PENTELEI MOLNÁR JÁNOS
Piéta
Ezerkilencszázhatban, a Műcsarnok első termében, feltűnő helyen, ahová rendszerint a tárlat legjelentősebb dolgait helyezik, egy kép volt kiállítva, címe: “Piéta”. Nagyon sokszor hallott cím, a téma is olyan, amivel lépten-nyomon találkozni múzeumokban. Mégis a kép nem juttatta a néző eszébe a múzeumok festőit, az ismert, híres, sokszor reprodukált és utánzóit Pietákat. A kép festője Pentelei Molnár János. Oly név, amit először hallottak ekkor a tárlat látogatói. Előbb is kiállított, 1904-ben egy vadász csendéletet, de ezt csak kevesen vehették észre, csendben megvonult sok más száz kép közt. A “Piéta” azonban feltűnést keltett, valójában még egészen ismeretlen új nevet dobott a felszínre. Magára terelte figyelmét a kritikának, műértőknek és a kormánynak. Kitudódott, hogy a festője, Pentelei Molnár János egészen fiatal ember, mindössze pár év a festői múltja, két-három esztendő, hogy piktornak készült, s máris ott van, hogy az akadémiákban, nyilvános jellegű iskolákban nincs tovább keresnivalója. Ezt másképpen úgy hívják, hogy siker. A Piéta tehát sikert aratott s Pentelei Molnár János ekkor huszonnyolc esztendős. Egy fél évvel, sőt egy fél nappal még maga se hitte volna, hogy ennyi elismerés jár neki, mint aminőben ekkor része volt. Mert ha alig néhány éve, hogy a pikturához pártolt a büró mellől, hogy a piktura iskoláscipőit hordta, még tele volt kétségekkel, még egész közel voltak mögötte a küzdelmes évek, amelyek egyrészt a művészet felé hajtották, meg akarták tartani a művészetnek, másrészt ezer akadályt állítottak, megnehezítették az útját az élet sokféle bajával, gyötrelmével. Nagyon küzdelmes fiatalságon ment keresztül Pentelei Molnár János, hol szaladva kitárt karokkal, a művészet csillogó mezeje felé, boldogan és örömmel, hol meg elpártolva tőle, keserű lemondással és szomorúan, amíg elért e Pietá-hoz. A siker meglepte, ily fokban talán maga se várta, de bizonyos, hogy nem szédítette meg, nem csalta a munkának könnyebb megfogására, hanem ellenkezőleg: fokozta energiáját, s még komolyabbnak rajzolt eléje feladatokat. Egy sikerrel, amely tudvalevő, hogy amint fejlesztője, épp úgy megölője is lehet a művésznek, egy sikerrel a vállán ment ki a Műcsarnok termeiből Pentelei Molnár János de nem úgy, hogy később aztán megfogyva, szegényebben térjen vissza. Tanult, dolgozott, nem úgy, hogy munka közben arra nézett volna, mivel ér el sikert. A művészetnek úgy dolgozott, hogy magának dolgozott s mégis egyre-másra kap díjakat, a nevét ott olvasni, azok közt, akik kitüntetést kapnak. Kiállít s újra jut neki elismerés, a “Harminc ezüst pénz” című képre még teljesebben, mint a Piéta alkalmával. Fiatal művészek közt ily gyors egymásutánja a sikereknek nem megszokott, s kétségtelen, hogy ennek okait kvalitásokban kell keresni. A művész komoly törekvésében, fiatalságának nem mindennapi, szolid, biztos, józan úton haladó tudásában. Pentelei Molnár János műterme öt éven át volt a Benczúr-féle mesteriskola a földszintjén. Ma már kiköltözött onnan, tovább nem lehetett, szabály szerint, maradnia. E kényelmes és ugyancsak olcsó – sőt egyenesen ingyenes – műtermet otthagyva, az Aréna-út 17. szám alatt dolgozik most.
Alkonyati csend
A műteremben különféle időből való dolgokat találtunk. Akt-tanulmányokat a művész tanuló korából, portrét, csendéletet, plein-airt és kompozíciót.
