat.
– Vasbetonszekrényekből építik a partfalat – folytatta Ferkó.
A kis Tóth gyorsan Ferkó mögé állt, a homlokára bökött, jelezve, Ferkó nincsen észnél. – Vasbetonszekrény… Még mit nem… Miket találsz ki! Növénygyűjteményünk is van. Ki akarja látni?
– Itt lopod a napot a szigeten s azt sem tudod, mi épül itt, meg hogyan kerülnek ide a vasbetonszekrények.
– A napot lopom? – vihogott Tóth Berci s apró szeme gúnyo­san hunyorgott. – Szárcsát is fogtam már.
Ferkó nem tudta, mi az a szárcsa, azért méltóságteljes arcot vágott.
– Nagyapám megígérte, hogy elvisz egyszer Tassra, ott készí­tik a vasbetonszekrényeket. Amikor elkészül egy szekrény, leúsztat­ják a Dunán. Az meg úszik, úszik, mint valami cápa. Itt meg kifog­ják, felállítják, partfalat építenek belőle.
– Azért jöttél, hogy magyarázgass? – kérdezte harciasan a kis Tóth s lepkefogójával Ferkó felé csapott. – Kiirtják az erdőt és kész!
– Kell a hely a kikötőnek és kész! – kiáltott Tücsök és Kati után szaladt, aki a gyantát kapargatta le egy fa törzséről s homlokát a fához nvomta úgy, hogy nem lehetett megállapítani, a bánattól ilyen recés és piros-e a homloka, vagy a fa kérge nyomta meg.
Lombokból készült tágas sátorhoz vezette őkej a kis Tóth. – a mi szállásunk – mondta büszkén.
Tücsök lépett be elsőnek. Fonnyadt levélszag csapta meg az orrát, amely lekaszált fű illatával keveredett. A zöldszínű félhomály­ban nem tudott rögtön tájékozódni. Egy gyeppadba botlott, kacagva próbált felkászálódni, de ebben a pillanatban szárnycsattogást hallott a feje fölött s a sarokból villódzó szempár tűzött rá.
– Jaj! – hátraugrott, valami tüskés gomolyaghoz ért a láb­szára és felsikoltott. A zajra felrebbent mellette egy kajlacsőrű madár, rémülten körbekeringett, mindig körbe, körbe, amíg bele nem ütközött a lombsátort tartó oszlopba.
– Csak nem félsz? – vigyorgott a kjs Tóth és Mihalik meg­vetően fordult a lombsátor lakóihoz. – Nyulak, madarak, sündisz­nók, tőletek ijedt meg a híres őrsvezető.
Akkor már mindnyájan bent tolongtak a sátorban.
– Én megijedtem? – fitymált Tücsök. – Az elragadtatástól sikoltoztam, ha éppen tudni akarod. – Lehuppant a gyepágyra Kati mellé, aki két kis kacsát tartott az ölében.
– Ezeket Piros hozta, a nővérem. Már összeszoktak a szárcsá­val, meg a vörösbeggyel. Ugye, te sem bántod őket? – kérdezte s a kis rókáért nyúlt, amely a szögletben kuporgott. – Tejet kell sze­rezni neki. Minden reggel átjövök majd és megitatom. Dudlis üveg­ből fogsz inni – mondta a kis rókának, vörhenyes szőrét simogatva. – Kis Tóth, tudsz te dudlisüveget szerezni?
– Bízd csak rám. Mire van még szükség? – kérdezte a kis Tóth olyan hangon, mintha egyetlen intésére minden megnyílna előtte, mintha hírből se ismerné azt a kiálló lapockájú vézna fiút, aki két­ségbeesetten nyögdécsel, ha felszólítják. – Diktáljátok, mit hozzak.
– Serétet – mondta rövid gondolkodás után Mihalik. – Dud­lisüveget, serétet, meg egy uborkásüveget a gyíkoknak.
Jutka azon buzgólkodott, hogy magához csalogassa a nyulat, amely riadtan bújt meg a levelek között s csak hegyes tapsi füle látszott ki.
