Kemény Dezső – Emberből!

Sok régi május… Emlékezz: a sortűz
nem puszta falra,
nem házsorokra,
nem kőkockákra hullott gyilkolón,
embert talált.
S azok, kik elkerülték a halált,
egynéhány év alatt betonba építették,
acélba öntötték régi álmukat,
ők vagy fiuk, hisz’ ez már egyre megy…
Lágy szellő lebben, zöld a völgy, a hegy,
május van újra és szívből dalolhatsz:
az új falak
nem visszhangoznak sortüzet,
de utadra, mely közöttük vezet,
kiáltanak:
Sivító bomba, röppenő rakéta,
kék égből szálló gyilkos stroncium,
s gúnyos szavak
nem falra hullanak!
Embert keresnek és embert találnak,
hát kell, hogy emberükre leljenek…
Figyeljetek:
amíg vasat, betont, téglát rakunk,
emberből kössük ifjú városunk!

Megjelent: Sztálinvárosi Hírlap 1960. április 30.

“Itt maradtam tehát, s lettem dunaújvárosi, és maradok is, mert hiszen életemnek túlnyomó részét itt töltöttem. Hogy mivel töltöttem? Azzal, hogy éltem. Dolgoztam itt és ott, s közben írtam és fordítottam, jól-rosszul ezt én meg nem ítélhetem.

A Parnasszusnak még a derekára sem vágyakoztam, nemhogy a csúcsára, s maradtam itt és írtam, ahogyan erőmből és szorgalmamból tellett.”

Kemény Dezső író, újságíró, műfordító – jakd.hu

______________________

Maradt hű – mindmáig Kemény

Dunaújváros – (boda)
Voltam vagy nyolcéves, amikor elolvastam A titokzatos kecskebak című alapművet a Delfin-sorozatból: piszkosul izgultam. Néhány év múlva megtudtam, hogy a szerző dunaújvárosi, mi több, szinte szomszédunk. Nyolcvanöttől pedig egy igen kellemes időszakot tölthettem mellette a nyomdában: elárulhatom, Kemény Dezsővel dolgozni, együtt lenni sok minden, csak nem unalmas. Hetvenhat éves: ezt a számot bontottuk négyfelé, csak hogy elindulhassunk valami mentén…

Tizenkilenc (1944)
– Azt mondják sokan, nagy öregek, jó jó, háború volt, igaz, de azért csak fiatalok voltunk, mégiscsak szép volt…
– Hagynám most a fontos, de kissé vulgár-szexuális differenciákat (azért elmondja; azért se írom le), de úgy igaz: háború volt, és őrületesen fiatal voltam. Máshogy éltünk meg mindent, csak egy példa: ’44 decemberét Budán, egy pincében töltöttem, egy ízben állati nagy bombázás volt, iszonyatos, aztán jött egy minden addiginál nagyobb durranás, közvetlen mellettünk, és néma csönd. Elhaló női hang a sötétben: “akna”, mire én kapásból: “ha tudna”.
Iszonyatosan letoltak, hogy viccelhetek ilyenkor; fiatal voltam.
– Tudtad-e már, mi leszel, ha nagy leszel?
– Budai polgári családból származom, illett azt csinálni, amit a család döntött: jó voltam reál tárgyakból, kézenfekvőnek látszott, legyek mérnök. A gond az, a kézügyességem nulla, hogy a francba legyek én mérnök, rájöttem, inkább talán a bölcsészet, be is iratkoztam a Pázmány Péter egyetemre, közben elkezdtem verseket fordítani, görögöt, latint, majd két év után mondom, Dezső, nem való a tanárság neked, azt is abbahagytam: így lett belőlem szívós munkával egy nagy nulla.
– Mit szólt mindehhez a budai polgári família?
– Hörgött. Pláne, amikor nemsokára – atyám beleegyezése nélkül – megnősültem, azt nagyon nehezményezték. Azt találtam mondani, nekem ehhez a modem világ törvényei alapján jogom van, mire apám annyit felelt, az ő törvényei alapján fogjam a pizsamám meg a fogkefém, és költözzek.
– Első és utolsó házasságod?
– Igen. Ötven éven át, feleségem öt évvel ezelőtti haláláig tartott Nagy szerelem volt; évente, Margit-napkor lejárok a sírjához. Nagy veszteség, hogy ő nincs, nagyon hiányzik…

