/részletek/
“Május elseje megünneplésére készül Acélváros népe. Nem kis dolog ám ez, ha tudjuk, hogy vezető szovjet elvtársak is jelen lesznek az ünnepségen. Csornai Gusztáv szervezőkészségére nagy szükség van. Csakhogy Csornai elvtárs viselkedése időnként több mint provokatív.”
“A várossal kapcsolatban nem csak a prostituáltakról kellene beszélni, nem csak a gyilkosokról, a bűnözőkről – amit nem kell letagadni sem, hiszen része a történelemnek -, hanem azokról is szót kell ejteni akik élni, lakni jöttek ide. És ők voltak többen!”
Dr. Kálmán András – Dunaújváros polgármestere 2001-ben
“Már minálunk elvtárs, már minálunk elvtárs,
az jött a szokásba:
Kétszáz százalékot, de kétszáz százalékot,
teszünk a normára!
Lápics Béla tartja,
így kerül a dalba!
Mindig példát mutat,
Építi a zutat a kommonizmusba!”
Kedves “Csocsó”!
Eljárt az idő.
Az időnek ez a dolga. A filmforgatás véget ért.
Filmforgatás, film, játék, sok-sok szereplő, színészek, statiszták. Kellékek, a kellékekhez tartozó személyzet, filmforgatást látogató szponzorok.
Képek.
Játék, hogy jelesül idézve a történteket, bemutassa a kisemberek által megélt hétköznapokat, a történelem szeletkéit, amelyek által a később született generációk megérthetik majd, miért az anyunak kellett mosni a focisták izzadtság szagú mezét, s miért járt annyit fröccsözni az apu a Dulásba.
Film, játék.
CSOCSÓ!
A Dulás pedig egy lepukkadt ivó volt Sztálinvárosban, a hozzá tartozó lepukkadt “elemekkel”, amely elemeket abban az időben hívhattak kartársnak, elvtársnak, kollégának, trógernek, büdös bunkónak, Józsinak, Terinek, Csocsónak akár…)
2001. július 2-a, hétfőn Dunaújvárosban lezárták a Petőfi liget körüli utcákat. Filmesek lepték meg az 5-7. számú lakóház néhány szobáját, néhány napig csendnek kell lenni: “A szervezők kérik a gépjárműtulajdonosokat, hogy autóikat a forgatásra igénybe vett területek helyett a jelzett napokon máshol helyezzék el.”
S mielőtt bármi és bárki is közbeszólna a történet végkimenetelét illetően, megjelensz Te, Csocsó, mosolyogva, sétálva, zsebre dugott kézzel, a Petőfi liget júliusi langyában, a lakást keresed, ahol majd az első dunaújvárosi képeket forgatjátok.
Időközben az első újsághír is megtalálja veled kapcsolatban a helyét ennek a könyvnek a lapjain. Az idézett írás a Sztálinváros című lapból való, annak is a Vasas Sportkör elnöksége megválasztásának tudósításából, amit 1955. december 27-én tartottak: “Az elnöki megnyitó után Koltai Róbert elszavalta Petőfi A XIX. Század költői című versét, majd Tóth Sándor, a Vasmű Központi Együttes tagja énekszámot adott elő. Ezután Koltai István ismertette a sportkör kétéves munkáját.”
A hátrahagyott dokumentumból még az is kiderül, hogy a szakosztály az 1955-ös évben a bajnokság megnyerését tekintette céljának. Igaz, ez nem sikerült, a csapat csak harmadik lett, minek egyenes következménye volt – élve az akkori sztalinbulvár zsargonjával -, hogy a “labdarúgók és a vezetők között javítani kell a kapcsolatot, továbbá meg kell oldani az edző kérdést is.”
Az ekkor megválasztott sportelnökség tagjai: Bereczky József, Csoltó Dezső, Fekete József, Koltai István, Kolutász József, Kondor Marianne, Markovics Sándor, Vass Lajos, Tódi Béla,… És egy pajzánnak tűnő megállapítás, amely manapság már úgy hathat, mint derült égből a hasba rúgás: “Labdarúgóink többsége a munkában is megállja a helyét.”