– Ezt jól kitaláltátok! – mondta újból Tücsök, mert ugyanaz a boldogság járta át, mint az előbb a fa tetején, amikor úgy érezte kinyílt előtte a világ. Vesszőből font kalitkák álltak a lábánál, apró madarak csipogtak benne s Kati kifényesedett szemmel mondta: – Ezt is mi készítettük. – És a verekedős Mihalik gyöngéden cincogott valami magacsinálta nyelven, melyet szerinte az állatok megértet­tek. Tóth Berci meg úgy nézett körül a birodalmában, hogy senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy legalább négy napja nem mo­sakodott.
– Ezeket az állatokat be kellene vinni az iskolába – szólalt meg Ferkó.
– Azt lesheted – mondta Tóth Berci s tenyerébe vett egy tek­nősbékát, zöldesfekete páncéljára fektette az arcát. – Még mit nem!
– Majd ha fagy, s hó lesz nagy! – hadarta Kati s a két kis kacsa, melyet felindulásában a hóna alá kapott, ijedten vele hápo­gott, mintha ők is tiltakoztak volna.
– Pedighát az lenne az igazi! Berendeznénk egy kis állatkertet.
– Hát csak rendezzetek magatoknak. Fogjatok két gilisztát meg egy tucat legyet – csúfolódott a kis Tóth.
– Kacsát mi is tudunk venni a vásárcsarnokban. Írunk egy lapot a házfelügyelő néninek – jegyezte meg Jutka, de Kati meg­vetően elbiggyesztette a száját.
– És rókát hol vennétek? A népboltban? És gyíkot és bíbicet?
– A bíbic nem olyan fontos. Bíbic nélkül el lehet az ember – mondta Jutka, de a kis Tóth erélyesen leintette.
– Te azt csak hiszed. Ami a Közértben nem kapható, arra rá­fogod, hogy nem fontos.
– Melyik az a bíbic? – érdeklődött Tücsök.
Kis csend állt be, csak a kacsák nem hagyták abba a hápogást.
– Ma este fogjuk meg – mondta a kis Tóth. – Tíz napja va­dászunk rá, de olyan bitang jószág! Már majdnem megvolt, aztán huss! Bíbic nélkül nem lehet élni – szögezte le.
– Ilyenkor nincs is bíbic – jegyezte meg Jutka. – A bíbic vándormadár. Utánanézhetsz a lexikonban.
– Fütyülök a lexikonra.
– Biztosan foglyot láttál – mondta rábeszélően Tücsök, de a kis Tóth feleletre sem méltatta.
Tücsök elnézte Katit, aki hol a kacsákat, hol a kis rókát daj­kálta. Kicsit irigyelte is, amiért itt tölti a nap jórészét, ebben a susogó, csupalomb világban, ahol madarak, gyíkok, virágok veszik körül s ahol bíbic nélkül nem lehet élni!
– Én úgy képzeltem, hogy beszállítjuk az állatokat az iskolába – folytatta Ferkó – s ott az udvar végében csinálunk egy kis állat­kertet.
Ebben a pillanatban dörgő kiáltás verte fel az erdő csendjét. Kati fülelt. Figyelmesen összehúzott szemöldöke megrándult. A zu­hanás tompa zajába belesipított a kis Tóth éles hangja.
– Ezt ni! – s ujjával fügét mutatott. – Mindenre rátennétek a kezeteket! Ezt mi csináltuk! Itt minden a miénk! Majd bolond leszek nektek adni!
– S ha már nem lesz erdő? – kérdezte Jutka félénken.
– Akkor mi is elmegyünk Penteléről – mondta Kati, magá­hoz szorítva a kacsákat.
– S hová viszitek az állatokat? – Tücsök megsimogatta a kis rókát. – Azért kellene már most biztonságba helyezni őket. Te len­nél a gondozójuk – fordult Katihoz. – Te meg az egész állatkert­nek felelőse lennél – mondta a kis Tóthnak.
– Aha! Így akarjátok kicsalni tőlünk! – mondta a kis Tóth.
Tücsök és Ferkó összenézett. Jutka mintha megértette volna a pillantásukat. – Idehallgass, Bercike…
Tóth megvakarta a fületövét. Még soha senki nem szólította Bercikének. Bizalmatlanul pislogott rájuk. – Nnna… – mondta érdesen.
– Te olyan jól értesz az állatokhoz.
– A virágokhoz is értek – dünnyögte komoran a kis Tóth. – Meg a fákhoz.
– A gabonához is ért – mondta elismerően Kati. – Ti meg sem tudjátok különböztetni a búzát a rozstól.
