Ismét egy szomorú hír: a gyászoló család közlése, hogy Szabó Gyula 95 éves korában november 20-ám fáradtan megpihent, végleg elment. A soron következő bejegyzéssel az Ő elévülhetetlen eredményeit, sikereit, nem utolsó sorban örökké érvényes tanításait idézzük fel.
Őszinte részvétem a gyászoló családnak.
Isten nyugosztalja “főnök úr”!
_____________________________
Dunaújvárosi Hírlap – 1971. február 09.
Egy vezető – a vezetésről
Nem ipari üzem, még csak nem is egy vállalat vezetőjéről van szó, de mert emberek és anyagi értékek felelőssége nyugszik vállán, lényegében ugyanolyan erények hordozójának kell lennie, mint bármely más vezetőnek. Ezekről a vezetői erényekről-tulajdonságokról beszélgetünk Szabó Gyulával, a Kohász Étterem üzletvezetőjével. A gondok és a nehézségek, az örömök és az eredmények ennek megfelelően a vendéglátóiparra jellemzőek, de megoldásuk, a jó vezetőre jellemző magatartás kiterjeszthető bármilyen üzem, vállalat, részleg vagy csoport vezetőjére.
Kohász Étterem terasza /1974
Fortepan / Bauer Sándor
Kezdjük azzal, amit így szoktunk nevezni, mint elsőrendű vezetői tulajdonságot: tulajdonosi szemlélet.
– A mi esetünkben félrevezető ez a szó, mi nem érezhetjük magunkat maszek-kocsmárosnak. Ha úgy lenne, az óhatatlanul maga után vonná nyerészkedési manipulációkat, kezdve a bor felvizezésén, végezve a részeg vendég megkopasztásán. A tulajdonosi szemléletet nekünk le kell fordítani vendéglátó-nyelvre, és ez így hangzik: a szakma szeretete.
A szakma szeretete, mint vezetői tulajdonság éppúgy áll egy vasas üzemvezetőjére, mint egy közigazgatási poszton tevékenykedő vezetőre. Azt fejezi ki, hogy hivatástudat nélkül semmiféle foglalkozás nem űzhető jól, s különösen nem vezetői pozícióban. A fogalomkör azonban tovább tágítható, olyan értelemben, hogy a jó vezető ezt a hivatástudatot beosztottaitól is megkívánja.
– Megkívánni csak azt lehet, az ember csak azt követelheti meg a beosztottaktól, aminek maga is birtokában van. És ezt a hivatásérzetet már a kezdet kezdetén bele kell oltani a tanulókba. Érdekes dolgozat került múltkoriban a kezembe, egy harmadik osztályos fiú tanulónk írta. Ilyesmi, állt benne: “Amikor nyolcadik általános koromban egy barátommal közöltem, hogy felszolgáló akarok lenni, azt mondta, hogy nincs józan eszem. És akkor úgy éreztem, hogy nem érti, miről van szó. Nem szolgálni akarok én másokat, hanem vendéglátó akarok lenni.” Gyerekesen hangzik ez, de jellemző arra, hogy egy húsz éven aluli gyerek milyen finom megkülönböztetést tud tenni, és ez a megkülönböztetés valóban jellemző a mi szakmánkra. Azt hiszem, a hivatásérzet ott kezdődik, ahol ez a gyerek megfogalmazta, azt mutatja ez ugyanis, hogy ismeri, legalábbis nagyjából ismeri a szakmát, amire készül.
És most vetítsük ezt az állásfoglalást az építőipari, a vasas szakmákra, vagy bármely más hivatásra – itt látjuk, mennyire fontos a pályaválasztási tanácsadás, a serdülők megismertetése a szakmák tágas köreivel, a lehetőségekkel. Erre ügyelni is vezetői feladat, az utánpótlásról gondoskodni is a vezető, a jó vezető kötelessége.
– Az utánpótlásról magunk gondoskodunk, 1956 óta újra van vendéglátóipari iskolai képzés. Helyettesem, sajnos nincs. Az utánam következő korosztály kiesett, és ez nagyon nehezen pótolható. A mostani húsz évesek csak nyolc-tíz év múlva lesznek olyan gyakorlat birtokában, hogy vezető-helyettesekké válhassanak. Nekünk, a mi korosztályunknak ki kell tartanunk addig. A legfontosabb, a szakmai ismereteken kívül, amit tovább kell adnunk, hogy jó vendéglátó az, akinek üzletében az emberek jól érzik magukat, szórakozni jönnek ide, hiánytalanul meg kell kapniok a szórakozási lehetőséget. Nekem sem esik le az aranygyűrű az ujjamról, ha zsúfoltság idején magam is felszolgálok.