Hurrá! – gondolja az ember egy filmforgatásba csöppenve, Dunaújvárosban, a Petőfi liget árnyas pagodájában, miközben Koltai Róbert színművész, filmrendező, forgatókönyvíró nevetve, kedvesen tessékeli az érdeklődőket… Aztán azonnal visszacsöppenünk a nem is olyan távoli ötvenes évek panoptikumába. A szálkás múlt realitása egy szemvillanás alatt változtatja meg egy mai szobabelső világát. Ha nem tudnák a díszlettervezők, hogy valóban a XXI. században élünk Magyarországon, Koltaiék új filmjének, a Csocsónak a forgatásában, akkor nyugodtan érezhetnénk magunkat az ötvenes évek “szűk levegőjében” is akár. A szobában elhelyezett tárgyakból páráll a múlt: derűs kis falvédő, egyendarabos ülőgarnitúra, a vitrines szekrényben berendezett Rákosi-pagodában elvtársas-pirosas-porcelános közérzetet tükröző lenini félhomály. Az ötvenes évek minden csukamájolajas sármja, keserédes valósága legyint arcul. Az éppen vidékről beköltözött – tudvalevő persze, hogy Sztálinba akkortájt bárhonnan beköltöző – munkásparasztosztály egyébként messze az országos átlag feletti lakáskultúrája kapott ihletett formát.
Zsinórok, villamos kábelek, néhány világítótest utal arra, hogy itt valóban filmet forgatnak majd. Néhány ember idegessége nem a rendező-főszereplő jelenléte miatt van. (Kiderül: Koltait szeretik, sőt: “Kiválóan lehet vele dolgozni!”) Az aggodalom az operatőrnek hívott ember miatt tört ki. A lényeg: Koltai már a forgatás előtti napon Petőfi ligetivé vált, hiszen mindenről szeretett volna meggyőződni, hogy a kitűzött időpontban rendben folyjanak a munkálatok.
Előkerül az operatőr is. Becsületes nevén (persze csak e sorok írójának szenderebb és szeretetteljes elhatározásából): a Lencsés Ember! Az első pillanatokban ugyanis erről lehetett felismerni Máthé Tibort. A különös, halkan, macskaóvatossággal közlekedőt. Egy lencse lógott a nyakában. Az éghez sem szólt Ő, azt is halkan! Bele-belekukkantott abba a lencsébe, húzogatta a száját, aztán a lencse nélküli szemeivel is körbetekintett…
Ebből azért az ember eléggé egyértelműen tud arra következtetni, hogy a Lencsés Ember: Máthé Tibor operatőr. S hogy valami előtörténet is szerepet kapjon a Lencsés Emberről: Uramisten (1984), Szamárköhögés (1986), Az én XX. Századom (1988), Senkiföldje (1993), Woyzeck (1993), Abrooklyni testvér (1984), Érzékek iskolája (1995), Witman fiúk (1996), Simon mágus (1998). És már tényleg “csak” mellesleg megjegyzendő: Balázs Béla-díj (1990), a Chicagói Fesztivál operatőri díja (1997), az év operatőre (1997), a filmszemle díja (1999), érdemes művész (2001). Ezt a felsorolást persze nem a teljesség igényével adjuk közre, hiszen mindaz, ami jellemezheti Máthé Tibort, azt lehetetlen volna néhány díjban, továbbá évszámban kifejezni.
“A Dunaferr nem csak az ötven éves évforduló miatt támogatja a közönségfilm elkészülését, hanem mert hisz a mottóban: “az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától”. Ezenkívül bízik benne, hogy a városban gyerekeskedő színész-rendező, Koltai Róbert, a Sose halunk meg, a Szamba, A miniszter félrelép és az Ámbár tanár úr rendezője ironikus, de pontos képet ad majd egy korszakról. Sőt! Azokat az emberi értékeket is megmutatja, amelyek egy nemzet túlélését elősegítették, és a mai sikerekhez vezettek.”
Egy filmforgatást persze ne úgy képzeljünk el, hogy a filmet a forgatókönyv szerint az első betűtől forgatják az utolsóig. Sőt! Egy alkotó megélt élményei sem különösebben számítanak, bár jó, ha vannak neki. Elsőként is kell egy sztori. Sztori nélkül a film nem film. Amerikában a sztoriírásra stábokat foglalkoztatnak a filmgyárak. Léteznek fiktív sztorik, vannak a valami valóságalapot kölcsönző produkciók, aztán megint más egy dokumentumfilm, portréfilm, werkfilm… De a sztori. Az olyan, mint a szép zöld gyep! Az, ami annyiszor hiányzik egy-egy filmalkotásból.
A Csocsó filmforgatása előtt már külön honlapon értesülhetett egy szűk közönség arról, hogy mi is a film sztorija:
“Rohamosan épülő szocialista iparváros valahol a Duna partján az ötvenes évek elején. Ott tanárkodik, szervezi a piros betűs ünnepeket, vigyáz a focisták erkölcsére, és teszi, amit tenni jónak lát Csocsó, született Csornai Gusztáv. Ez a történet leginkább róla szól, az életvidám, optimista és örökké tevékeny Csocsóról, aki minden üldözés, macerálás és egyéb atrocitás ellenére is ember maradt az embertelenségben.”
Arról értesülünk tehát, hogy elvtársak már bizonyosan lesznek a filmben. Az ötvenes évek elejének megfelelően előfordulhatnak még benne: pufajkások, ÁVH-sok, sport-elvtársak, edző szakik, korcsmárosok, gyermek-pajtások és olyan piros-betűs ünnepek, amelyek között előkelő helyen szerepelhet – bár az internacionalista kommunizmust építő akkori hazánkra jellemzően csak a november 7-ei arzenálmutogatást követően – május 1-je, a munka ünnepe. Magyarul: sör-virsli, felvonulás, transzparens-ország, piros még az új fű is effektus, továbbá egy épülő szocialista iparváros – amelyről csak a háborodottak gondolhatnák, hogy nem Sztálinvárosról van szó -, ahol a hőskorszakban megfordulhattak (jó, persze hogy nem önszántukból) kurvák, aranyásók, elmebeteg pártkatonák, jobbat akaró kubikosok. Egyszóval: Magyarország apraja-nagyja, a világ minden tájáról.
“Május elseje megünneplésére készül Acélváros népe. Nem kis dolog ám ez, ha tudjuk, hogy vezető szovjet elvtársak is jelen lesznek az ünnepségen. Csornai Gusztáv szervezőkészségére nagy szükség van. Csakhogy Csornai elvtárs viselkedése időnként több mint provokatív.”
Ráadásul, szerencsétlen Csornai Csocsó elvtársul is alig beszél, viselkedik az új iparvárosban, nemhogy oroszul. A korhű dokumentumokat lapozva pedig mit tehet ez a szerencsétlenkedő kisember akkor, amikor a focicsapatnak az NB I.-be jutás a cél, közben meg olyanokat nyilatkozik a város vezető embere, hogy:
“egyes sportolók egészen gyenge eredmények elérése után is követelik, hogy előnyösebb munkakörülmények közé helyezzék őket. – Arra hivatkoznak, hogy sportolnak. Egyes sportvezetők még támogatják is ezeket a helytelen követeléseket. Az ilyen elképzeléseket feltétlenül meg kell szüntetni.”
Ennyi véletlen azért mégsem játszhat össze egy film sztorijának megírásakor. Ha mégis előfordul, akkor az is a színész-rendező, Koltai Róbert érdeme. Egyrészt azért, mert volt mersze elővenni legbensőbb, személyes élményeit, másrészt pedig azért, mert egy olyan korról vállalta vallomást fogalmazott meg, amilyet még a filmet jelölő műfajban nem készítettek. Azaz: filmkomédiát. Koltai személyessége gyermekkorában található meg, amelyről így vall:
“Sztalinvárosban töltöttem gyermekkorom egy részét. Édesapám a helyi futballcsapat szakosztályvezetője volt. Az ő irányítása alatt kovácsolódott össze a csapat, és jutott fel az NB I.-be. A film mégsem önéletrajzi jellegű, hanem egy szabad, remélhetően szeretni való vígjáték, amelyhez kitűnő előtanulmány volt az ötvenes évek, amikor gyerek lehettem.”
A Viadana Kamarakórus vezetője, Kurucz Gergely egy elvtárssal a hóna alatt álldogál a vonulásról elnevezett – Dunaújváros elsőként megépített utcájának — árnyékosabb részén, a fák alatt, s várja, hogy szólítsák a statisztákat. A pillanatnyinak tűnő ebédszünetben zacskós jég kerül elő – a kicsit pilledtebbek tarkóján érzett nyomást enyhítendő – egyébként minden a normális kerékvágásban: milliónak tűnő gyerek, ötvenes évek béli ruhákba öltözött, flangáló fiatalok, felnőttek. Gergő pedig az “elvtársba karmolva” válaszolgat:
– Hasonló jellegű élményem még az életben nem volt. Május elsejei születésű vagyok, ebből adódóan szent kötelességemnek éreztem, hogy megjelenjek itt Rákosi elvtárs portréjával a hónom alatt. Imádtam az elsejei felvonulásokat, már óvodásként élveztem, hogy születésnapomon “engem ünnepel” a jó nép. Most kicsit megint átéltem az egészet. Tényleg szerettem a május elsejéket. Biztosan, hogy van mögötte egyfajta groteszkség, de jó érzés játszani. Annyira jó a hangulat a forgatáson, hogy öröm jelen lenni.
– Hogyan instruál Koltai?
– Nagyon jól “vezényel”. Tényleg képes oldani a feszültséget, ami azért ott van bennünk. A társaság kilencven százaléka most van kamerák előtt életében először. A rendező úr segítőkész: mikor vigyorogjunk, integessünk. Tényleg tikkre mennek a beintések. A délelőtt folyamán iszonyatos rigmust kellett szavalni, nagyon ment… Ennyire állat csasztuskák ma már nincsenek, meg hát a Rákosi kép, nekem ez a mindenem. Eszméletlenül igénytelenül megfestett portré, öröm volt cipelni.
Králik Attila
“Eljött a nagy nap, május elseje. A Május 1. utcában felállított tribün közelében, az úttesten már felsorakoztak az új szocialista város jelképei, élőképszerűen. A kohászok, martinászok, olvasztárok, öntők, kőművesek egy-egy képviselője teljes harci díszben várják, hogy kezdődjön a menet…”
Dunaújváros életében ez a 2001-es felvonulás körülbelül olyan “zavart” keltett, mint amikor valaki rájön arra. hogy egy jó hosszú lépés után valóban megváltozik a száj pH-értéke.
A Május 1. utcát újraaszfaltozták, hogy eltüntessék a jelenkori újjáépítés nyomait, ne látszódjon a filmen, Hogy ez már nem azok az ötvenes évek. Itt sem. S bár néhányan már valóban reménykedtek abban, hogy “visszajöttek a kommunisták”, többüket e sorok írója ábrándított ki: szó nincs ilyesmiről. Egyszerűen a rendező úr és az operatőr nem szeretné, ha kvarcóra maradna törökön (mint ismeretes, ugye!), vagy hogy bárki azt érezné – a frissen tatarozott házakban lakókat is beleértve -, hogy el szeretnék venni tőlük a járdát, amit kínkeservvel leraktak. Föltehetően a következő nemzedéknek szolgálóan is.
A transzparensek valódiak, Dunaújváros Táncszínháza szintén teljes valódiságával, koreografált élőképpel örvendezteti a masszív-vörös tribün lakóit: orosz elvtársakat, Tömő elvtársai (Kern Andris), Gubinyit (Bár, ő éppenséggel a halott Csocsónak örülne a legjobban)…
„ÉLJEN MÁJUS ELSEJE A VILÁG DOLGOZÓINAK NAGY ÜNNEPE!”
A szocialista munka hőseit köszöntve múlik az idő, peregnek a kockák, fogy a felvevőben a szalag. “Dunaújváros civil népe élvezi a szórakoztató múltidézést”. Aki tudott, és szeretett volna szerepelni a filmben, statisztaként jutott rá alkalom, feladat egyaránt.
Králik Attilát nem találom, nem látom. Eltűnt? Eltűnt volna Atus a május elsejei felvonulásról? Meglépett?… Közben egy vörös kendős asszonyság jön velem szembe a Vasvári iskolából (statiszta), s annyira megijedek tőle, mintha bizony nem is tudnám, hogy hol, mit, miért forgatnak.
Koltai Pelsőczy Rékáékkal és Beleznay Endrével a werkfilmhez vesznek fel egy-egy snittet, Endre Rékával diskurál, s az idő egyre melegebb, dél felé közeledünk. Valaki nem bírta a hőséget, rosszul lett. A gyerekek sok esetben türelmesebbek, jobban viselik a filmforgatással járó munkát (ismétléseket, beöltözéseket), mint a felnőttek.
S hopp, Atus is előkerül, picit húzza a száját. A fintorból (meg abból, ahogyan rám vigyorog) azonnal tudom: élvezi is és fáradt is. Éppen csak szót váltunk, hogy “hát, most már fáradt vagyok, jegelni kellene a tarkómat”.
Aztán kiderül, hogy édesanyja éppen viselős volt Attilával, amikor az utolsó május elsején “részt vett” a film legkisebb szereplője, aki azért ott van mindenütt. Belát Veréb focistánk ablakán, kiáll Tata mellett, írja a naplóját… És olykor még e sorok írójára is van ideje.
