Lehetőségek, újrakezdések, barakkok, nehéz életkörülmények, kubikosok, transzportőrök, téglák, cement, por, és sár minden mennyiségben. Városunk pedig az idesereglett embertömegnek köszönhetően rekordsebességgel épül, de tudjuk:
“A szocializmus építése közben vannak átmeneti nehézségek…”
Palotai Boris rendszeres riportutakat tett az épülő Sztálinvárosban, egy időre a munkások közé költözött, hogy hiteles tapasztalatokat szerezhessen a megfeszített iramú építőmunkáról. Benyomásairól elbeszélésekben, riportokban és regényekben számolt be.
Jó érzékkel ábrázolta a kor és az egyén konfliktushelyzeteit. Termékeny, könnyed íráskészségű elbeszélő és ifjúsági regényíró volt.
Műveinek alapján készült többek között a Kiskrajcár is mely hitelesen mutatja be az épülő város nyüzsgő mindennapjait.
Részletek a filmből:
Mozidélelőtt VII. – Kiskrajcár
Garas Juli elszökik kulák nevelőszüleitől, felszáll a vonatra, és elmegy dolgozni az épülő Dunapentelére, ahol sztahanovista munkások dolgoznak. A szerény, félénk lány hamarosan összebarátkozik munkástársaival. A fiatal élmunkással, Orbán Pistával egymásba is szeretnek. Ő becézi a lányt Kiskrajcárnak. A munkások között azonban vannak szabotőrök is, akik hátráltatják a munkát. Felbukkan a városban Juli nevelőszüleinek a fia, Miskei is, aki mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen a főszereplőknek. Az építkezésen felüti a fejét az anyaghiány és a szervezetlenség, ráadásul elszabadul az óriásdaru is.
PALOTAI BORIS – VISSZATÉRÉS
Ha új lakó érkezett a barakkba, ketten-hárman is félrehúzták s azt suttogták a fülébe: Zámbóné már elmondta Lajost?
Mert Zámbóné azzal kezdte, hogy töviről hegyire elpanaszolta az újonnan jötteknek: ülhetne ő most otthon saját főbérleti lakásában a Zsiliputcán, hanem az a gazember Lajos… De őmiatta jött el hazulról, hogy ne is lássa! Hogy tűnjön el a szeme elől! Ezt érdemli ő meg tízesztendei házasság után, hogy összebújjon azzal a leánnyal…
A régiek már ismertek minden kis részletet, tudták, hogyan csinált embert
abból az ágrólszakadtból – mert ágrólszakadt volt, élhetetlen, kétbalkezes s csak az utolsó esztendőkben vitte valamire. Tudták azt is, hogy most már “tart magára”, pedig ha ő nem segíti, még most is csak olyan szaladjlajos, ugorjlajos ember lenne, mint volt azelőtt.
Eleinte érdeklődéssel hallgatták izgatott hadarását, próbáltak rendet teremteni ebben a Lajos-ügyben de Zámbóné egyre makacsabb, hajthatatlanabb lett. Ha valaki meg merte kockáztatni, hogy hátha nem is Lajos a hibás, olyan dühvel támadt rá, hogy perceken belül vad kavarodás támadt körülötte, pattogó hangok csaptak össze, az alvók felriadjak, ingerülten pisszegték le egymást, mindenki egyszerre beszélt s azok is összeakaszkodtak, akiknek eddig semmi bajuk nem volt egymással. Már senki se tudta, hogyan kezdődött, hiszen régen nem Lajosról volt szó, hanem arról, hogy megint eltűnt Kopács Bözsi szappanja, Szekeresné meg azért kapja mindig a legjobb beosztást, mert a munkavezető földije.
Poller Gizi pedig csak itt tud szájaskodni, bezzeg, ha a brigádjának kell kiverekedni valamit, akkor néma, mint a sülthal.
Másnapra rendszerint lecsillapodtak, csak Zámbóné tartotta még egy ideig a haragot, aztán nem bírta tovább és morogva, zsémbesen kérdezte meg, ki akar egy kis hazait, kár lenne, ha megromolna.
