Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 20.

Dunapentele, 1956 (I.)

Így kezdődött…

Aligha von olyan korszaka a magyar történelemnek, amivel annyit foglalkoztak volna történészek, írók, művészek, filmalkotók, mint az ötvenes évekkel. Különösen annak első kétharmadával. A közelmúlt hivatalos megítélése szerint csupán ellentmondásos, ma már egyre in­kább a sötét terror időszakának nevezett kor sajátos érája volt az ország 1943 utáni történetének. Az ellentmondások­ból bőven kijutott az “első szocialista város” lakóinak, a társadalom minden rétegéből verbuválódott, sokfelől tobor­zott város- és gyárépítőknek.
Az első évek lendülete, a szovjet mintára elkezdett aránytalanul és értelmetlenül nagymértékű iparosításnak köszönhetően itt kialakult viszonylagos jólét, a feladatok nagysága többé-kevésbé elterelte a figyelmet a társadalom, az ország valós problémáiról, csakúgy, mint a helyi gondok­ról. Legalábbis a helyi vezetés, a propaganda erről nem vett tudomást, vagy jól szervezett – és jól fizetett – appará­tusával kényszerítette más pályára az itt élők politizálási hajlandóságát.
Az ország lakosságának egyre csökkenő életszínvonala, a mezőgazdaság könyörtelen és olykor embertelen kollekti­vizálása, az iparban egyre teljesíthetetlenebb normák és az elképesztő méreteket öltő politikai terror miatt növekvő társadalmi elégedetlenség végül a hatalmat is a sorok át­rendezésére kényszerítette. 1953 júliusában a pártot és a kormányt is kezében tartó Rákosit Nagy Imre váltotta fel a kormány élén, aki “új szakaszt”, emberibb politikai és gaz­dasági célokat hirdetett meg. Ekkor megkérdőjeleződött a város és a gyár jövője is, hiszen a mezőgazdaság szerepé­nek átértékelésével egyidőben hangok hallatszottak a gyár­építés leállításáról is.
Nagyon sok, látszólag “öntudattal” ideérkezett, valójá­ban valamilyen módon kézben tartott, vagy a várost csupán ugródeszkának tekintő vezető került szembe a hatalommal, amelyiknek korábban a kiszolgálója, akaratának megvalósí­tója volt. A tényekkel tárgyilagosan szembenéző visszaemlékezők szerint kevesen voltak, akik – saját anyagi káruk­ra is – valóban felvállalták az új célokat, ők is inkább a középvezetői és elit munkásrétegekből kerültek ki. Hiába távolították el Nagy Imrét a következő év tavaszán még az MDP központi vezetőségéből is, hiába igyekezett a kereke­ket visszafelé forgatni az újra nyeregbe került Rákosi-garnitúra, ez a város életében nem hozott fellendülést. Bár a kezdetekkor szerzett előnyöket és kiváltságokat még ebben az Időben is élvezhették az itt élők.
Az itt élők, akik között nagyon sok börtönviselt, koráb­ban politikai okból megbélyegzett ember élt, hiszen akkori­ban nagyon kevés is elegendő volt ahhoz, hogy valakit “persona non grata”-nak nyilvánítsanak, a legcsekélyebb ellenzéki megnyilvánulás miatt is bebörtönözzenek, inter­náljanak, vagy éppen büntetésből áthelyezzenek. Éppen ezért, mivel itt a “nagy olvasztókohóban” viszonylag könnyen el lehetett tűnni, és az átlagosnál még mindig jobb szociális körülményeknek köszönhetően remény volt az új­rakezdésre, nagyon sokan itt telepedtek meg. Így – mivel a lakosság jelentős része politikailag érzékenyebb volt – a város heterogenitása ellenére is, hamar kialakulhattak és hangot kaphattak viszonylag egységes célok.
Az 1956-os eseményeket megelőzően már itt is komo­lyabbá váltak a szociális problémák, csakúgy, mint az or­szág más területein. Ekkor már a dolgozók többsége – a viszonylag szabadabb légkörnek köszönhetően is – egyre inkább hangot adott elégedetlenségének. Kezdetben a munkakörülményeket, a sok túlórát, az alacsony munkabéreket kritizálva, követelve a hozzá nem értő vezetők leváltását, a szervezetlenség megszüntetését és értelmes munkát, értel­mes célokat.


