Fejér Megyei Hírlap – 1974. február 28.
Prókai József második segéd
“Folyik a vas.
Mindenki, aki először lát ilyet – csak nézi, nézi. Már most megmondhatom, estére fájni fog a szeme.
Karikákat lát majd, s ha becsukja egy pillanat alatt ismét maga előtt látja, hogyan folyt a vas. Egészen pontosan emlékezni fog milyen volt a fénye, milyen kis buborékok fakadtak föl benne, milyen színű volt a salak, a füst, hogyan pattogtak a szikrák.
Ezt nem azért mondom, mintha én Prókai József második segéd a kohászkodás mellett jóslással is foglalkoznék.
Ezt tudom, mert mindenkivel így van.
Azoknak is így, ezzel a látvánnyal kezdődött, akik itt dolgoznak velem húsz esztendeje. Azok sem felejtették el az első csapolást amit láttak, amit maguk csináltak.
Az elsőre azért mindig emlékszik az ember. Akárcsak a szerelemben… Akkor is látja ha becsukja a szemét.
Hát erről van szó…”
Két évtizednyi hosszú út
1.
Olyat ugye mindenki játszott, hogy karóval, pálcával, vagy egyéb alkalmas készséggel kis csatornákat ásott a földbe, harcolt a homokba, elvezetve benne az esővizet?
Tulajdonképpen ugyanilyen nevetségesnek tűnő kis játékcsatornák vannak a kohó ellőtt is, kis gátakkal, játékzsilipekkel. Olyan keskenyek, hogy egy gyerek is át tudná lépni.
Csakhogy ezekben a csatornákban víz helyett tűz folyik, olvadt nyersvas, és akik irányítják, kezelik a kis zsilipeket, általában nagyon régen elfelejtettek játszani.
Két férfi elkezdi törni a dugaszt, a csapolónyílásban egy vasrudat lendít a négy kak, pontosan kimért kemény csapások – már-már olyan összhang van, mintha egytestű, négykezű lény próbálná kiszabadítani a kohóból a vasat.
Szikrák, tűzpatak, és amikor a kis csatornákon keresztül az üstbe ér a vas, olyan por és füstfelhő tör fel, mintha működésbe lépett volna egy kisebb vulkán.
Grafitszürke por szitál a levegőből. A vendég, aki csak párat szippant belőle, legfeljebb tüsszent, a kohász, aki tíz, húsz, negyven évig szívja, szilikózist kap tőle.
2.
(Tudnivalók.) 1954. február huszonnyolcadikán, vasárnap délelőtt – pontosan húsz esztendeje – csapoltak először a Dunai Vasműben. A csapolónyílás körül vendégek sorakoztak. Az első adag pentelei vasat L. Szász Antal csapolta le.
(Az L. Szász később elkerült Pestre, nagyon jó munkás volt, ott is valami fontosat bíztak rá egy üzemben, aztán motorbiciklivel karambolozott és meghalt…)
A nagyolvasztó akkor is, most is a legkorszerűbbnek számított az országban. Az első évben 156 ezer tonna nyersvasat csapoltak, most a huszadik évben éppen ötszörennyit fognak. Legkésőbb 1977-ben elérik majd az évi egymillió tonnás termelést.
Az első csapolás óta gyártottak 10,5 millió tonna nyersvasat.
Az I-es kohó, a Petőfi, amelyikből először csapoltak, a 702 köbméteres eredeti térfogat helyett, most 760 köbméteres. Jövőre tovább bővítik 960 köbméteresre és itt is a magas toroknyomású üzemelésre térnek át. A nagyolvasztó gyáregység másik két termelőüzeme, az érctömörítő és salakfeldolgozó. Az érctömörítő már az első évben 435 ezer tonna tömörítményt adott, tavaly pedig a termelés megközelítette az 1,2 millió tonnát. Az üzemet 1978-ban korszerűsítik majd. A salakfeldolgozó termeléséről csak annyit, hogy 1959 óta a nagyolvasztó teljes salakmennyiségét feldolgozza. A szemcsésített salakot részben a cementgyártáshoz, részben útépítéshez és épületelem gyártásához használják fel.