– Az első május elsejém az utolsó volt. – meséli Atus (mert így hívták a forgatáson a legtöbben. – Anyukám mesélte, hogy a testvéreimet tolta babakocsiban.
– Első filmszereped, s talán ettől is egy kicsit különlegesebb, nem?
– Persze. Koltai Róbert, Kern András, sorolhatnám. S természetesen az ötvenes évek, amikor a város épült. Eleinte, természetesen megdöbbentő volt nekem is, hogy ilyen neves emberekkel szerepelek együtt, aztán megbarátkoztam a gondolattal.
– Hogyan telnek napjaid a forgatás után, most, amikor már elkészült a film?
– Iskola, dolgozatok. Minden. Zajlik az életem normálisan.
– Megmaradtak a barátaid?
– Nyáron is együtt jártunk strandra. Az egész nyárból tizennyolc napot forgattam, de természetesen többször kijártam. Nézelődtem, tanultam. De senki nem maradt el a barátaim közül. Nekem jó volt a nyaram.
– És amikor nem volt jeleneted?
– Jaaa! Akkor Kékesi Gáborral felvetettük az ötletet, mi lenne, ha sakkoznánk? Es sakkoztunk. Ahogy a felvonulás napján is. Eleinte ő kapott ki, aztán én, majd megint sikerült megverni… A sakkot mindenki felkapta: sofőrök, taxisok. A végén már mindenkivel játszottam.
– Féltél a forgatástól?
– Nem nagyon. Tudtam, hogy próbálok majd mindent megtenni annak érdekében, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. Remélem, sikerült.
– Milyen segítséget kaptál ehhez Koltaitól?
– Nagyon sokat. De mindenkitől. Ahhoz szoktam hozzá, hogy a színházban (Attilát a Valahol Európában című, Székesfehérvárott játszott musicalben fedezték fel.) suttogni kell, valahogy nagyobbak a mozdulatok. A filmre való átállás nehéz volt, voltak vele bajaim, először nem tudtam, mit tegyek. Ugyanakkor hétfőn kezdtük a forgatást, de már szombaton megnéztük szüleimmel, mi is az a gólyalábazás. Én még mindig…
– Rumi Laci azt mondta, bevesznek a csapatba, ha nem lesz munkád!
– Szeretném is felkeresni! Venni egy gólyalábat…
– Mit mondanak neked azok a fura, plakátfigurák? Naftalin, meg Rákosi?
– Semmit. A filmforgatás alatt, a “hangosban” viszont mindig bemondták, hogy mi történik az éppen adott korban. Azt hiszem, különösebben nem kötődik a filmhez, hogy éppen kit visznek a felvonuláson. Az egy más korszak volt, történelem.
– Kivel kerültél nagyon jó kapcsolatba a stábból?
– Koltai Robi bácsival sokat beszélgettem. Mindenről, ami éppen aktuális volt. A kamera nagyon érdekelt. Máthé Tibivel sokat beszélgettem, a többiek elmagyarázták: így kell befűzni a filmet, ezt kell csinálni… Decsi Dániellel nagyon összejöttem, sokat társalogtunk. Szinte egész nyáron össze voltunk zárva, kerestük is egymás társaságát.
– Zenthe Ferenc?
– A pályaudvaron ismertem meg, ott találkoztam vele először. Igazából édesapámék barátkoztak meg vele, sokat beszélgettek. Feri bácsi mindig, mindenkivel megtalálta a hangot.
– Az amerikai filmek jelentős részében vannak gyerekszereplők, s most Pék Zsoltikával is országszerte találkoznak majd… Nem félsz?
– Nem. Bennem valahogy nincsen lámpaláz. Az első premieremen, az iskolában már mindenki toporzékolt, én nyugodtan üdítőztem. Valószínű azért vagyok nyugodt ezen a téren, mert a Móricz Zsigmond Általános Iskolában az első évtől kezdődően mindig fellépünk: énekelünk, táncolunk, zenélünk. Bennünk van. Nekem ez természetes.
– Egyszer, mintha olyan fáradt lettél volna, hogy semmit sem láttál… (nevetünk)
– Egy éjszakai forgatáson fáradtam el, de nagyon. Ott úgy éreztem, hogy teljesen kész vagyok. Egyetlen nézésért hajnali ötig vártunk, aztán majdnem “meghaltam”, ez fárasztó volt.