A Sztálinváros 1956. október 23-i száma – mit sem sejtve a közelgő viharról – még az olcsó és kényelmes családi házak ígéretével kecsegteti olvasóit

Egyre inkább nyilvánvalóvá váll, hogy mi is a gyár va­lóságos szerepe. Ma már tudjuk, de akkor még bátorság kellett a kimondásához, hogy Sztálinváros a hidegháború szülötte, kevés köze volt a népgazdasági célokhoz. Többek között ilyen a népgazdaságot destabilizáló tényezőkről is folyt vita a Fáklya klub összejövetelein, melynek természe­tesen értelmiségiek – a városban élő, korábban éppen pártutasításra (is) ide költözött fiatal írók, szobrászok, festők – voltak a kezdeményezői, de a résztvevők túlnyomó több­sége munkás volt. Ezek a viták, eszmecserék augusztusra már valóságos politikai pezsgést eredményeztek, sőt sor került néhány protestációra, melyek közül az egyik legemlékezetesebb a vasműben zajlott le, ahol nyilvános temetésen helyezték “örök nyugalomra” a gyűlölt normát (és halkan bár, de kimondva a szovjet-magyar barátságot is).
A hangulatról, a város lakóit foglalkoztató alapvető problémákról éppen október 23-án írt publicisztikát a Sztálinváros című hetilapban Sándor András író, aki később sorozatunkban is megszólal.

“… Még akkoriban, a júniusi időkben megindult az ilyen irányú mozgás Sztálinvárosban is. Innen is, onnan is hangok hallatszottak, melyek sürgették a Petőfi Körhöz ha­sonló vitafórum megteremtését, szinte ennek a nyomásnak volt valamelyes eredménye a Fáklya klub megszületése is. A legkonkrétabb megnyilvánulási forma azonban a volt né­pi kollégisták találkozója lett, amely, nyíltan, bátran, de igen sok felelősséggel tárgyalta meg a politikai helyzetet, s a tennivalókat, sőt, Sztálinvárosban először, fölvetette Rákosi Mátyás felelősségének kérdését is. Ez a népi és forradalmi szellemű összejövetel, melynek a Fáklya klub adott helyet, határozott formában tárgyalt egy sztálinvárosi Petőfi kör… megalkotásáról, sőt, a találkozó után elkezdte ennek szer­vezését…
A magzatot azonban durva talpak összetaposták, mielőtt napvilágot láthatott volna…
Sztálinvárosban már egész sor olyan sürgető kérdés sű­rűsödött össze, mely foglalkoztatta a közvéleményt, s ame­lyet szabad vitában meg kellett volna vitatni.


A Dunapentelei Igazság november elsején tudósít a Nemzeti Bizottság megalakulásáról.

Ilyen volt például a város nevének kérdése, mely az ittlakókat joggal bántotta. Akik idejöttek… az idegen nevet az önkény diktátuma és kényszere alatt vállalták… az épí­tőket még ráadásul meg is alázták egy látszat-demokra­tikus komédiában… lelkiismereti kényszerrel, s adminiszt­ratív nyomással gyűjtvén össze tizenötezer aláírást. Vagy sürgető vitaanyag lett volna a város jövőjének kérdése, be­illeszkedése az ország gazdasági életébe. Meg kellett volna vitatni bizonyos feszültségeket, melyek a vasműn belül lappanganak: a műszaki vezetés, az adminisztráció és a köz­vetlen termelés viszonyát és problémáit… Újra meg újra előtérbe kerültek az erkölcsi és társadalmi kérdések, a ne­mi- és a munkaerkölcs nyitott problémái, vagy a nevelési ügyek, a gyermekbandák kérdése – és így tovább…”

Ugyanennek a lapnak a címoldalán ugyan a legfonto­sabb probléma az, hogy “Milyen lesz az olcsó és kényelmes családi ház?” de szintén a fejléc alatt már “Üdvözlet Len­gyelországnak” című publicisztikában a poznani megmozdulásokkal is szimpatizál. A második oldalon pedig a váro­si tanács üléséről tudósít, melyen “törvénytelenül megkáro­sított középparasztok rehabilitálásáról” vitatkoztak. Egyben felhívást is közölnek a város új nevének demokratikus el­döntéséről. Az újság első oldalán rövid, címes hírben adja tudtul, hogy Sándor András író tart irodalmi előadást este 8 órai kezdettel a Bartók Béla Művelődési Ház Fáklya klub­jában. Ennek az előadásnak a tartalma azonban az esemé­nyek hatására alaposan megváltozott…

1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros