Bartháné Markovics Zsuzsanna alkotása

Népszava 1951 február 11.

LEÁNYKÉRÉS

Írta: Palotai Boris

Az előadásnak vége volt, de még sokáig együtt maradtak a kultúrteremben. A fiatalok egyrésze hátra vonult, eleinte csendeskén ültek a lócán, alig esett egy-két szó közöttük, aztán valaki rázendített. Élénk, világos hangok iramodtak vele s egyszerre megtelt a terem minden zuga dallal, meg bizakodással. A betonkeverő-brigád most is együtt maradt, egymás vállát átfogva énekeltek, kitartották a hangot, hogy a nyakuk veres lett, mint a kakas taréja.
Török Gyurka az idősebbekhez húzódott. Tenyerében tartotta a Mari kezét, de nem nézett a leányra. Néha beledörmögött az éneklésbe, majd meg hirtelen elhallgatott, megrántotta a nyakát, s töprengve bámult maga elé. Az öreg Vince szakit egész gyűrű fogta körül, ő meg feltartott mutatóujjal magyarázott. Gyurka elkapott egy-egy mondatot, de megint csak eleresztette, annyira tele volt a feje saját gondolataival.
A terem végében összefogóztak a pécsi kőművesátképzős leányok és hajlékony derékkal forogtak ide-oda. Ütemes taps kísérte táncukat. Vince szaki is megállt a beszédben, s apró zökkenőkkel vitte körül a fejét, hogy sárgás-ősz bajusza meg-megrezzent.
Bevárom, míg elcsendesednek, bíz­tatta magát Gyurka, de Mari érdes kis keze szorosabbra fogta a csuklóját, szinte belekapaszkodott. Ránézett a leányra, megfontoltan, mint aki felméri, mit tesz, s hogy összetalálkozott a tekintete Mari szemével, amely fényes és friss volt, akár a burkából kipattanó vadgesztenye, megreszelte a torkát és felállott.
– Ide hallgassatok, szaktársak – kezdte és néhány lépést telt előre. – Ennek a leánynak nincs se apja, se anyja – és Marira mutatott, aki ijedten nyomta fejét a vörös zászlókkal díszített falhoz, s mert hirtelen elakadt az ének, s a táncolók is abbahagyták, beléje nyilalt, hogy csakugyan milyen árva ő.
– S éppen, mert nincsen se apja, se anyja – folytatta Gyurka -, tőletek kérem meg a kezét.
– Azt lehet – mondta Vince szaki és szétsimította árvalányhajhoz hasonló, szálas, lengő bajuszát. – Azt lehet – ismételte, mert tetszett neki, hogy ez a keménykobaku Török Gyurka hozzájuk fordul, családjának tekinti őket. Zsiga Imre a betonkeverő­brigádból könyökével lökte meg a mellette ülőt. – Helyes leány ez a Morzsa Mari, nem mondom. Habár morzsának nagy, Marinak meg kicsike.
A többiek nevettek, biztatóan pislogtak Gyurkára, egyik-másik a párját kereste, hogy az vajjon mit szól hozzá.
– Ki akarom én érdemelni, hogy hozzám adjátok Marit – folytatta Gyurka. – Eddig is jól dolgozott a brigádunk… Most meg már vállaljuk – a brigád tagjait kereste tekintetével – igaz-e fiúk, hogy másfél nap alatt három emeletet húzunk fel.
Meglepett csend fogadta szavait.
– Ezt mi a kongresszusi felajánlá­son felül teljesítjük – tette hozzá gyorsan -, hogy lássátok… – Szavakat keresett, szépen akarta kifejezni magát. Meg akarta mondani, mennyire szereti ezt a sok vakolatlan, fé­ligkész épületet, a most ültetett vékonyka facsemetéket, melyeknek lomb­suhogását máris hallja, ezt a csecsemővárost, melyet ők dajkálnak, nevelnek, mindent meg akart mondani, szavak tólultak a szájára, de visszanyelte őket, mert amit érzett, az sokkalta gazdagabb, több volt, mint ami a szavakba fért.
– Hát csak rajta – mondta Iharos Marci, és megdöfködte a mellette álló vállát. – Lássatok neki.
– Igen ám… – Vince szaki Gyurka elé állt, nagy lapáttenyerét a sapkájára tette, úgy fordította maga felé a fejét. – Mi is akarunk adni valamit nektek. Mert úgy illik, hogy a család is kitegyen magáért. – Ritkás-sárga fogain nevetés fénylett. – Ti kapjátok meg az első lakást a felhúzott emeleten. Ti lesztek az első házaspár, akinek külön szobát adunk.
A betonkeverők hátba veregették Gyurkát.
– Hát akkor… – Gyurka intett, a brigád tagjai köréje sereglettek s Mari, aki eddig zavartan bogozta ki-be a kendőjét, most közöttük termett, magabiztos léptekkel követte őket s még a varkocsa is vidáman ficánkolt.
Gyurka megállt az ajtóban. – Szerdán átadjuk a három emeletet – szólt, meglengette sapkáját s már el is tűnt.
– Csak az anyagelőkészítéssel ne legyen semmi baj – fohászkodott Vince -, mert ha az befagy, nem lesz lakodalom!
Az esti műszak megkezdése előtt a fiatal Galacz munkavezető hosszasan tárgyalt a betonkeverőkkel. Iharos vitte a szót, kamaszosan szögletes arca csupa bizonykodás volt. – Gyerünk, fiúk! – Majd talicskát ragadott, vitte a téglát s a keskeny deszkapallón libasorban vonultak utána a megrakott talicskákkal a brigád tagjai.
