Fejér Megyei Hírlap – 1995. május 20.

Beszélgetés Kemény Dezső íróval írásról, városról, anekdotákról és emberekről

Nem vagyok költői alkat…

Az embernek vannak alapvető tévedései. Például azt hiszi: le tud írni egy oldalon mindent valakiről. Vagy legalábbis egy másfél órás beszélgetést – amit én Kemény Dezső íróval folytattam. Önző egyéni érdekből (is), mert (olykor) szeretek beszélgetni. Dezső bácsi pedig nemrég múlt hetven, köszöntötték is, ez alkalom a beszélgetésre, bár szerinte nem (miért lenne, miért pont ez lenne?), én viszont nem tudom, hogyha nem most, akkor mikor kérdezzem meg tőle azt, amit meg akarok. Ha már tízéves ismeretségünk alatt (bár nem törvényszerű, de innen a Dezső bácsi és a tegeződés) nem jutottam el odáig, hogy megkérdezzem. Nem titkokról van szó, hanem történetekről, gondolatokról, amelyek (esetleg) mások számára is érdekesek, szívesen olvasottak. Nos, nem leltet mindent leírni, mert – nem fér. Úgyhogy beszélgetés híján most egy interjú foszlányait ajánlom az Olvasó figyelmébe, ami azzal kezdődött (volna), hogy ki is Kemény Dezső, aki író, és itt él közöttünk, bár az embernek néha (vagy egy idő után) csak az tűnik fel, hogy ez utóbbit milyen jól álcázza…