A legtöbben nem nyúltak a hájaspogácsa után, mert Zámbóné mindenbe becsempészte Lajost, a pogácsa morzsáiban is ő bujt meg, nem lehetett menekülni előle! A mindig éhes Kopács Bözsi azonban addig maradt, amíg kiürült Zámbóné bádogdoboza, amelyben a hazait tartogatta. Néha biccentett, sóhajtott, a fejét csóválta, de tartózkodott minden megjegyzéstől.
Zámbóné növekvő keserűséggel beszélt Lajosról. Már nem is ő fájt neki, hanem ez a közöny, ez a szótlan belenyugvás, amellyel tudomásul vették, hogy került ő Dunapentelére és mi tartja itt. Úgy bogozta történetének szálait, hogy csapjon le rá a nyelves Gizi, lessen ki a könyv lapjai közül Szekeresné és oktassa ki azon az éles fejhangján, amelytől a vér rögtön az arcába szaladt. Mindent inkább viselt volna el, mint ezt a csendet. S hogy mégse szólt senki, Zámbóné naphosszat morgott, eleinte reménykedve, hogy hátha megkérdik tőle, mi baja, aztán támadólag, majd morgása indulatszavakká csomósodott, de ezekből a nyögésszerű hangokból is Lajos emelte ki a fejét, kócosan, cigányképűen, hányaveti arccal, úgy, ahogyan Zámbóné hónapok óta idevarázsolta.
Aztán új lakók érkeztek. Ezek már úgy vették át Zámbónét, mint a rosszul csukódó ablakot, az alsó ágyat, melynek lábát téglával kell megtámasztani. Eleinte csupa kíváncsiságból ellenőrizték, hogy valóban minden úgy van-e, mint ahogyan elmesélték nekik s hogy kérdéseikre felcsapó szenvedéllyel tört fel a Lajosügy, cinkosan összehunyorogtak.
Az új lakókkal együtt érkezett Gesztiné, aki egy darabig hallgatta a lamentáló szóáradatot, majd felemelte az ujját.
– Várjunk csak… Maga Lajos miatt jött el hazulról…
A többiek azt hitték, valami tréfa készül és nevetésre készen várták a választ.
– Persze, hogy őmiatta – kapott a szón Zámbóné s most következett volna a zsiliputcai főbérleti lakás, a vadonatúj tűzhely, az aluminium lábosok, mind az a kincs, amit otthon hagyott. De Gesztiné nem várta be, hogy azzal az ingerült dicsekvéssel, ahogyan szokta, felsorolja őket. Megfogta a vállát – Azt még értem, hogy amikor jött, nem tudta, hogy miért jön. De most már, három hónap elmúltával…
– Hogy ne lássam azt a gazembert – vágott közbe Zámbóné és Kopács Bözsi felvihogott – Ez mindig csak a magáét hajtja.
Gizi is abbahagyta az olvasást, ujját a könyv lapja közé csúsztatva bizonygató mosollyal nézett szét. Érezni lehetett, hogy pillanatok alatt kitör a nevetés. Zámbóné az orrcimpáit tágította, mint aki szimatol már valamit a levegőben. Ugrásra kész testtartással hajolt előre. – Három hónap múltán se akarom látni s ha kihúzok itt egy esztendőt – nem hiszem, hogy kihúzok, de ha mégis…
Gesztiné jól megrázta. Gyereket ráznak így meg, az ösztönös féltésnek azzal a kemény markolásával. – Hallja… Ilyet már ne mondjon, hogy egy férfi miatt… Hol él maga? Hallja!
Kapkodva beszélt, nem tudta, hol kezdje el, csak nézte Zámbónét, akinek az arca, akár egy kőfal, mely elzárta őt a világtól.
– Idefgyeljen – mondta hirtelen.
– Én valaha cseléd voltam Kassán. Ott a Fő-utcán nem járhatott a magamfajta. A rendőr lekergetett a járdáról, ha odatévedtem. Hohó, hát ez micsoda. – A rendőrt utánozta, kezével hadonászott, elmélyítette a hangját.
