Népszava – 1969. augusztus 20.

Két évtized…

DUNAÚJVÁROS 1969.

A vidéken a Megyer törzs verte föl először sátrait.
A Szalki-szigeten – pontosabban egy ma már nem létező szigeten, a szomszédságában – István görög apácákat telepített le az ezredfordulón. A monostornak úgy hívták a védőszentjét: Pantalemon. Belőle lett Pentele. A faluból is, később, aztán még néhányszor átkeresztelték. Azon a helyen, ahol feltehetően a görög apácák élelmiszerszállító bárkái szelték a vizet, most sportcsónak-kikötő van, és nem messze tőle vadonatúj halászcsárda, színes filmbe való berendezéssel, tündén rácponttyal, a dunai halászkonyha legjobb ízeivel.
A magas part szegélye fölött toronyházak, kémények, este felvillanó fények: a Martin kéményeiből vöröses füst száll, a nagyolvasztók csapoláskor rózsaszín fényfelhőbe burkolóznak. Az országúton a virágágy sárga és lila virágbetűi ezt formálják ki: “Köszöntjük Dunaújvárosban!”

A város regénye

Hivatalosan a város jövőre lesz húsz éves.
Számomra már az idén esedékes ez az évforduló. A véletlen 1949 őszén Pentelére vitt, ahol november 7. táján egy meghívott előadó meg nem érkezése miatt “beugrot­tam”. A régi falu régi kis tanácsházán volt a pártnap. És ott újságolta egy falubeli – amolyan hozzászólás formájában -, hogy itt is alighanem épül majd valami, mert jött néhány mérnök, szintező lécekkel és gyárról beszélnek. Meg lakótelepekről is. (A felszólaló még nem tudta, hogy Pen­tele ezekben az órákban veszi át Mohács szerepét – mivel a déli határ közelében tervezett vasmű az akkori politikai szituációban “zátonyra futott”.)
Azokban a hetekben kezdődött el az új város regénye, a Vasmű regénye, ellentmondásokkal, hősiességgel, pazarlással, a kezdet tétovaságával, az iparosítás komoly tartalmával és a kirakattendenciák sok zavaró felszínességével. De a férfiakat és a fiatalokat, a valami újat kezdő népet, amely Sza­bolcsból, Hajdúból, Békés­ből idejött, hogy várost alapítson, csak a feladatok érdekelték és a nehézségek. A térdig érő sár. A barakkok, amelyekbe sokszor befolyt a víz. Az elismerés, amely áradt feléjük. A kitüntetések. A filmek. Nevek villantak fel az ország közvéleményének égboltján, sosem hallott és egyszerre országosan ismert fiatal munkásnevek.
A városalapítók neve.
L. Szász Antalnál – Vasmű út 9. I. emelet 2. – állunk, a francia erkély (ki tudja már, milyen nyersanyag-takarékosság gyümölcse?) csak kissé hajlik a főútvonal fölé. Anti – én már csak így hívom húsz éve – nézi a lombos fákat, az ország legszebb főutcáját, ezt a parkosított és az ő szemének mindmáig legkedvesebb pontját Magyarországnak.
– Nem cserélném el semmivel és semmiért.
– Itt is építettetek?
– Ha akarod, pontosan megmondom, melyik házat.


A város…

Felnőttek a gyerekek

L. Szász Antal 26 évesen érkezett. Nem mondhatom, hogy egyetlen táskával, mert az sem volt neki. A Szabolcs megyei Ibrányból. Szakképzettsége: meg tudta fogni a lapátot. És meg is akarta. Az egyik legismertebb kiváló sztahanovista kubikosbrigád lett az övé, annyira ismert, mint a Par­tizán-brigád, Matola Jós­ka extraklasszis építő együttese. Az elmúlt 19 évben Anti előbb átnyergelt a kohászat lovára, ott is kiemelkedő brigádvezető lett, aztán a nagyolvasztótól elhívták – az irodaházba. Ma ő a gazdája a kereken egy hadosztályra való vasműbeli munkaügyeinek.
– A gyerekek? (Homályosan emlékszem az apró lurkókra.)
– Mind a kettő villanyszerelő. Az egyik a hengerműben, a másik a radiátorgyárban. Anti már leszerelt, határőr volt, Jóska majd most vonul be. A hosszabbik éppen egy fejjel magasabb, mint az apja, aki pedig szintén jó méter nyolcvanas.
A szoba csinos, modem bútoraival, három tele polc könyvvel kitűnő környezet ahhoz, hogy Anti villámgyorsan elmondja: mennyire nem hiszi el a két fia, hogy milyen volt az ő ifjúsága. Hát hihetik a mezítlábas csúszkálást a jégen? Dunaújvárosban nyáron sincs mezítlábas gyerek. Ennélfogva az atyák “hegyi beszédei” a múltról csendes derültséget keltenek. Az is, hogy a nagyapák jószerivel a falu határát se hagyták el. Az egykori kubikos néhány hete jött meg: elvitte az asszonyt egy kicsit motorozni Zakopanéba, Krakkóba, Katowicébe, ide a szomszédba. A tempószerető brigádvezető nem szívesen közlekedik száznál lassabban. És ha valamit hiányol a mai életből, az a munka intenzitása: hogy valahogy olyan szívvel kellene hajtani a jobb körülmények között is, mint azokban a sáros, lelkes, kissé zavaros, de mégis az ifjúság fényében ragyogó napokban.

