Ország-Világ – 1987. január 21.

TERMEL A KOKSZOLÓMŰ

NEGYED SZÁZADRA FELFŰTVE

Az utóbbi hetekben igencsak megnőtt a vendégek hada a Dunai Vasműben. Amióta felfűtötték az új kokszolómű kemencéit, műszaki szakemberek és kíváncsi újságírók adják egymásnak a kilincset.
– Érthető ez a nagy érdeklődés – mondja Horváth László műszaki vezető, aki egy értekezletet szakított félbe a kedvünkért, s most személyesen kalauzol végig a laikus számára ijesztően hatalmas berendezések labirintusában. Magyarországon csak itt, Dunaújvárosban van kokszolómű, az egyik blokk 1956-ban épült, a másik 1960 óta üzemel. Mindkettő elöregedett már, sürgető szükség volt az új megépítésére.


A kokszolóműben “Bajkonur”-nak becézik az irányítóközpontot

Ez persze még nem ok a kíváncsiskodásra. Csakhogy a csaknem 9 milliárd forintból épülő üzemrészt az elmúlt öt évben országszerte úgy emlegették: “hazánk második legnagyobb ipari beruházása, Paks után”. S ez a tény már a kívülállók érdeklődését is felébreszti.
– Kilencmilliárd forint – még kimondani is sok. önkéntelenül is vonzza magával a kérdést: vajon szükséges volt-e ennyit áldozni egy új kokszolóműre?
– Akkor én most mondok egy másik számot: 65-75 millió dollár. Ugye, ez is óriási összeg? – kérdez vissza Horváth László. – Nos, ennyit kellett az országnak évente előteremtenie ahhoz, hogy a népgazdaság számára elengedhetetlen kokszmennyiséget tőkés importból fedezze. A mi elöregedett két kokszolónk még csúcsteljesítmény esetén sem tudott 780-800 ezer tonnánál többet előállítani. Ez pedig még a felét sem tette ki éves kokszszükségletünknek. Szocialista importból és bérkokszosításból pedig legfeljebb 850 ezer tonnát tudtunk előteremteni. Szóval nem maradt más megoldás, mint a tőkés import.
Az Állami Tervbizottság ezért határozott úgy még 1981-ben, hogy hozzá kell látni a Dunai Vasműben egy új kokszolómű építéséhez.
– A döntést az előbb említett indokok mellett az is elősegítette, hogy az Óbudai Gázgyár is elavult, Budapest háztartásainak zavartalan ellátását innen, Dunaújvárosból kell biztosítanunk. Az új kokszolómű üzembe helyezésével évente 67 millió köbméter földgáz szabadul majd fel más célokra, ugyanis az új üzem ennyivel képes segíteni Budapest és Dunaújváros gázellását.


Helyére kerül a töltőfedél – alatta néhány órán belül koksszá alakul a szén

A kivitelezők tudták: ilyen körülmények között feltétlenül tartaniuk kell a vállalt határidőt. A befejező munkálatoknál minden erejüket mozgósították, s volt olyan műszak, amikor csaknem kétezren dolgoztak egyszerre. Ebben a megfeszített munkában a Vasmű is segített, átcsoportosította saját dolgozóit, hogy a beruházáson egyetlen pillanatra se legyen fennakadás.
Az eredmény: nyolc hónappal a vállalt határidő előtt megkezdhették a próbaüzemelést.


A kokszkitolás pillanatában a fölösleges gázokat a szabadba vezetik, nehogy túlnyomás keletkezzen

– Szörnyű, mennyi itt az idegen! – méltatlankodik Berecky Béla, a karbantartó kőművesek brigádvezetője. Kiderül, nem velünk, nézelődőkkel van gondja, hanem azokkal a szerelőkkel, építőkkel, akik a még hátralévő munkálatokat végzik. A beruházás ugyanis még nem fejeződött be teljesen, a próbaüzemmel párhuzamosan szerelik a vegyiüzemeket és a még szükséges kiegészítő berendezéseket.
Berecky Béla és emberei hozzászoktak már, hogy rendkívüli körülmények között kell dolgozniuk, hiszen például a régi blokkok kemencéit a folyamatos üzemeltetés mellett építették át az elmúlt két esztendőben.
– De ott csak magunkra kellett vigyázni – magyarázza – most viszont a körülöttünk tüsténkedő “külső” szakemberekre is tekintettel kell lennünk. Ráadásul az új kokszolómű alaposan eltér az előzőektől, rengeteg új dolgot kellett megtanulnunk.
A fiatal brigádvezető egy hónapig a Szovjetunióban ismerkedett ezzel a technológiával.
– Egy ilyen kemencénél még a téglák távolságát is milliméter-pontosan kell meghatározni, mert elég egy parányi eltérés, és bekövetkezhet a baj. Márpedig ha egyszer felfűtötték a kokszolót, utána 25-30 évig nincs leállás. Minden javítást menet közben kell elvégezni.