– Mit rázza a kezemet – dohogta Zámbóné és megigazította a ruhaujját.
– Kettéválasztották a Fő-utcát – folytatta Gesztiné. – Egyik oldalon az urak, másikon: a szegény nép. – Sicc! A bakakorzóra, cselédkorzóra.
S most? Most minden utca a mienk! Az egész mindenség.
Zámbóné felhorkant. – Jól mondja.
– A barakkra mutatott, az egymás mellett sorakozó vaságyakra, a falbavert kampósszegekre, amelyeken ruhák lógtak.
– Ez az a nagy boldogság? – Ágyáról lerántotta a lepedőt, rávágott a szalmazsákra, mely zizzent, porzott a tenyere alatt. – Otthon rugós ágyban alszom, paplanos ágyban.
– Kár neki beszélni – legyintett Szekeresné. – Úgyis csak Lajos jön ki belőle.
Sehogy sem boldogultak vele. Gesztiné esténként sétálni hívta, újra és újra próbálkozott. – Milyen jól dolgozik maga – mondta neki elismerően -, fürgén, tisztán, takarosán.
Zámbóné sóhajtott. – Mit csináljak? Ha már itt kell robotolnom, legalább legyen látszatja. Legalább keressek.
– Úgy hallom, brigádvezetőnek akarják. Nem szóltak még?
Zámbóné kovászszínűre sápadt, ujjal a ruháján levő gombokat csavargatták.
– Nem. Nem szóltak… De én nem is akarok… értse meg, én nem akarok ittragadni. Ha úgy fordul…fütyülök arra a gazemberre… de ha egyszer… – Elhallgatott, a fejét rázta. – Ha megúnom, kapom magam és hazamegyek. Szétverek közöttük, hogy megemlegetik.
Gesztiné, mintha nem hallotta volna.
– “Zámbóné-brigád”. Így hívják majd a brigádját. A női építkezésen fognak dolgozni, ötemeletes házon. “Ezt a Zámbóné-brigád építette”, így emlegetik majd s meglehet, hogy maga fog benne lakni, az új párjával. Mert kerül az is, miért ne kerülne.
– Menjen már, ne agitáljon itt – vágott közbe Zámbóné s fújtatva előresietett, a másik meg azt gondolta, Lajos helyében ő is a leány után vetette volna magát, mert ezzel az örökké dohogó, nehéztermészetű asszonnyal sehogyan se lehet kijönni. Mit lehet szeretni rajta? A motolla kezeit, melyek szaporán elvégzik a rájuk bízott feladatot, amelyeknek azonban sohasem üzen a szíve? Vagy a számonkérő, csökönyös, értetlen homlokát?
– Ha én lettem volna Lajos – bökte ki hirtelen -, nem tudom, milyen az a leány, de az bizonyos…
Zámbóné felkapta a fejét. Nemcsak a füle várta a mondat befejezését, de minden pórusa.
– Akkor? – kérdezte és érezni lehetett, a torka olyan száraz, hogy egymást karcolják benne a hangok.
– Akkor én is a leányt választom.
Sokáig csend volt. Zámbóné kinyitotta a száját, aztán mégsem szólt. Nekitámaszkodott a vakolatlan falnak, ott állt egy darabig, körmével a megszáradt maltert kapargatta. – Menjen csak előre… egyedül is hazatalálok – mondta végül és köhintett.
Későn vetődött haza, szótlanul tettvett, csempe kis tükröt szedett elő, a kilincsnek támasztotta, sokáig nézegette magát benne, majd megtörölte a ruha ujjában és zsebrerakta. – Szombat reggel hazamegyek – mondta félhangon, mint aki csak magában beszél, de azért nem bánja, ha más is hallja. – Hazamegyek, aztán majd meglátjuk.
– Ez nem jön többé vissza – súgta Kopács Bözsi és arra gondolt, elcseréli vele a pokrócát, az övé puhább, jobb tapintású.
– Ha én vadítottam el magát – mondta Gesztiné -, már nem is emlékszem, mi futott ki a számon, de hát az ember megmérgesedik és olyat mond, amit nem is akar.
Szekeresné megrántotta a ruháját. – Az ilyen csak menjen. Legalább nyugságunk lesz. Azóta csetepatézunk, amióta betette ide a lábát.
Zámbóné szombat reggel, amikor az ébresztő sziréna talpraugrasztotta a nyujtózkodókat, már útrakészen állt. Kezében gyékénykosarát szorongatta, megállt az ajtóban és ott topogott.
– Minden holmiját hazaviszi? – kérdezte Gesztiné és megemelte a kosarát
– Nincsen nekem olyan sok.
– Érdemes arra a kis időre?
A barakk lakói napok óta arról suttogtak, hogy Zámbóné nem jön vissza. S most mégis meglepte őket, hogy minden holmiját a kosarába gyömöszölte és mást nem is hagyott itt, mint az ablakra akasztott batisztrongyocskát, melyet a kötényéből hasított, hogy a szemközti barakk lakói ne bámészkodjanak be.
– Látom a szemin, nem akar maga visszajönni – mondta megbántva Gesztiné.
Zámbóné nem válaszolt. A sarokba nézett, ahol nem volt semmi néznivaló.
– Hát csak vigyázzon. Ne támadjon arra a szegény emberre. Csínján bánjon vele, akkor még visszakaphatja.
Szekeresné is megenyhült. – Mesélje el neki, hogy mekkora százalékot vágott ki. Meg hogy olyat is vállalt, ami nem is asszonynak való. Az uszálykirakodásra gondolok. – A többiekhez fordult. – Egyszer csak előállt, hogy ő segít a kirakodásnál. Akkora köveket kellett kirakni, mint a fejem.
Ezt már sokszor megtárgyalták, most mégis úgy vették tudomásul, mintha először hallanák.
– Csak mesélje el – kiáltotta Kopács Bözsi és szelesen ráncigálta magára a ruháját.
– Nem mesélek én semmit. Mert hazamegyek anyámékhoz. öreg már, nehezen bírja a munkát.
– Szóval otthonmarad – szegezte le Gesztiné s úgy érezte, mintha ez az ö kudarca lenne. Mennyit beszélt neki, amikor a többiek már régen letettek róla, ő még mindig kereste, kutatta, hogyan értesse meg vele, miért épül ez a sok ház, a gyár, amelyhez hasonlót csak kéneken látott.
– Szólt maga erről a vállalatvezetőnek? – kérdezte élesen.
– Miről kellett volna szólnom?
– Hát hogy az édesanyja hirtelen nem győzi a munkát. Eddig győzte, most pedig… Mit tetteti magát? – fakadt ki haragosan. – Otthon akar maradni s még annyi bátorsága sincs, hogy beismerje.
A hétfő reggeli vonattal nem érkezett vissza Zámbóné. Délidőben megfordították a szalmazsákját, Bözsi gyorsan kicserélte a pokrócokat és szólt a gondnokságon, hogy megürült náluk egy fekvőhely.
– Amikor ideérkezett, már láttam, hogy nem ragad meg – jegyezte meg
Szekeresné és kenyérdarabkákkal tisztára törölte a tányérját. – Mit lógatod az orrod? – szólt Gesztinére, aki rosszkedvűen kanalazta a gulyást. – Felépül a Vasmű Zámbóné nélkül is.
– Nem úgy van az. Sok ilyen Zámbóné… – a mondat végét bekapta a munka kezdetét jelző szirénabúgás. Aztán ott álltak az állványok között, a hátak és karok a munka mozdulatainak ütemét vették át, emelkedtek, nyúltak, hajoltak, egyenesre feszültek, valamiféle hullámzás volt ez, melyből folyton nőtt valami.
Kopács Bözsi a pallón állt, amikor megérintették a cipőjét.
– Megjöttem…
Zámbóné meghimbálta a kosarát s felnézett a magasba.