Tücsök megrántotta Jutka szoknyáját, hogy ne ellenkezzék vele. – Nekünk szükségünk van rátok – mondta gyorsan. – Mert senki… érted?… senki az égvilágon nem tudna olyan jó kirándu­lásokat szervezni, mint te.
– Mint én? – Tóth csodálkozva kapta fel a fejét.
– Be akarnak húzni valamibe – figyelmeztette Mihalik
– Én nem is szervezek – morogta a kis Tóth. – Szervez a fittyfene! Csak járom az erdőt, csavargok.
– Olyan jókat találsz ki, hogy a többiek is kedvet kapnak hozzá. Ki találta ki a csónakon való átkelést?
– Én. Nincs nekem pénzem rocsóra!
– Ki fogta a kis rókát?
– Ki fogta volna? Én!
– Ki szerzi meg holnapra a bíbicet?
– Én – mondta bizonytalanul; a kis Tóth. – De ehhez nekem segítség kell. Kati még Mihalik lesben állnak, aztán…
– Na, ugye – vágta ki diadalmasan Tücsök. – Ez már szervezés!
– Jó, hát szervezés – mondta ingerülten Mihalik. – Hát az­tán? Mit akartok tőle? – Bosszúsan nevetett, hegyes szemfogai ki­látszottak. – Azért hívott minket, mert látta rajtunk, hogy szere­tünk kóborolni, meg hogy mindenben benne vagyunk, amit ajánl.
– Szóval megszervezett benneteket – szólt közbe Ferkó. – Most beismerted, hogy nem magadtól mentél vele, hanem ő hívott. Nagyapám azt szokta mondani…
– Mit jössz mindig a nagyapáddal? – mordult rá dühösen Berci.
– Azt szokta mondani – folytatta rendületlenül Ferkó – hogy tehetség kell a szervezéshez. Azt nem tud mindenki. De te nagyon tudsz!
A kis Tóth hunyorgott, mintha tűző napba nézne. – Kati, kösd éccakára a rókát ahhoz a karóhoz… de. lazán, hogy szabadon mo­zoghasson. – Összesodort szalagot vett ki a zsebéből, Kati kezébe nyomta.
– Tücsök majd felkiáltott ijedtében. Sári elveszett szalagja volt. Megismerte volna száz szalag közül, mert a két végét kirojtozta Sári, így látta egy nyolcadikoson. Jutka is ráismert, már nyitotta a száját, már utána kapott, de Tücsök figyelmeztetően belecsípett.
– A madarakat zárd a kalitkába – rendelkezett tovább Berci.
– Felelj hát: akarsz kirándulásokat rendezni az osztályunk­nak? – kérdezte elváltozott hangon Tücsök, mert még a gyomra is reszketett a felfedezéstől, hogy a kis Tóth kezében pillantotta meg az elveszett szalagot. Katinak is tudnia kell, hogy került Bercihez. Milyen nyugodtan kötözi a kis róka nyakára. Ha Sári látná! Meg kell adni, jól áll a kis rókának.
– Kirándulásokat – nyögte Tücsök. – Mert rengeteg kirán­dulásra van kilátásunk – mondta zavartan és arra gondolt, ha rajta állna, most jól összepofozná mind a hármukat, legelőször is kis Tóthot, aztán a vigyorgó Mihalikot, végül Katit, mert hiszen nem egyszerű bandáról van szó, hanem valóságos tolvajbandáról! De nem nyúl hozzájuk világért sem! Margit néni a lelkükre kötötte, hogy okosak legyenek, viselkedjenek úgy, ahogyan igazi úttörőkhöz illik. Sóhajtott. Előbb csak gyengén, aztán harciasan. A szeme villámokat szórt, összeszorította a fogát s olyan sziszegő hangokat hallatott, mintha fát fűrészelnének. Jutkából is kiszakadt egy sóhajtás.
– Hisz tudod… Margit néni megígérte, hogy rendszeresen járunk kirándulni. Terepkutatást végzünk, meg növénygyűjtést, meg… csak úgy egyszerűen szórakozni megyünk. De nemcsak reg­geltől délig, hanem egész napra.
– Hát csak menjetek, jó mulatást – szólalt meg Kati. – Ki tart vissza?