Kertben
Az első képe, amit a Műcsarnokban kiállított, egy vadászcsendélet volt 1904-ben. Ezt követte néhány plein-air – közülük a kertben ülő vörösruhás nővel, amit a Művészet e száma is közöl, talán még emlékeznek Pentelei Molnár János ismerői. Amikor ezt festettem – mondta nekünk annak idején a művész -, valóságos plein-air láz fogott el. Hat hét alatt egy nyáron megfestettem vagy harminckét plein-airt.
Harminc ezüstpénz
A “Piéta” után két nagy figurális kompozíció jött, a “Harminc ezüst pénz” és az “Ego eimi”. Utóbbi időben a művész úgyis csak csendéleteket fest, legújabb sikereit is – Bécsben, Berlinben – ezekkel érte. Ez azonban, ahogy kivettük szavaiból, nem hűtlenség a figurális kompozíciók iránt.
A művész figurális képeire gondolva, s az “Ego eimi” előtt állva, amely a műtermében van, föltettünk egy kérdést. Azt, hogy mi hajtja a művészt e biblikus történelmi piktura felé, belső szükség-e, s általában mivel magyarázza ehhez való kedvét, ambícióját, amikor tudása, tehetsége a csendéletekben nem kisebb sikert jelentett, sőt sokak szerint meggyőzőbb, szimpatikusabb. A művész ily formán felelt:
– Nem lep meg a kérdése és teljesen értem a felfogását. Viszont kérem, vegye őszintének, egyedül való meggyőződésemnek, amit most magamról mondok, amiért különös szeretettel foglalkozom ily témákkal. Az emberek nagy része kifelé a világnak él. Vannak azonban, akik befelé élnek, s ne vegye szerénytelenségnek, ha ezek közé sorolom magamat is. Engem ezek a bibliai témák megfognak, magukhoz kötnek, s legbelsőbb érzéseimben foglalkoztatnak. Ilyenkor, higyje el, a gyermekkoromat élem. Az oka ennek valószínűleg az – ha már éppen magyarázni kell —, hogy az apám nagyon vallásos ember volt. Minket is így, vallásos szellemben nevelt. Kis, csöndes miliőben nevelkedtem, ahol vasárnaponként minden a templom körül fordul. Gyermekkorom emlékének is nagyrésze ide köt a templomhoz. Amikor még az volt a legszebb örömöm, hogy vasárnapi miséken ministrálhattam. Ma nem mondhatom, hogy vallásos ember vagyok a szó dogmatikus értelmében, viszont azt sem mondhatom, hogy nem vagyok az. Csak az bizonyos, hogy ha gyermekkoromra gondolok, ilyenkor ez jut eszembe, a misék, a halk egyházi kórusok és higyje el, sok meghatottságot érzek. Amikor kezembe veszem a bibliát, vagy ily kompozíciót festek, akkor lássa, ez az emlék jön elém, akkor gyermekkoromat élem, át újra, s majdnem azt mondhatnám, hogy ilyenkor ministrálok. Nagy öröm ez, belső szükség és nem – mint esetleg némelyek gondolnák – külsőség, affektálás. Mert például a “Harminc ezüst pénz” se készült megrendelésre, s ez a kompozíció, amit itt lát, ennek sincs gazdája. Nem is törődöm vele, hogy vajjon lesz-e? Festem, mert szeretem, festem, mert enyém. Ha nem így volna, sok kínlódással készülne. Nem azért festem, hogy vele sikert erőszakoljak. Pedig bizonyos, hogy sokan ma tisztán ily okból festenek efféle pikturát. Abból, hogy valakinek sikere volt megpróbálják utána csinálni. Én függetlenül minden mástól, első sorban magamnak csinálom ezt, s ha némelyek talán nem is hiszik el, azzal nem törődöm. Elég alkalmam volt szembeszállni az élet küzdelmeivel, éppen eléggé ismerem az emberek kicsinyességét. Ezért valósággal menekülök a bibliához. Ez teljesen elvág a külvilágtól, visszaad gyerekkoromnak, amikor minden szép, tiszta és zavartalan volt, s gyönyörű poémáinak nem hidegen számításból próbálok festője lenni. Talán szentimentális voltam, de hát ön kérdezett.