Csapolás
3.
(Arckép.) Prókai József második segéd az első csapolás óta itt dolgozik az egyes kohónál. Ő is az ózdiakkal került ide – a kohászok többsége Ózdról jött, egy részüket pedig a helyi építőmunkásokból képezték ki.
– Nem is ózdi, egri születésű vagyok, a rokonság most is ott él. Mikor dolgozni jöttem ide, akkor jártam először ezen a vidéken, igaz, előtte jókorát “utaztam” másfelé, a fronton Kijeven túlig jutottam el.
Mondtam, az első csapolásra úgy emlékszik az ember, ahogy az első szerelemre szokott. Azt nem lehet elfelejteni. Azóta annyiszor csapoltam már. hogy lehetetlenség volna összeszámolni, bár az utóbbi időben kímélnek egy kicsit a munkától. Megfázott a derekam, azt mondta az orvos, hogy két csigolya dörzsölődik össze. 1968-ban Hévízen jól ki sikerült kúrálni, oda akarok elmenni az idén is. Ez a tervem erre az esztendőre.
Van két fiam, meg egy lányom, mindegyik dolgozik már. A fiúk családosak, és nagyon büszke vagyok rájuk, mert hogy hatéves koruk óta még mindig nem hagyták abba a tanulást. Azt szerettem volna, ha minden gyerek itt dolgozik a Vasműbe, lett is volna nekik hely, de az egyik fiú később a papírgyárhoz, a lányom pedig a Volánhoz került.
A kohó
4.
(Csoportkép.) A kohónál csak olyan emberek maradnak meg, akik szeretik, akik kibírják ezt a munkát. Azt mondják róluk, hogy túlságosan kemények, néha durvák, legalábbis nem hasonlíthatók egy esztergályoshoz, egy nyomdászhoz, egy villanyszerelőhöz.
Hát nem hasonlíthatók, annyi bizonyos, legfeljebb önmagukhoz. De nehéz volna más szakmákban ennyi igazi jó karaktert találni egy csoportba. Írni kellene arról, aki az első ráfúvást irányította, Molnár Lajos főolvasztárról, a sokszoros élmunkás, sztahanovista Bukszár Istvánról, Takács Józsefről, Gömbös Ferencről, Kugelman Péterről, Horváth Istvánról, Iván Miklósról, Dán Jánosról, Sivák Andorról, Tirk Lászlóról és akkor nem lenne elég ez az újságoldal. Ezek a kohászok, akik még ma is itt dolgoznak, az első csapolás óta olyan utat jártak be, ami csak nagyon kevés embernek adatik. Nem csoda, ha büszkék a munkájukra, de öntudattal beszélnek róla, ha úgy fognak kezet, hogy roppan a csont, ha emeltebb hangon beszélnek még apróságokról is, hiszen a kohó mellett egyébként is mindig nagy a zaj.
* * *
Vajon mi volna, ha egyszer nem az aranylábú fiúk, nem a hivatásos világjárók, nem a fölkent sztárok tartanának élménybeszámolót, hanem mondjuk Prókai József második segéd állna ki a közönség elé és tartana élménybeszámolót az életéről?
Mi volna, ha ezek a kohászok mondanák el a húsz évet, mondanák el azt, hogy adtak bőrt annak a társuknak, akinek a vas leégette a hátát, meg a fél oldalát, ha elmondanák, hogyan beszélt Bukszár István 1956 októberében fél óráig a tömegnek, hogy megmentse a kohót, hogyan dolgoztak azokban a napokban egyetlen percnyi megállás nélkül? Ha elmondanák, hogy ilyesmi, mint a dolgozz hibátlanul, vagy a szocialista brigádmozgalom már milyen régen megvolt náluk, ha nem is nevezték azon a nevén a gyereket, amit később kapott?
Legfeljebb az volna, hogy naponta rájönnénk, a történelem mégis csak itt él velünk egy fedél alatt.
Baranyi Pál