– Anyám egy zsámbéki sváb parasztlány volt, apám felvidéki, újbányai szász (tehát német) családból származott. Ebből következően originális magyar vérem praktikusan nincs. Engem sokan néztek már zsidónak, sokan gondolták, hogy az vagyok. (Soha nem felejtem el, Gádor Ivánnal /ex Magyar Hírlap, ex 168 óra – M.I./ még hírlapos korában egyszer beszélgetés közben szóba került ez a dolog. Mondtam neki, hogy te Iván, én nem vagyok zsidó. Azt mondja: na ne hülyéskedj! Miért, mondtam, te azt hiszed, csak annak lehet csöpp esze, aki zsidó?)
Budán laktunk, a Vérmező “partján” nőttem fel, onnan jártam át Pestre, a piarista gimnáziumba. Ami keveset – nagyon keveset – tartósan tudok, olyasmit, amit, ha a legmélyebb álmomból fölrázva megkérdeznek, akkor is tudok rá válaszolni, azt én az alatt a nyolc év alatt szedtem fel magamra. Érettségi után a szüleim beírattak a műszaki egyetemre, én meg, mint jó fiú, engedelmeskedtem. Aztán két év múlva eljöttem onnan – anyám nagy kétségbeesésére – és átmentem az akkor még Pázmány Péterről elnevezett tudomány-egyetemre, magyar-görög-Iatin szakra…
– De azt sem fejezted be…
– Igen…, a bölcsészetet sem fejeztem be. Megnősültem, el kellett menni dolgozni, a gyerekek jöttek, egyik a másik után, egyszerűen nem maradt rá energiám. Bár tanár soha nem akartam lenni… Akkor már fordítottam, verseket írtam.
– Persze, amikor az ember megnősül, jönnek a gyerekek, a családfenntartás teendői, már nehezen töpreng azon (ha előtte nem tette meg), hogy mit is akar az élettől. Neked akkor már volt elképzelésed?
– Én költő akartam lenni és írtam is egy pár jó, közepes, rossz verset, aztán rájöttem, hogy nem vagyok költőnek való. Akkor fordítani kezdtem. Például Louis Aragon első magyarul megjelent kötetébe, olyan nevek mellett, mint Illyés Gyula, Szabó Lőrinc…
– Viszont egy jó fordítás, legalábbis, ha versről van szó, akár önálló költészet is lehet.
– Ismerjük ugye Kosztolányit: bilincsbe verve táncolni – fordítani annyi. De, és ezt komolyan mondom, ahhoz, hogy az ember jól fordítson, nem azt a nyelvet kell ismernie, amelyikről fordít, hanem magyarul kell jól tudni. Észre kell venni, hogy miről van szó, és azt magyarul visszaadni. Ezért jó fordító például Göncz Árpád. Kitűnő fordító, de – nagyon gyönge drámaíró. Hiába adják elő a darabjait, én nem hagynám az ő helyében. De ragyogó fordító, olyan nagyszerűen érez rá a levegőre, a miliőre, amire az eredeti szöveg mutat, ahogy csak nagyon kevesen…
– Görög-latin tanulmányok, francia fordítás, amerikai műveket is tettéI át magyarra – hány nyelven beszélsz?
– Hát nézd, magyarul is csak üggyel-bajjal… Nyelvvizsgám semmiből nincs, nem akartam én hivatásos tolmács lenni. Angolul és németül viszonylag jól beszélgetek, akár interjút is készítek, vagy fordítok ezekre a nyelvekre – bár magyarról idegen nyelvre fordítani rohadt nehéz, sokkal nehezebb, mint magyarra. Franciául értek és valamennyire megértetem magam, olaszul is értek egy keveset, aztán pont.
– Visszatérve a költészetre: versírásból, egyáltalán az irodalomból megélni (legalábbis a világnak ezen a tájékán) csak nagyon keveseknek adatik meg, hát még családot eltartani…
– Hát persze… Amikor megnősültem, elmentem a Széchenyi könyvtárba, ott kaptam egy szerény fizetést, nyolcszáz forintot. Nagyon sanyarú volt. Úgy el voltam adósodva, hogy azt elmondani nem lehet. Na mindegy, az egy olyan korszak volt… Aztán ötvenegyben lejöttünk ide, mert a hírek szerint itt azonnal lakáshoz lehetett jutni.
– Ezen túl, volt valami elképzelésed az itt folyó dolgokról, érdekelt, izgatott a “nemzet nagy vállalkozása”?
– Őszinte leszek: abszolút nem… Tudtam, hogy itt nagy nyüzsgés van, rengeteg ember dolgozik, nekünk is azt mondták, hogy majd dolgozunk, valahogy elleszünk, lakást kapunk, a többit meglátjuk…
Ezzel együtt, amikor már itt voltunk, az ötvenes évek derekán írtam néhány versezetet, amiket közölgettek is az irodalmi folyóiratok, a debreceni, szegedi, pécsi, egy-egy budapesti is, de – mint mondottam – rájöttem, hogy nem vagyok “költői alkat”, és akkor elkezdtem prózát írni, prózát fordítani. A fordítás nagyon jó gyakorlat a prózaíráshoz. Én így tapasztaltam. Nem mintha az ember plagizálni akarna, hogy hú, a Jack Londonnál olvastam egy kurva jó mondatot, ezt felhasználom – nem erről van szó. De befolyásolja, alakítja az embert. Hülyén hangzik, de így van: ösztönzőleg hat.
– Valakitől egyszer azt olvastam, hogy írónak lenni nagyon egyszerű dolog: az ember olvas egy csomó mindent, aztán ezekből ír valamit. A fordítandó műveket is tekinthetjük irodalmi élményeknek, a te novelláidban viszont semmiféle olvasmány-ízt nem éreztem, inkább az “élet szagát”…
– Lehet, hogy ez csak az én privát véleményem, de szerintem a novella általában – nem prózai mű, nem rövid regény. A novella drámai műfaj. Egy helyzetre, egy buktatóra vagy egy eseményre kihegyezett, egy szálon futó történet, amelynek a végén kell, hogy legyen csattanó. Jó novellát írni szerintem nehezebb, mint jó regényt. A regényben van hely, van idő, a novellában nincs. Minden mondatnak ott kell lennie, ahol lennie kell. Tehát novellaíráshoz nem lehet irodalmi élményeket, vagy emlékeket választani… De most hozok egy korty bort…

Kemény Dezső: Törvény

Mikor a hangya látta, hogy a lángok
halált hozó börtönt kerítenek,
és társa útján pattogó szilánkok
húznak sorompót, nem kerülte meg
az ősi törvényt: befutott a körbe,
bár testén hálót szőtt a tűziszony,
s ketten húzták a terhet, elgyötörve.
Ez nem példázat. így láttam. Bizony.