Csendélet
Pentelei Molnár János most harminchét éves. Született 1878-ban, Dunapentelén. Apja szegény ember volt, szűkös viszonyok közt élt, nyolc gyereket kellett nevelnie. Gyerekkorában Pentelei sokat rajzolt, sokkal nagyobb kedvvel töltött időt a rajz mellett, mint az iskolában. E miatt nem egy elemi osztályt kétszer járt, ismételt. Ez egyébként rendes momentum, megszokott biográfiai kezdés azoknál, akikből piktorok lesznek. Az eredendő hajlam is lehetőleg tehát már gyerekkorában nyilvánult, az útja, a további fejlődése azonban nem oly egyenes, mint azoknál, akik kedvezőbb életkörülmények közt indulnak művészi pályára. Jó ideig Pentelei Molnár János nem is gondolhatott komolyan arra, hogy művész legyen. Az élet sokfelé sodorta, míg beléphetett művészi iskolába, már nem volt pelyhedző ifjú, amikor először került professzor oldala mellé.
Csendélet
Bizonyos időn át stagnált benne a rajzoló kedv, megállt, ahelyett, hogy előre fejlődött volna. A művész szavaiból egyébként itt a következőket jegyeztük fel:
– Pesten reáliskolába jártam, de hogy felsőbb iskolába menjek, erre, sajnos, apámnak nem igen volt módja. Sokan voltunk, arra kellett törekednünk, hogy minél hamarább kerüljünk kenyérkereső foglalkozásba. Apám hajóskapitány volt, azt akarta tehát, hogy én is erre a pályára menjek, hogy tengerész legyek. Öt reáliskola után kerültem tehát a tengerészeti akadémiára (1895.). Sokáig azonban nem maradtam itt, részint mert kedvem se volt ehhez a pályához s egy másik hátrány, hogy idegen nyelveket se tudtam. Újra felkerültem tehát Budapestre, vissza megint a reálba. Érettségi után elvégeztem az építő felső ipariskolát, s rövidesen bekerültem a mezőhegyesi kataszteri hivatalba. Az önkén-tesi év után gondoltam csak először arra, hogy művésszé leszek. Eddig is festegettem szabad időmben, most azonban erősen megfogott a vágyakozás, nyugtalanított, izgatott. Persze, komolyan még mindig nem foghattam hozzá, nem lehetett beszélni róla. Az első tény volt, hogy a hivatalt otthagytam s feljöttem a fővárosba (1902). Hogy itt hogyan éltem, mily körülmények között, erről nem beszélek, mert életemnek ez a legküzdelmesebb fejezete. Egyedül állni egy nagy városban, segítség és jó tanácsok nélkül s emellett művészi álmokkal telve: ennél nincsen kegyetlenebb valami. Az úgynevezett bohémélet minden nyomorúságán átmentem, oly körülmények közt éltem, hogy például irigyeltem azt, boldogságnak ítéltem azt, ha valakinek húsz forint havi jövedelme, fizetése van. Nem is bírtam ezt, kimerültem s újra visszamentem a kataszteri hivatalba, ott legalább ha szerény is, de biztos a megélhetés s mellette – így vigasztaltam magam – még festhetek is. Csakhamar azonban forduló történt az életemben, oly hirtelen és oly gyökeres, amit magam sohase hittem volna. Megismertem azt, aki a feleségem lett, s aki egyenesen azt kívánta, hogy lépjek ki a büróból, fogjak komolyan a pikturához s menjünk ki mindketten külföldre, tanulni. Nős voltam tehát és kezdő diák. Először Münchenbe mentünk, Hollósyhoz. Csupa szenzáció volt, amit ekkor keresztül éltem. Hollósynál szénnel láttam aktot rajzolni; ez új volt, imponált, a szén is, az akt is. Feleségem persze megkérdezte mindjárt az első napokban, hogy vélekedik rólam, a tehetségemről, mit gondol, vajjon lesz-e belőlem valami. Hollósy persze nem mondott semmi különöst. Mit is mondhatott volna, amikor még csak az abc-nél tartottam. Egyébként négy esztendőt jósolt, ami alatt nála tanulva, mehetek valamire. Öt hónap múlva azonban már mosolyogva jelezte, hogy elég volt, nála már több újat nem tanulhatok. Ismét egy kis időre hazajöttem, aztán pedig Parisba (1903 őszén). Parisban a Julian akadémiára iratkoztam, Jean Paul Laurens volt a professzorom. Azt, amit itt tanítottak, teljesen ellentétesnek találtam avval, amire Hollósy tanított. Tulajdonkép itt nem is tanultam semmi újat, jobbat. A lehető legaprólékosabban tanítottak itt bennünket rajzolni, csupa detailban felfogni mindent. Kihegyezett ceruzával kellett rajzolni állandóan. Tehát épp ellenkezője Hollósy módszerének. Hollósy széles, összefoglaló látásra tanított, ezt igyekszem követni ma is, amit tudok neki köszönhetem.