Harmincnyolc (1963)
– Hűha, váljunk csak… Ötvenháromban jöttünk ide, félig-meddig alapítónak tekinthetem magam. Már tíz éve itt laktunk.
– Hogyan jött az ötlet, hogy ide költözzetek?
– Albérletben laktunk, két gyerekünk volt, úton a harmadik. Jött a hír, Pentelén rögtön adnak lakást, kézenfekvő volt, hogy jöjjünk. A Nehézipari Beruházási Vállalatnál kellett keresnem bizonyos Taliga elvtársat, aki az ügyet intézte, természetesen, mire az irodájáig értem, elfelejtettem a nevét, azt tudtam, valami jármű, aztán tőle kérdeztem meg, nem ismeri-e Talicska elvtársat – nem volt a legszerencsésebb entrée…
– Mivel foglalkoztatok?
– Egy napig segédmunkások voltunk, aztán normaelszámoló lettem. Elképesztő sztorikat tudnék mesélni, mozgalmas időszak volt. Később – elvégre is “majdnem mérnök” voltam – energetikus lettem.
– Elég nehezen tudlak elképzelni ipari környezetben… Gondolom, azért írogattál is.
– Persze, novellákat néha, de főleg verseket. A Tiszatáj, az Új írás közölte őket: utóbbiban jelent meg ’65-ben a Partszakadás című írásom, ami elég nagy vihart kavart a városban: az akkori párttitkár, Takács Imre “behívatott”, elmondta, hogy szemen köptem a munkásosztályt, meg efféléket, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja: később nem volt hátrányom a dologból.

Ötvenhét (1982)
– Nyolcvanas évek: túl hat-nyolc könyvön, ifjúsági regényeken, novellásköteteken. Nyugdíjas voltam és már régóta szabadúszó, mint ahogy azóta is. Külsőztem több újságnak, dolgoztam a Bartókban, később voltam korrektor a nyomdában, életem szép időszaka volt, mert Bergmann Jenő jóvoltából megismerkedtem a nyomdászattal, és nagyon megszerettem.
– Érezted-e, hogy “lazul” a világ? A nagy váteszek közé tartozol, akik már akkor tudták…?
– Nézd, nekem akkor már kifele állt a rudam, legalábbis akkor úgy gondoltam, épp elég idős vagyok, nem nagyon töprengtem ilyesmiken. Akkoriban, a “gulyáskommunizmusban” kezdtünk kicsit utazgatni Margóval, Krakkó, Bécs, Ljubljana: hazugság volna azt mondani, hogy nélkülöztem, szenvedtem, de azért nagyon örültem, amikor jött a változás. De: utálom a politikát. Elég sok disznóságot csináltam életemben, de politikussá még nem züllöttem.

Hetvenhat (2001)
– Egészség? Azt mondtad, itt találkozzunk, mert egy kicsit sétálnod illik.
– Ez a pár száz méter épp egy napi túrám. A lábam már nem olyan, mint régen, ami a kettő között van, pláne… Az agyam még forog, csak nagyon fáradékony vagyok. És én nem örülök annak, hogy forog az agyam: szeretnék elhülyülni inkább.
– Több tévénézést javallok…
– No, annyira azért nem akarok. Te, mit fizetnek a tévéknek a brazil producerek, hogy azt a sok szart vetítsék?
– Azért nekik fizetnek… Mit dolgozol mostanság?
– A Fejér Megyei Hírlapnak írok apróságokat, amikor kémek. Természettől fogva lusta vagyok, nem dolgozom csak úgy. Van egy szekérderékra való novellám, egy szatirikus regényem, egy modern Gulliver az Árgusnál, kértek támogatást a kiadására, majd meglátjuk.
– Elég sok átmeneti korban éltél: a mostani is valami olyasmi. Adj tanácsot, legalább nekem, hogyan viseljem.
– Kedves András, amikor a Hamletban az öreg Polonius tanácsot ad a fiának, annyit mond: “Ez mindenek felett: légy hű önmagadhoz!” Ennyi.
– Neked bejött?
– Be. Csináljon mindenki mindent a maga hülye feje szerint, én is azt csinálom.

Kemény Dezső – Aki számon kívül maradt

Üdvözlöm a városi társaságot,
üdvözlöm innen. Ez is társaság:
a napfény és a rög, gyökér s az ág,
s innét tán nem lop senki sem virágot.
Hogy nem voltam szívós, most már ki bánja?
Szimat, tiprás és jó hegyes könyök,
a mocskot híven rejtő függönyök:
más lett-a város győztes Szolimánja.
Mikor a part szakadt és én megírtam…
No semmi… Hagyjuk… Nyugodjunk a sírban.

(Sírkerti strófák)

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap 2001. június 30.

Dunaujvaros