– Szüleid miként viselték a forgatásotokat?
– Lehetett érezni rajtuk, hogy már ismerik Budapestet… Rossz történet szinte nem is maradt bennem. Májust játszottunk júniusban… Talán a foci pályán még, meg a zakatolás. Aztán elmagyarázták, hogy abban az időben rengeteget zakatoltak a felnőttek, vonatoztak. Ami nagyon megmaradt bennem: Gáspár Sándor bukása a lépcsőkön. Persze szivaccsal terítették fel a lépcső alját. Igaz, amikor láttam, hogy esik… Aztán szóltak neki, hogy újra meg kell csinálni… Szerintem a film egyik legjobbja. Én még nem láttam igazából részeget, de amit művelt, teljesen hiteles volt.
– Saját játékodat is tudod hasonlóan látni?
– Én annyit tudtam, hogy Koltai új filmje, senkit nem ismertem… Fura, furcsa volt az érzés. Olyan elmondhatatlan. Egész egyszerűen: fura. Tudjuk, hogy normális emberek vagyunk, itt élünk Dunaújvárosban, s egyik napról a másikra beválogatnak… Fura volt az első ledöbbenésem. Úgy volt, hogy más játssza ezt a szerepet. Végül én kaptam meg. Az volt ledöbbentő, csodálatos érzés… (nevet)
Tribün, sör, virsli
Gulyáskommunizmus, Kádár-korszak, nemzeti gyász, transzparens-ország, tolerancia, plakátszaggatás, demokrácia, infláció…
Csupa olyan ismerős kifejezés, amelyek akarva-akaratlan eszünkbe juthatnak egy film láttán. Nézed Csocsót, aki Te is lehetnél, unottan mormolod a rádió reggeli adásának híreit… “A munka hadának a lépése dobog…”
És Te dolgoztál látástól vakulásig.
Így volt?
Látod, mégis, majdnem tönkre mentünk. Majdnem tönkre. Koldus lett az ország, kéreget. (Vagy, talán kirabolták?)
“Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Fölépítetted a hétvégi házat, s vonultál. Versengtél, hogy te vidd a zászlót, tartsad a transzparens rúdját. És az a rengeteg csapodár zászló! Ó, mi selyemimádók, amikor még a Komszomolszkaja brigáddal együtt: büszkén, öntudatosan…
Mondod: ne bolygassuk a múltat. Kérdezem: miért, akkor mit csináltál?
Jöttek az évek, mentek az évek. És a vezetők közül is néhányan. Kiderült, hogy humbug az egész kommunista szombat, a hitegetések, hogy jobb lesz, csak akarni kell…
Mégis vonultál. Én is. Ő is ott volt, mi zászlót vittünk, ti integettetek a tribünnél, ők mosolyogva visszabiccentettek… És bemondták a munkaversenyben élenjáró brigádok nevét. Sorolták a kiemelkedő eredményeket…
Most meg van egy filmünk.
A Csocsó!
Szeretem, mert láttam, hogyan készül, hogyan dolgoznak emberek egy olyan produkcióban, amelynek tétje nem kevesebb: “csak” az életünk, félmúltunk, múltunk. Minden szeretetünk és szerelmünk…
Jaj, azok a jó hideg sörök. Beszélgettünk, hogy tavasz meg nők, s hogy azok ott a tribünön már csak pár évig és szidtuk a rendszert. Az mondtad: hazudnak a gyereknek az iskolában. Azt mondtam: szégyelld a pofádat, ha nem meséled el neki…
Csocsót! Az összes kis, közepes és nagy Csocsót!
Na, elvtársak! Pardon: Hölgyeim és Uraim!
A május elseje ezúttal is megérkezett. Közkívánatra. A tényleges felvonulás elmarad. Szintén közkívánatra. Tudatom továbbá: a tribünre nincs pénz, a szögeket ellopták, zászlót meg már nem vásárol mindenki.
Lesz azonban majális! Képzeld, én is ott leszek. És a barátaim is! És sört fogunk inni, és virslit eszünk hozzá. És ott lesz Gubinyi elvtárs, meg Csocsó, meg a többiek, Veréb… És egy film. Egy magyar film. És beszélgetni fogunk. Mondod: nem egy nyelven.
Mondom: Azért sejted, miről!
A könyv a Keystone Publishing és a Prog.-Vision Studio közös kiadása
Írta és szerkesztette: Pálinkás István
