Népszava – 1950. november 21.
A növekvő Dunapentele
Néhány napig távol voltam Dunapentelétől s ahogy a kocsink maga mögött hagyta a falut s kezdett kibontakozni az épülő város körvonalai mindnyájan előrenyújtott nyakkal kutatgattunk, mennyit haladt azóta az építkezés, mekkorát nőtt a városunk. Mert mindnyájan magunkénak érezzük ezt az épülő várost, melyet a dolgozók alkotóereje emelt, melynek falai közt maga a Béke épül: a jólét, a rend, a kényelem s a felelősségteljes új ember, aki figyelő szemmel, erős ököllel őrködik, hogy övé maradjon mindaz, amit megteremtett.
– Járda! – mondom hangosan, mert nem tudom magamban tartani az örömöt, hogy két nap alatt gyalogjáró épült a dagadt sártenger helyén.
– Bakancs – felel rá az őr, aki az építkezéshez gördülő kocsi utasait igazoltatja.
Értjük mi egymást e néhány “rejtélyes” szóból is, mégis dicsekszik az öreg. – A mélyépítőkhöz 1000 pár bakancs érkezett. Nem azok kapnak belőle, akiknek pénz csörög a zsebében, hanem akik olyan munkát végeznek, hogy erős lábbeli kell nekik hozzá, mert vízben, agyagos földben dolgoznak.
Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…
Az építkezés hatalmasat ugrott két nap óta. Lobogó vörös zászlóerdő hirdeti, hol mutatja be munkamódszerét a Makszimenko-brigád. Ott szinte lélekzetfojtva figyelik, mire képes a jó munkamegszervezés, a folyamatos munka biztosítása.
Szürke vászonnadrágos kőműveslány magyarázza, a mellette álló kendős asszonynak: – 1942-ben nyolc óra alatt 80.000 téglát falazott be a Makszimenko-brigád. 1950-ben 195.000-et. Öt hónappal ezelőtt meg 252.000-et. Még elképzelni se igen tudom.
– Pedig hát ő kitől tanult? – töpreng az asszony s már felel is. – Csak saját magától. Mennyivel könnyebb minékünk, akiknek a fejébe töltik, keze alá adják a tudományt. – Látszik rajta, hogy meghányja-veti magában ezt a dolgot. Lopva, gyengéden megsimogatja Makszimenko elvtárs hátát. – Ezt azért, amiért felszabadítottatok… Ezt meg ezért, mert megtanítottatok jól dolgozni….
– Engem megtalál ott azon a táblán, olvassa csak – figyelmeztet egy fiatal, csikóhajú kőműves s a kockaépület előtt álló versenytáblára mutat.
Keresem a nevét, sehol sem látom. Az áll a táblán öklömnyi betűkkel: a szovjet sztahanovista módszerrel a kővetkező béreket érték el az iskolafalazásnál: 6.50, 5.65, 4.95.
– Hát itt vagyok én! – és széles nevetéssel a számokra mutat. Az én teljesítményem is benne van. Ennyire vittem fel a Makszimenko-szalagrendszerrel.
Nem lehet eleget írni arról, hogyan alakítja, formálja a munka az embereket, hogyan bontja ki legjobb tulajdonságaikat: kezdeményezőkedvüket, munkásszolidaritásukat, éberségüket. Hiba lenne persze azt hinni, hogy máról holnapra megy végbe ez az átalakulás. Van, aki még nincs tisztában vele, hogy nem az az ember már, aki mikor idejött, lecsapta a batyuját és követelte a fürdőszobás lakást, de amikor munkára került a sor, önmagával szemben nem volt követelődző. Van, aki már pontosan érzi, hogy a Párt segítségével neki kell megteremteni azt a virágzó életet, amelyből annyi az övé, amennyit a munkájával kiérdemel.
Az épülő “bivaly” állványzatán állunk, amikor meglöki könyökömet Tarsoly István kőműves. – Tudja-e, hogy új műszaki vezetőt kaptunk? Asszony-főmérnököt, a Magyar Gyárépítő NV-ből!
– Asszony? – kérdi egy fiatalember és falazókanalával a térdére csap. – Igen kemény asszonynak kell annak tenni, akit ide küldtek. Olyannak, aki markába fogja ezt az építkezést s ha valami görbén megy, olyat vág rajta, hogy menten kiegyenesedik.
– Hát ez olyan – erősíti Tarsoly. – Ez vezette a leégett Ganz Hajó-műhely újjáépítését. Kétszer is dolgoztam már a keze alatt. A Ganz Villamossági Gyárban a motorgyártó-műhely építését is ő vezette, ment is a munka, mint a vihar!