– Azt se tudjuk, hová menjünk, mit kérjünk – mondta kime­rülten Tücsök, mert egyre nagyobb kedve támadt pofozkodni, egyre nagyobb erőfeszítésébe került okosan viselkedni. – Nagyon szép ki­rándulásokat kell rendezni. Akárhová nem megyünk – mondta meg­győződéssel. – Már most kellene a fejedet törni rajta, hogyan aka­rod megrendezni. Mi rád bízzuk magunkat.
– Teljesen rád bízzuk magunkat – jelentette ki Ferkó és kezet akart adni, hogy ünnepélyes színt kölcsönözzön kijelentésének, de a kis Tóth hátra dugta a kezét, csámpás cipőjére meredt, mintha attól kérne tanácsot.
– Gondold meg, Bercike – mondta Jutka – az állatkert fele­lőse leszel. Kirándulásszervező.
A kis Tóth szaporán pislogott. – Persze, ott kell kuksolnom egész délelőtt az iskolában.
– Ha nem vagy ott, mi isszuk meg a levét. Az egész raj.
– Mit mondtam? – csattant fel Mihalik. – Be akarnak húzni.
– Ha lemorzsolódsz, nincs csillagos nap! – kiáltott pipacspirosan Tücsök. – Egésznapos kirándulásra mehetnénk! Lehet, hogy kétnaposra, hajóval! – A hajót most találta ki, de ahogy ki­mondta, már bánta, hogy nem repülőgépet mondott.
A kis Tóth Katit kereste szemével.
– Most hazavisszük a kacsákat. Te is gyere, Mihalik.
– S mikor adsz választ? – sürgette Jutka.
– Olyan sürgős? – Berci fejébe csapta sapkáját. – Várjatok itt meg.
– Előbb minket vigyél haza – kérte Jutka.
– Előbb a kacsákat – döntött a kis Tóth.
– Anyukám már nyugtalan, nem tudja, hol vagyok.
– Majd megmondod neki. Nem bízzátok rám magatokat?
– Dehogynem – mondta gyorsan Jutka s már bánta, hogy el­vállalta a kis Tóthot. Hátha felülteti őket s itt kucoroghat késő estig. – Farkas is van az erdőben? – kérdezte óvatosan, hogy Tücsök se vegye észre, mennyire fél.
– Csak apróvadak vannak, meg víziállatok – mondta megve­tően Kati, hóna alá kapta a kacsákat s a fütyörésző Tóth után futott.

*

Alig hogy eltűntek a fák sűrűjében, Tücsök kifakadt. – Hisz ezek lopnak!
– Le kellett volna leplezni őket – mondta felháborodott han­gon Jutka. – Miért nem hagytad, hogy leleplezzem? – fordult szemrehányóan Tücsökhöz.
– Egy szalag semmit sem bizonyít. Hátha találták valahol? Én is találtam múltkor egy anyacsavart – jelentette ki Ferkó.
– Fogadni mernék, hogy a kacsákat is lopták – trombitálta a zsebkendőjébe Jutka.
Ferkó hátrakulcsolt kézzel járkált fel-alá, ahogyan a nagyapjá­tól látta. – Ha rögtön rátámadunk, letagadja és még jobban elva­dul – mormolta. Soha többé nem tudjuk rávenni, hogy rendesen járjon iskolába. Ez viszont kedvére való dolog: kirándulásokat szer­vezni!
– Jól kitalálta Margit néni! – jegyezte meg Tücsök.
– Az állatgondozás az én ötletem volt! De átengedem neked – mondta nagylelkűen Ferkó.
Arra lettek figyelmesek, hogy valahol a közelben egy harkály kopogott. A Bagolyfán ült, éles csőrével egyenletesen kopogtatta a fa kérgét, mint egy türelmes vendég, aki bebocsátást kér.
Lábujjhegyen közeledtek a fához.
– Ismerem jól a harkályt – suttogta Jutka. – Az ötvenhatodik oldalon van a könyvünkben.
A harkály a lépések zajára felreppent, majd körülkeringve a fát egyenesen beleröpült az üregbe.
– Megvan! Megvan! – kiáltotta magánkívül Tücsök. – Tömd be az üreget! Mi is fogtunk egy madaratl Ez több, mint egy bíbic! Ez egy közismert madár! Hol a táskám?… Ide kell szorítani… add a szvettered! – Lekapta Jutkáról a szvettert, a nyíláshoz szorí­totta.