– Hát mégis visszajött. – Eszébe jutott az elcserélt pokróc. Legfeljebb
visszaadja. – A fő, hogy itt van – mondta és nevetett.
– Itt vagyok – ismételte Zámbóné olyan hangsúllyal, mintha önmagát
értesítené, valami váratlan esetről.
A munkavezető sapkája alá tömkődte a haját s csak azután fordult hozzá. – Magába meg mi ütött? Ilyenkor állít be?
Zámbóné odébb tolta a kosarát, kendővel kötötte be a fejét. – Majd elmagyarázom. – Megragadott egy talicskát, telelapátolta földdel. – Az úgy volt…
– Mit kell azon annyit magyarázni – szólalt meg Gesztiné. – Itt van és kész.
Zámbóné olyan erővel rázta meg a fejét, hogy a kendő hátracsúszott rajta. – El akarom mondani, mert… el akarom mondani – jelentette ki sután s a vakolókanalak csusszanó zaja megakadt egy pillanatra, a taligák kerekeinek csikorgása abbamaradt, sürgető arcok néztek rá, hogy nyögje már, mondja már.
– Persze, a Lajos – vihogott le a magasból Kopács Bözsi.
– Hol van az már! – Zámbóné arcán összeugrattak a ráncok, majd újra szétsimultak, mintha a felfedezés ereje utat tört volna a vonások között, melyek nehezen engedtek keménységükből. – Az úgy volt, hogy első nap még csak ment valahogy. De második nap eluntam magamat. Csak ténferegtem ide-oda s azt gondoltam, most fejezik be, amit én kezdtem el… s mindenkit láttam a helyén, csak én nem voltam közöttük… egyedül ültem
a konyha sarkában s foltozgattam. Mondom az anyámnak: ma adják át az emeletet az ácsoknak. Az anyám meg azt kérdi: aztán mit sirsz te azon… Hát én azt nemigen tudtam elmagyarázni s mégis sírtam. Mert minden darab tégla az én kezemen fordult meg, minden zugát ismeríem a háznak s most, hogy már elkészült, szakadjak el tőle? Még mit nem!
Lapátjával nagyot vágott a földlányásba, két marokra fogta a lapát nyelét, rátámaszkodott. – Ott hervadozzak a fásláda mellett, amikor
Pentelén brigádvezető lehetek? – Csontos arcát áthevítette az izgalom,
megragadott egy talicskát s eliramodott vele.
Este a barakkban Gesztiné karjára tette a kezét s valamit morgott. Kétszer is rá kellett szólni, hogy hangosabban.
– Bodor szaktárs megállított az imént, az a dereshajú, pirosképü kőműves. Hogy ö se moccanna innen semmi pénzért.
– S mit mondott még? – kérdezte Gesztiné, aki érezte, hogy valami még bennerekedt.
– Mit is… hát hogy egy szerencse, hogy visszajöttem. – Dörmögve nevetett. – Bolondok a férfiak… mert azt is mondta, hogy olyan hű kutyaszernem van.
Az ablakhoz lépett az égre bámult, melyről a szél mint egy hatalmas súrolókefe, lesikálta a felhőfoszlányokat.
– Ezt énnekem az a gazember Lajos sose mondta volna.
megjelent: Népszava 1951. október 14.
Felirat az ideiglenes kikötő (radar alatt) épületének falán:
“A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a megőrzésének ügyét, végig kitartanak mellette!”
HUMORÜGYBEN PALOTAI BORISNÁL
“Szeretem Palotai Borist, de néha haragszom rá egy kicsit, mert kibeszél minket.” Ezt egy lelkes olvasód mondta, természetesen nő.
– Az ilyen kis haragvások a legnagyobb elismerések.
– Azt jelzik, hogy az irányzék jó volt, a találat ült?
– Az én törekvésem nem az, hogy eltaláljam a kedves olvasót, hanem hogy találkozzam vele. Ezért “beszélem ki” magunkat, nőket. Természetesen, ha észreveszem a dolgok fonákját, a groteszk helyzeteket, nem nyelem le, sőt… Olykor meg fölkiáltok: “Nézd, milyen humoros!”