Habarcsot terít özvegy Nagyné, sebesen jár a keze, azt hinné az ember, nem is figyel ránk, de most ő is odaszól: – Már abból is láttam, hogy ennek mindene a munka, mert még ki se szállt jóformán a kocsiból, máris a Makszimenko-brigádhoz igyekezett s csakúgy nyelte a szemével a kezük járását. Azt mondja meg, hogy hívják a mi asszony-főmérnökünket.
– Wébernének.
– Én már látom, hogy ennél nem lesz csellengés – mondja Nagyné olyan jókedvűen, mintha valami ajándékot kapott volna.
Délután elmegyünk megnézni a nagytétényi sztahanovista ifjúsági brigádot, a Partizánt. Matola József a brigádvezető. A frissen kiásott árokban áll, körülötte hatalmas kupacban föld, percre se hagyja abba a munkát, a mélységből jön fel a hangja, ízes zalai kiejtéssel formált szavait a transzportőr zúgása kíséri:
– Két hete érkeztünk meg, lapáton kívül nem kaptunk más szerszámot. Aztán szereztünk talicskákat.
Brummogva nevet Miskó József sztahanovista s a körülöttük állók megtoldják a nevetést. – Azt eszeltük ki, hogy reggel ötkor minden épületről elszedünk egy talicskát, az fel sem tűnik. Mert mi az egy talicska, ahol annyi van. Mi meg indulhatunk a munkával. Nem azért jöttünk, hegy a szánkat tátsuk.
– Nem haladtunk a talicskázással – veszi át a szót Varga György -, beleragadt a kerék a sárba. Csille kellett volna, de nem engedélyeztek csilléket. Azért nem kell félni, azokat is szereztünk A szétdobált, összetört csilléket javítgattuk ki. Aztán mikor megcsináltuk magunknak, elvették tőlünk. Na hiszen! Másokat raktunk össze.
Összenéznek, cinkosan egymásra hunyorognak, mint akik jól kifogtak azokon, akik rossz munkaszervezéssel késleltetni akarták munkájukat. – Felderítőutakra mentünk, hol állnak kihasználatlanul a gépek. Így jutottunk ehhez a transzportőrhöz. – Úgy nézegetik a transzportőrt, mint egy bevett várat.
– Azért akadt ekörül is baj – mondja Matola. – Itt állt a gép, de nem volt áram. Anyagigénylést kellett benyújtani a villanyszerelési felelőshöz, hogy kapcsolja már be. Hogy megkaptuk, ment a munka jócskán. Másnap odébbvonult a transzportőr, rövid lett a vezeték. Megint kezdődött az anyagigénylés… Pedig, hát versenyben vagyunk, az épületzászlóért folyik a vetélkedés, nem babra megy a játék.
– December 16-ig akarjuk a tervünket befejezni, december 30 helyett – mondja Wulmann Pál sztahanovista és arcát, melyet a homok mintha barna liszttel szórt volna be, keményen felveti. – Segítünk magunkon, mert Sztálin elvtárs születésnapján már a jövőévi tervünkön akarunk dolgozni.
Este a gondnok bekopog az 5-ös számú épület egyik szobájába, ahol három ács lakik. – Szaktársak, ma ismét egy sereg sztahanovista érkezett. Az egyik brigádot ide tesszük, magukat meg máshol helyezzük el.
Gerencsér Gyula hirtelenharagú ember. Megrázza ez ágyát dühében, hogy csak úgy csikorog: – Én kifűtöm magamnak kokszkosárral a szobámat, aztán most menjek máshová? Csakúgy egyszerűen kiszórnak belőle?! Hol vagyunk már attól, hogy… – Egyszerre elakad, zavartan kapirgálja az állát – Hatökör vagyok – mondja érdes hangon. – Hiszen az jó jel, hogy az építkezés már nem tud lépést tartani az ideözönlő dolgozókkal, hiszen minél többen jönnek ide, annál hamarább lesz meg a fürdőszobás lakásunk. – Saját magának magyarázza olyanformán, mintha egy makacs idegennel akarná megértetni. – örülni kéne ennek, hogy több az ember, mint a férőhely, mert minél több a dolgozó kéz, annál gyorsabban hozhatjuk ide a családot a készbe, a tisztába. Értjük komám?
Ügy látszik megérti, mert feláll, veszi á cók-mókját és az ajtóból még visszaszól: – Bár már annyian lennénk, hogy holnap újra összébb kéne szorulni – szól – és bizalommal, hűséggel néz szembe az ötágú csillaggal, amely a szemközti féilgkész épület homlokzatáról vörösen szórja fényét a növekvő városra.
Bauer Sándor, az MTI fotóriporterének képei a városépítésről
Palotai Boris
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