– …és térjünk vissza a hétköznapokhoz: ide költöztetek.
– A feleségem is, meg én is elmentünk a helyi építőiparivállalathoz. Két napig dolgoztunk, mint a süketnémák egy kis malterkeverő gépnél. Aztán a feleségemet bevitték az irodára hátramozdító adminisztrátornak, engem meg a tizenkettes főépítés-vezetésre normásnak. Ez akkor kezdte építeni a vasműben a kovácsműhelyt, meg az energiát. Hát, ott voltak jó fejek! Például Bözsi néni, a női pallér (a fiatalabbak kedvéért: munkavezető), aki olyan sokráncú szoknyában járt. Ő mondta egyszer az építésvezetőnek, hogy a lányoknak kellene adni olyan ovenall ruhát, mert amikor a trepnin viszik fel a maltert, a legények mindig alájuk néznek… Aztán volt ott ilyen brigád, olyan brigád, amolyan brigád, többek között egy nehéz testi munkás brigád is, akiknek a vezetőjét úgy hívták, hogy Sadek. Sadek szaki. Ahol nehéz meló volt, oda mindig a Sadek-brigádot hívták, emelni, ásni, kubikolni. Valahonnan a Nyírségből jöttek, és úgy nyár elején közölték az építésvezetővel, hogy ők most hazamennek aratni. Nagy nehezen mégis maradtak, akkor bejött hozzám az építésvezető: Na, Kemény szaki, írjon ki a Sadek-brigádnak százezer négyzetméter planírozást (gondolom, hogy a meggyőzésként bedobott prémiumot valamire ki lehessen írni). Jó, jó, de hol planíroztak? Ott. Dehát ott nem is volt domb! Na és, most van? Nincs. Na látja, ott planíroztak! A Sadek-brigád maradt…
– Ezek már azok a bizonyos legendák, amik szóba kerültek a születésnapi köszöntőn is. Nevezetesen, hogy meg kellene írni ezeket. Szerinted?
– Szerintem nem. Egyrészt az annyira más világ volt. A másik, hogy az anekdota leírva soha nem jó. Az anekdota csak elmesélve jó. Most hogy néz az ki leírva, hogy megy hazafelé a gépkocsivezető munkából és valami kis törmelékfát fel akar rakni a kocsira, hogy otthon befűthessen. Arra megy a telepvezető és rászól: Hallja-e! Rakja meg azt az autót rendesen, ne fecsérelje itt az állam vagyonát! És a szerencsétlennek meg kellett rakni a kocsit teljesen, úgy mehetett haza, pedig tényleg csak pár vacak fadarabot akart… Na, hogy néz ez ki leírva? Az anekdota úgy jó, ahogy Mikszáth a kávéházban előadta.
– De így ezek elkopnak, eltűnnek egy idő után…
– Egy idő után minden elkopik. És baj ez?
– …Talán van, aminél baj… De világosíthatnánk egy kicsit a tónuson: a hatvanas évek elejétől szabadúszóként tartottad el a családodat, s ennek volt egy kiváltó oka.
– Akkoriban nekem már ment a rádióban egy rádiójátékom, és a második felvétele készült. Ragyogó szereposztásban: Ladomerszky Margit, Gábor Miklós, Bessenyei, nem akarom sorolni. A felvételen feltétlenül ott akartam lenni, hogy lássam, ki mit csinál. A papírgyárban dolgoztam, felmentem a főnökömhöz (a név nem érdekes), és mondtam neki, hogy másnapra kérek egy nap szabadságot. Szó sem lehet róla, akkor felborul a műszak… Egy darabig vitatkoztunk, azután azt mondtam: Tudja mit? Akkor én a mai nappal kilépek. Majd holnapután bejövök a munkakönyvemért. Viszontlátásra – otthagytam.
– Szabadúszó lettél…
– Tulajdonképpen igen, illetve később a Bartókban kaptam egy szerényen fizetett állást. Propagandista lettem: plakátok, kísérő szövegek, színlapok – ezeket csináltam, meg mást is, amit olykor kellett. De nagyon jól éreztem ott magam a fiúkkal. Akkor még Péterfi Attila volt az igazgató (nézd milyen szép táviratot kaptam tőlük, pedig annak már vagy húsz éve). Akkor kezdődött a Dunaújvárosi Bemutatószínpad, aminek a születésénél magam is bábáskodhattam. Emlékszem, az első bemutató, a Kötélen a Niagara felett, próbái nagyon rosszul mentek. Nem is tudom ki volt a rendező, de nem értett hozzá. Akkor egy délutánra lejött Latinovits és egy délután megrendezte az egészet készre. Az öccsével, Bujtorral, meg Iglódival. Aztán volt még egy pár szép előadás. A Brecht darab: Mahagóni városának tündöklése és bukása – de jó előadás volt! Szegény Jobba Gabi… (én nagyszerű színésznek tartottam) egy szereposztás miatt lett öngyilkos, fogott egy marék gyógyszert… Őrültség! Soha nem szabad feladni. Nem szabad abbahagyni, lemondani…
– Milyen terep ez a város egy írónak? Volt itt valamilyen szellemi centrum, ad (adott) valamiféle mércéül szolgáló kapcsolatokat?
– Én úgy gondolom, igazi szellemi élet, igazi szellemi központ nem volt. Volt színházi élet, zenei élet, voltak, vannak képzőművészek, jó tárlatok, de ezek nem álltak össze szellemi életté. Írók pedig nem is igen voltak. Kalász Marci, mint költő egy darabig itt volt, Sándor Andrist – aki szerintem újságíró volt vagy publicista, nem író – ötvenhat után lesittelték hat évre, utána nem jött vissza. Miskolczi nem volt író na, ma sem az. Más nem volt. De én soha nem kerestem az ilyen kapcsolatokat, embereket. Amit megírtam, főleg a novellákat, azok véletlen találkozások, véletlen beszélgetések nyomán születtek. Amikor a hírlapnak külsőztem, akkor sem vállaltam például riportot, mert valahogy nem felel meg az én alkatomnak. Tárcát, publicisztikát igen, riportot nem.
– És a nagy visszhangot kiváltott Ahol a part szakad, az mi volt?
– Novella. Én ahhoz csak ötletet kaptam a partszakadásból, hogy mi lehetett volna, ha… Ennek örve alatt megírtam a véleményemet az egész városról, az egész építkezésről, erről a marhaságról, hogy ide vasművet telepítsenek. Ezért csesztek le a pártbizottságon: maga szembeköpi a szocializmust építő munkásosztályt… De legalább soha olyan forgalma Új írás szempontjából nem volt a könyvtárnak. Na, mindegy ez már a múlt… Temps perdus – elszállt idők. És nem bántam meg semmit…
– …vagy ne feszegessük?
– Hát, vannak dolgok, amiket nem szeretek feszegetni. Ezek a magánügyeim. És én ehhez az írást is hozzászámítom. (Ettől tűnhetek zárkózottnak.) Az írás akkor él, ha megíródik és megjelenik. De azt vallom, hogy az ember azt a keveset, amit önhibáján kívül magára szedett és tud, azt – szórja szét. Ne sajnálja senkitől!

Munkácsi Imre

Kemény Dezső

Holtod után is

Ahhoz, hogy az elmúlásba taszító szót: “volt”
értsük, és a “lesz”-szel párosítva örökkön éljen,
nem kell messze futnunk. Kereső
érzékeinknek nem kell
einsteini támasztékot találni a planéták s csillagködök között:
példázza önnön érverésed, a napfény
széthullámzó áradása, a hizlalt bika teste, mely
a friss táplálékot bőre alá gyűjti, s a régi réteg
formálódik dühösen nemző akarattá, –
vagy a gépkocsi vágtatása, nem szűnő robogás,
amit elraktároztál tudatod leghátsó rejtekébe,
és van, mert volt és lesz, amíg élsz.

De szerencsés az,
aki holta után is van! Mert mind amit átélt,
százszínű habként él a halála után is,
százszínű habbá verve az élet tiszta vizét
évek után is, akkor is élteti ezt a világot,
mert ami méltó rá, az nem merül el:
kis bóják táncolnak a tenger habjain, itt-ott
egy-egy lámpa is ég rajtuk pirosan-kéklőn,
s köztük, mint órjás kicsi törpék közt,
fárosz lángol az éjben, s fényét szórja örökkön-örökké.

 

Vízparton

Amit a sirály csak párjában érez,
hogy a vég mindig kezdet is, –
hiába zsörtölődöl, föld, a vízzel,
régóta jól tudod te is,

mert a tó homokzátonyod itatva
fáidnak hajszálgyökerét
hűsíti, s az opálos levegőn át
éli a végtelen cserét,

s alant a barna, emberkéz-faragta
hajórajt lassan rengeti
az időben hullámot vetve hulló
víz, mely halállal van teli,

és langyos csókján szerteszéjjel máliik:
a tőkesúly és a palánk
de a rostok foszlányán élet indul,
mohó kis élet, új, falánk, –

míg fenn a pára friss esővé mozdul,
s hűs cseppjein a madarak
szétrebbennek, hogy aztán újrakezdjék
szerelmes vívódásukat.

Versek: Jelenkor 1960. június


Emberből!

Dunaujvaros