– Bolondok ezek a gyerekek, nem lehet velük bírni – panaszkodott Ga­lacz a főcsoportvezetőnek s dicsekvés színezte a hangját. – Erőnek erejével elő akarják készíteni az anyagot, nehogy fennakadás legyen.
Később Bozóki a könyvelésből is ott fújtatott feltárt nadrágszárral, orra hegyére csúszott szemüveggel a habarcsot szállító japánerek mellett.
– Óriási – lihegte izgatottan s homlokáról a legördülő verítékcsep­peket törölgette. – Nekünk is ki kell venni a részünket az ilyen rohammunkából. Mert arról van szó…
– Utat! – füttyentett Zsiga Imre. Bozóki hátraugrott, gondosan összehajtogatott zsebkendőjével a tenyerét tapogatta s miután ráfújt és megnyálazta, újra nekirugaszkodott. – Óriási. – Jóleső fáradtság bizsergette meg tagjait. – Megy ez, mint a vihar – dünnyögte s arra gondolt, sohasem hitte volna, hogy japánert tolni ilyen kemény munka.
Másnap, a déli szünetben, az irodákban dolgozók ott szorongtak az ablaknál, ahonnan az épülő házakra lehetett látni.
– Hallottad, mit vállalt a Török-­brigád? Meg lehet ezt csinálni? – kérdezte olyan hangsúllyal Pirók, a normás, mely egyetlen intésre tagadásba kanyaroghat, vagy bizonyításba lendülhet: “Én mindig tudtam!”
A késő délutáni órákban a főépítésvezető egész csapat érdeklődőnek során vágta át magát, hogy az asztalához jusson.
– Hol tartanak?
– Meglesznek holnap délre? – pattogtak felé a kérdések.
– De hisz akkor háromszáztíz százalékot érnek el.
A műszak után is ott tolongtak az épülő házak körül, nézték a falakat, melyek, mint növésben levő ifjak, hirtelen nyúltak, nőttek. Zsongott a telep, Bozóki hólyagos tenyerét mutogatta, s hencegő szerénykedéssel magyarázta: Két köbméter földet vittem fel. Nem sok, de nekem, ugyebár… S azonkívül a japánereknél segédkeztem.
– Teljesíteni fogják! – kiabálta teli torokkal Pirók, mert abból, hogy a vállalatvezető ott mászkált az állványok között, s kialudt cigarettával szája szögletében kísérte Törökék minden mozdulatát, azt következtette, hogy jól áll a brigád ügye.
Mielőtt a betonkeverő-brigád munkába állt, elszaladtak megnézni az építkezést. Ott fenn már fürge kis pontok mozogtak, a köd elmosta körvonalaikat, beleolvasztotta őket a kora reggeli homály szürkeségébe.
Iharos felmérte a munkájukat. – Most már nem fognak elakadni – mondta csendes őrömmel. Az első épületen már vasbetonszerelők dolgoztak, a másodikon az ácsok, a harmadikon meg ütemes, egyenletes mozdulatokkal haladtak a kőművesek. Iharos tölcsért formált a tenyeréből s felkiáltott: – Jól van, Gyurka!
Vince szaki is “véletlenül” arrafelé vette az útját s csak annyit jegyzett meg: “Ez a gyorsfalazás… ez már valami” – s dudorászva továbbsietett.
– Hát megvolnánk! – mondta délidőben Török Gyurka, de nemigen hallotta saját hangját, mert ahogy lejöttek az állványokról, egész csapat várta őket, zajongva, hurrázva, tapsolva hullámoztak körülötte, a kezét rázogatták, el-elkapták a brigád tagjait, akik nevetve tiltakoztak:
– Mit szorongattok? Inkább az ebédet hoztátok volna ki!
Mari két kézzel fogózott Gyurka karjába s egyre csak lefelé nézett, a vörös téglafalakra, melyeknek helyén tegnapelőtt este még levegő volt, üresség…
– Én terítettem a maltert, én terítettem a maltert – zengett benne, mint egy vidám induló, melytől mégis könny szaladt az orrába.
– Úgy lesz, ahogyan megmondtam – jelentette ki Vince szaki. – Egybe­kelhettek! Az a sarokszoba, ott, a tié­tek lesz. Egyik ablakotok az erdőre nyílik, másik meg az iskolára.
– Vince szaki! Nekem is volna egy bejelenteni valóm – szólalt meg Ba­kos Józsi, pufókarcú, szőke kőműves s vakolókanalával a mellette álló leányra mutatott. – Ezt az árva kisleányt meg én akarnám elvenni.
– Csupa árvaleány születik manapság? – kuncogott Zsiga Imre, de Ba­kos nem hagyta zavartatni magát… – Tizennyolc éves múltam az őszön s nem akaródzik már tovább várni. Komplex-brigádban dolgozom s én is megtennék Katicáért valami nagyot. Öt nappal a határidő előtt teljesítjük a kongresszusi felajánlásunkat.
Vince szaki hamiskásan hunyorgott.
– Próbáljátok meg, fiam. – Felemelte mutatóujját, lassan himbálta ide-oda. – De jegyezzétek meg: a leánykérés nem kampány.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Palotai Boris írását Bartháné Markovics Zsuzsanna alkotása színesítette. Köszönet érte!