– Parisból hazakerülve, eleinte Dunapentelén laktunk, itt dolgoztam, majd Orosházán s 1906-ban, ekkor jöttem fel Budapestre. Ugyanekkor lettem tagja a Benczúr mesteriskolának is. 1908-ban Hollandiába mentem, utazási ösztöndíjjal. Itt főleg Rembrandtot tanulmányoztam, csináltam is egy Rembrandt kópiát (Zsidó jegyesek). A régi mesterek közül az ő nagyságát érzem legerősebben. Ami a festői gondolkodást illeti, talán mondtam már, hogy a kompozíciót tartom legelőbbvaló feladatomnak. Ellenben kevésbé se tartok akadémikus szabályokkal, nem követek iskolát, szabályoknak igenis egyedül az egyéni meglátást, elrendezést tartom. Épp ezért egy-egy témánál sohase köt az, sohase keresem, hogy ezt mikép fogták fel és oldották meg a régi mesterek. Később, amikor elkészültem, akkor igen, akkor nagyon is érdekel az, de előtte soha. Épp ezért nagyon meglepett, hogy amikor a “Harminc ezüst pénzt “-t kiállítottam, azt mondták rá, hogy Repines. Megvallom, szégyellem bár, de megvallom, hogy Repin nevét ekkor hallottam először. Egyébként a kompozíciót is mindjárt színnel kezdem, előzetes tanulmányokat nem készítek, legfeljebb egy kis gyors vázlatot. A “Harminc ezüst pénz” is így készült, mindjárt színnel s ezért van, hogy ön például oly kevés grafikus dolgot talál nálam.
Levétel a keresztről
Az egész műteremben csakugyan alig találtunk grafikus dolgokat, pedig ugyancsak kerestük őket, reprodukció céljából, a “Művészet” számára. Alább időrendben adjuk a művész eddigi kitüntetéseinek és az állam által megvásárolt képeinek jegyzékét: 1905/906. évre megkapta a Nemes Nándorné-féle ösztöndíjat, 1906. őszi kiállításon “Ősszel” c. képét megvette a király. 1907-ben megkapta a Pável-féle ösztöndíjat. 1907 tavaszán 1600 koronás állami ösztöndíj. 1907. őszi tárlaton “Kaszálón” című képét megvette a király, 1907/908. téli tárlaton “Bárányfertály” című képét megveszi az állam. 1908. tavaszi tárlaton “Finis” c. képre megkapja a Wahrmann-díjat, 1800 koronás utazási ösztöndíj. 1908-ban kapja meg a 4200 koronás Andrássy-díjat. 1908/909. téli tárlaton az Erzsébetvárosi Kaszinó díját csendéletre, 1909. tavaszi tárlaton “Kereszlevétel” című képét megveszi az állam, 1909/910. évi téli tárlaton megkapja a Rudics-díjat s “Harminc ezüst pénz” című képét a Képzőművészeti Társulat veszi meg a Szépművészeti Múzeumnak. 1910/11. téli tárlaton megkapja a kis állami aranyérmet az “Ego eimi” című képe alapján, 1912 tavaszán kiállítást rendez a bécsi “Künstlerhaus”-ban, ahol az osztrák állami kis aranyérmet nyeri. Jelenleg a berlini Schulte szalonjában van nagyobb csendélet-kollekciója.
Csendélet
Krizanténos csendélet
CHRONIQUEUR
megjelent a Művészet folyóirat tizenegyedik évfolyamának kilencedik számában, 1912-ben
forrás: http://www.mke.hu/