– De hiszen megfúl – aggodalmaskodott Jutka.
– Csak elalél. Úgy könnyebb megfogni.
A szvetter kicsúszott a kezéből, beleesett a fa odvas nyílásába.
– A szvetterem! – jajgatott Jutka.
– Mindjárt megfogjuk a harkályt – nyugtatgatta Tücsök.
– De nekem nagyobb szükségem van a szvetterre, mint a har­kályra.
– Pszt!… – Tücsök óvatosan benyúlt a nyílásba. A harkály kihussant s egy szempillantás alatt eltűnt az ágak szövevényében.
– Elriasztottad! – mondta Tücsök szemrehányóan. – Felver­ted a jajgatásoddal.
Jutka bűnbánóan pislogott – A harkály úgysem volt tervbe véve. Csak az, hogy iskolábajárásra szoktatjuk Tóthékat. Vedd ki a szvetteremet. Az én karom rövid.
Tücsök belenézett a fa sötét odvába s boldogan állapította meg: – Be kell mászni. Én sem tudok egészen lenyúlni.
Egy szempillantás alatt bent termett. Meghökkent kiáltás hal­latszott a fa odvából. Először a szvetter röpült ki, majd utána gyors egymásutánban egy ébresztőóra, két köteg spárga, egy zacskó szög, egy dugóhúzó és – Oszoli vadonatúj szíja.
Ferkó elképedve emelte fel a tárgyakat. Ujjai közt forgatta a szíjat, majd egészen közel vitte a szeméhez.
– Hát ez nem anyacsavar… Ilyet nem lehet találni – mondta izgatottan.

– Lopott holmik! – kiáltotta magából kikelve Tücsök. – Ilyen szégyen! – Szájaszéle remegett a felindulástól. – S éppen a mi osztályunkban! Hogy lehet lopós gyerekkel csillagos napöt szerezni?
– Mire nekik a vekker, ha egyszer úgysem járnak iskolába – sóhajtott Jutka. – Mi leszünk az utolsók az egész megyében. A legeslegutolsók. Igaza volt Oszolinak…
– Ki hitte volna – mondta komoran Ferkó – szereti a virágot és dugóhúzót lop.
– Meg vekkert! – Jutka két tenyere közé szorította a fejét. – Vekkert! – kiáltotta.
– Dobáljátok vissza a bűnjeleket – mondta rövid gondolkodás után Tücsök.
– Dehogy dobálom – vágta rá Ferkó és kezdte zsebébe tömködni a dugóhúzót, a szíjat és az ébresztőórát. – Magunkkal visszük a bűnjeleket és megmutatjuk az osztálynak.
– Szó se lehet róla! – kiáltott fel Tücsök. – Oda a raj becsü­lete!
– Akkor jól helybenhagyjuk őket! Nem számít, hogy Kati lány. Úgy megrázom, hogy megemlegeti. Előbb Tóthot és Mihalikot intéz­zük el! Gyertek veleml
– Nem verekszünk – ugrott elébe Tücsök. – Még csak az hiányzik.
– Gyávák vagytok – mondta megvetően Ferkó s előresietett.
– Egyedül is elbánok velük.
Tücsök utána szaladt. – Értsd meg… Most megmutathatjuk, hogy nem veszítjük el a fejünket. Hogy a döntő pillanatban… – izgatottan lihegett. Mit is akart mondani azzal a döntő pillanattal? – Én talán nem szívesen agyabugyálnám el őket? Alig bírom visszatartani magam. És mégsem teszem.
– Igaza van Tücsöknek! – mondta határozottan Jutka. – Mindent elronthatunk az agyabugyálással. Dobáld vissza a holmit és holnap megbeszéljük Margit nénivel, hogy mit csináljunk.
Ferkó kelletlenül visszakullogott a fához és az üregbe dobálta a talált tárgyakat. Egy madár a fejük fölött csivogásba kezdett, szellő zizzentette meg az ágakat, különben csend volt, csak az ő sóhajtásuk hallatszott.
– Mit csináljunk?
Mindenesetre haza kell jutnunk. Meg kell kérni Bercit, hogy vigyen át minket – mondta savanyú képpel Jutka. – Szépen, ud­variasan meg kell kérni…

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953