– Itt álljunk meg egy pillanatra!
– Valljak a humorról? Szeretem és élek vele. Két okból. Először, mert a humor kizár minden érzelgősséget és másodszor, mert humorba csomagolva fájdalommentes a “kibeszélés”, legföljebb futó haragszomrádot szül, nem pedig tartós sértődöttséget.
– Sajnálom, hogy említettem ezt a “haragszomrád”-ot, ‘kérlek, ne törődj vele, csak egy olvasó véleménye.
– Hadd higgyem, hogy az olvasó véleménye, te pedig hidd el, hogy örülök neki, különösen, ha visszatekintek írói múltamra. Jól emlékszem első verseimre, amelyeket szobánk falára írtam. Az én állandó lektorom édesanyám – hogy helyet teremtsen újabb műveimnek – időnként áthívatta a szomszédból Mucsik nénit és lemeszeltette a falat. Később, már felnőtt koromban is, megesett ez velem, csakhogy akkor a meszelési műveletet cenzúrának hívták és nem olyan kegyes céllal művelték.
– Ma viszont megjelenik minden sorod.
– És ha mégsem, azt magam húzhatom ki, mint például a Kiskrajcár című filmem forgatókönyvében. Történt a film felvétele közben, hogy a rendező kívánságára húznom kellett a párbeszédekből. Nagyban munkálkodtam a forgatókönyvön, amikor megszólal mellettem az egyik gyerekszereplő, Sós Imre kisöccse: “A néni, mit csinál?” – “írok” – válaszoltam. Erre ő elbiggyeszti a száját: “Mér’ mondja, hogy ír, amikor csak huzigál?”
– Emlékszem erre a Kiskrajcárra, nagy sikere volt.
– Ó, hogyne. Külföldön is játszották, sokfelé. Számomra azonban legemlékezetesebb az, amikor Berlinbe küldték és vele engem is. A programban többszöri vetítése szerepelt és engem arra kértek, hogy minden alkalommal menjek a színpadra és hajoljak meg. A korabeli istenek azonban közbeszóltak, s én meglepetve láttam, hogy a Kiskrajcár helyett a Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmet vetítik. Más szerző nem lévén, nekem kellett a vászon előtt meghajolnom. Egy másodpercig bosszankodtam, aztán élveztem a groteszk helyzetet: a vetítések után délcegen masíroztam a színpadra és hol mint gyöngyvirág, hol mint lombhullás hajolgattam.
– Ne haragudj, hogy kételkedem. Valóban csak egy másodpercig bosszankodtál? Nem költői “kicsinyítés” ez?
– Nem, ilyen szerencsés természetem van. Történt például a múltkor, hogy a televízióban szerepeltem. A sminkmester miközben kikészített, egyfolytában áradozott, milyen boldog, hogy személyesen megismerhet. Elmondta, hogy feleségével együtt elolvassa minden írásomat, soronként megvitatják és nagyon-nagyon szeretnek. Most is alig várja föllépésemet. Biztatott, hogy beszéljek csak jó sokat, ne törődjek a megszabott tíz perccel, s ne izguljak, ő ott fog ülni és drukkol nekem, így beszélt, lelkendezett és hol az arcomat simogatta, hol a hiúságomat, mígnem bejött a szobába egy fiatal kollégája és a fülébe súgott valamit. Erre az én bámulóm riadtan a fejéhez kap, majd a mosdóhoz ugrik, onnan szól felém: “Ne tessék haragudni, de rohanok, mindjárt kezdődik a meccs!” Megértettem, nem haragudtam és saját kezűleg fejeztem be a sminkelést.
Sólyom László
megjelent: Ludas Matyi 1970. szeptember 3.
Forrás:
Népszava archívum
Ludas Matyi archívum
Dunaújvárosi József Attila Könyvtár
Matussné Lendvai Márta – Sztálinvárosi nők