Az alapító szökőkútja

A nagy filodendron mellett csendben áll a szoba-szökőkút. Ránézek. Nem bírom kihagyni a kérdést:
– Te Anti, hány ilyen szökőkút lehetett Sza­bolcsban azelőtt?
Rámnéz, elpirul, szabályosan elvörösödik.
– Te, még a Kállay Miklósnál se.
És nevetünk, nevetünk – ahogy az ember csak a saját örömének tud örülni.
Az utca végén új, fényes, tízemeletes torony.
A tanácsháza.
Jártam én már Duna­újvárosban mindenfele épületben. Volt itt egy barakk, akkortájt az ország egyetlen Közértjével, amelyikben szalámit árultak. Ide messze földről zarándokoltak a csemege hívei. Volt itt egy öreg posta, aztán volt a 26-osoknak egy házuk, amelyikből később tanácsháza lett. Ott most iskola van. A tanács ide költözött, a szép sugárút elejére, a zümmögő liftek, a széles üvegablakok birodalmába.


… és a vasmű

Hová lettél késdobáló?

Kőhajításnyira tőle az Idegenforgalmi Hivatal, amely nem győzi a csoportokat fogadni. Vezetője, Vida Imréné, pestiből lett dunaújvárosi lokálpatrióta, de itt mindenki máshonnan került penteleinek, ebben tehát semmi különös nincs. Ma már meg tudják mutatni ezt a – tizedik emeletéről kitűnő kilátást nyújtó – tanácsházát is, de a legnagyobb sláger ma is a Vasmű. Nemcsak az iskolásoknak, akiknek a vas, a gép téma – a külföldieknek is. Jóízű anekdotákat mesélnek a nagy építés éveiből: akkortájt történt, hogy nem minden idegenforgalom volt kedves és valami amerikai újságírókat egy egész nap etettek, hogy lekésessék velük a munkaidőt. Akkor aztán mondani lehetett, hogy “sajnos, már nincs bent senki”. Költséges dolog az “éberség”.
Az Aranycsillag most mindig tele van. És a város, amelynek egykor késdobálói és egyéb, Piszkos Fred stílusú vendéglátóipari üzemegységei voltak, kezd dicsekedni ragyogó tiszta, elegáns, ízléses kisvendéglőivel. Viszik a vendéget az Aranyhordóba, ahol a pinceborozó kis remekmű, a borkorcsolyák egész arzenáljával – a borokról nem is szólva. Leültetik a cukrászdák teraszán – a várossá lett város nyüzsgő forgalmában.
Sófalvi István, a város tanácselnök-helyettese, ennek a forgalomnak tanácsházi viszonylatban is tanúja: most ment el tőle egy fiatalasszony, az állami gondozott gyerekek “mamája”, hivatalos ügyben, és éppen két német újságírót vár, akik arra a kérdésre, mi érdekli őket Dunaújvárosban, nyilván azt felelik majd: minden. A két vizit között beszélgetünk, a 45 ezres városról, arról, hogy de jó lenne múzeum, mert megérdemelnék a római leletek, friss újságokról, a 13 tantermes új iskoláról, a 60 férőhelyes új bölcsődéről. Nagyon kell, mert annyi a gyerek, de annyi…

Az ezredik és a gazdája

Való igaz, itt nincs ki­csi, vagy kocsi probléma: minden bölcsődekapacitás kevés, a lakótelepek előtt pedig mindenütt kocsisorok.
– Hány kocsitok van?
– Várj, felhívom a pénzügyi osztályt. (Ezt tényleg ők tudják a leg­jobban. Az elnökhelyettes tárcsáz, érdeklődik, aztán elneveti magát.)
– Ezt a véletlent! Pont ezer.
– És kié az ezredik?
A telefonon néhány pillanat múlva jön a válasz:
– Braun Ferenc, Ba­tsányi utca 43.
– Ki ez a Braun Fe­renc? Ismeritek?
– Hogyne ismerném, Martinász.

Baktai Ferenc
Járay Rudolf, MTI 

Dunaujvaros