A tisztítás pillanata (Ez a csúnya fekete füst hamarosan elszívóberendezés segítségével zárt rendszerbe kerül)

Alaposan átfázunk, mire az óriási üzemcsarnokot körüljárjuk. Horváth László bizonyára észrevette, hogy már vacogunk, mert azt ajánlja, hogy ismekedjünk meg a kokszoló egyik legmodernebb egységével, a száraz kokszoltatóval. A sok emelet magas építményen belül égetően forróak még a falak is.
– Az ezer fokon izzó kokszot száraz úton nitrogénnel hűtjük le ezekben a tornyokban. Ez a módszer jóval gazdaságosabb a hagyományos vízhűtéses rendszernél, ugyanakkor lényegesen jobb minőségű kokszot nyerünk. És a felszabaduló hő sem vész kárba, mert az itt nyert magasnyomású gőzt visszajuttatjuk a rendszerbe, voltaképpen tehát önmagát látja el energiával a berendezés, sőt még az üzem más területeinek is biztosíthat belőle.
A technológia és a berendezések legnagyobb része a Szovjetunióból érkezett, s velük jött jó néhány szovjet szakember is, hogy gyakorlati és elméleti tapasztalataikkal segítsék a zökkenőmentes üzembe helyezést.
Valerij Grigoriev mérnökkel Gubán Balázs gyárrészlegvezető üzemmérnök szobájában futunk össze. Éppen az eddigi üzemelés tapasztalatait egyeztették.
– Harminc éve dolgozom már a Vasműben – mondja Gubán Balázs. – Megéltem már kokszoló üzembehelyezést, de akkoriban a vegyiüzemben dolgoztam. Ez azért így egészen más. Sokat tanultam a szovjet kollégáktól azon a tanulmányúton is, amit Argyejevkában tettem munkatársaimmal, de azért most is elkél egy kis segítség.
Valerij Grigorjev mosolyogva jegyzi meg:
– Nagyon szerények a magyar mérnökök.
A beszélgetés köztük többnyire oroszul folyik.
– Még szerencse, hogy a kokszolásról esik szó, és a számok meg a képletek nem szorulnak sok magyarázatra – neveti el magát a gyárrészlegvezető. – Mert annak idején ugyan a Szovjetunióban végeztem az egyetemet, de bizony sokat felejtettem.


Az izzó kokszot kismozdony húzza a szárazoltóhoz

A hűtőtorony előtt már percek óta tétlenül vesztegel egy kis mozdony, előtte a konténerben ott izzik-füstölög a frissen kitolt koksz, de nem emelkedik a magasba, ahogy pedig a következő művelet megkövetelné.
– Úgy látszik, valami baj van! – jegyzi meg Horváth László, s már indul is a Bajkonurba, hogy utánanézzen a dolognak.
Az irányítóközpontot becézik így egymás között a helybeliek. (Valóban annyi itt a műszer, a kapcsoló, akár egy kisebb űrközpontban.)
– Áramszünet – kapjuk a magyarázatot Viktor Ruszalimovtól. A fiatal szovjet mérnök Cserepovecből jött, hogy az irányítóberendezéseket megismertesse a magyar kollégákkal. Most gondterhelten ráncolja a homlokát. Néha oroszul kérdezi a körülötte szorgoskodókat, akik magyarul válaszolnak neki. És mégis valamennyien értik, mit kell tenni, hová kell nyúlni, mikor, miről van szó.
Néhány perc múlva a műszerek jelzik, hogy a hibaforrás megszűnt, a termelés zavartalanul folytatódik.
– Gyakran fordul elő hiba? – kérdem a műszaki vezetőtől.
– Szerencsére ritkán. Pedig hát a próbaüzem során ez még természetes. Újak a gépek, újak az emberek, meg kell ismerniük a rendszert, hogy hat hónap múlva, amikor teljes kapacitással termelünk már, egyetlen percnyi fennakadás se legyen.

(WANATKA)
FOTÓ: SZÁNTÓ TAMÁS

Dunaujvaros