Ritka vezetői erény, bár azt mondhatná valaki, hogy a vendéglátóiparban természetes. De nem lenne-e természetes például egy közhivatalban, vagy bárhol, ahol emberekkel foglalkoznak, hogy az ügyfelet tekintsék a fontosnak és nem a róla szóló aktát, s ha ez a magatartás beosztottra-vezetőre egyaránt érvényes volna? Mindenütt, s mindenkor.
– Persze az sem igaz, hogy a vendégnek mindig igaza van. Nincs mindig igaza. Ilyen esetben erélyesnek kell lenni. Erélyesnek, nem pedig erőszakosnak, határozottnak, nem pedig udvariatlannak. Vezetői erény – mindenütt.
– A jó pincért nem látni, a jó pincér nincsen terhére a vendégnek, de ő mindent lát, és ha kell mindenütt ott van.
Ez a megállapítás is lefordítható bármely szakma saját nyelvére, vagy akár a vezetők nemzetközi nyelvére. Azt jelenti, hogy a jó vezető nemcsak szakmai szempontból oktat, hanem beosztottjainak emberi magatartására is ügyel. Pedagógiai érzék nélkül nincsen jó vezető. S az eredmény – most már ismét csak a Kohász Étteremre szűkítve: az elmúlt tíz év alatt havi 60 ezerről havi 600 ezerre ugrott a forgalma. S mi kellett ehhez a már elmondottakon kívül?
– A szakma ismerete. Amit nem ismerek, azt nem szerethetem. A mi területünkön: tudni kell, hogy ide a húsz év körüliek járnak esténkint. Négy-öt évig, férjhez mennek. Aztán megnősülnek. Elveszítjük őket, mint esti vendégeket, de megnyerjük, mint családos, vasárnapi vendégeket. Figyelem ezt a körforgást: aki megszerette a mi éttermünket, az később, más formában, más időpontban visszajön hozzánk.
Általánosítsunk ismét? A vevőkör, az üzletkör ismerete, a szakma életének ismerete, elemzése, – nagyzolásnak tűnik-e, ha azt mondjuk, hogy vendéglátóipari szinten ez nem kevesebb, mint egy ipari üzemnél a termelési folyamatok tudományos elemzése, kereskedelmi nagyvállalatnál a piackutatás? Nagyzolásúnak tűnik-e, ha azt mondjuk, hogy például a drink bár létrehozása bír olyan jelentőséggel az ő szakmájukban, mint egy termelőüzem kapacitásának bővítése, a termelő tevékenység kiterjesztése?
Itt is ott is, – mindenütt azonos alapvető szemlélet, szeretet és odaadás: alapvető vezetői erények komplexuma szükséges hozzá.
– kemény –
_____________________________
Dunaújvárosi Hírlap – 2011. április 23.
Nyolcvan éves lett a “főnök úr”
A szombathelyi Faludi gimnáziumban az osztályfőnökünk kérdezte egy alkalommal tőlünk: tudjátok-e, mi a különbség a pesszimista és az optimista ember között. Ha eléjük kerül egy kosár alma, a pesszimista mindig a hibás: a rossz gyümölcsöt keresi, ezzel szemben az optimista a legszebb almákat választja ki. Az egész életemet ez a mottó kísérte végig: ha nehéz helyzetbe kerültem, akkor is rögtön a kiutat kerestem – mondja az idén nyolcvan éves Szabó Gyula, akit kereskedelmi- és vendéglátóipari szakemberek generációi tisztelnek.
Mivel mostohaapja jó barátja volt a jugoszláv nagykövetnek, kémkedéssel vádolták meg, és 1949-ben Recskre internálták. Az akkor mindössze tizenhét éves Szabó Gyulát pedig hosszú heteken át tanúként hallgatta ki az ÁVH a Hadik-laktanya pincéjében. Két évvel később édesanyját és négy éves öccsét a nyugati határ közeli Lentiből megbízhatatlanként a Hortobágyra telepítették ki. A családra végül egyetlen koholt vádat sem tudtak rábizonyítani.
Mire a Hadik-laktanya pincéjéből kiengedték, Szabó Gyula elvesztette nyári diákgyakornoki állását a keszthelyi fürdőigazgatóságon, és egy rövid nagykanizsai kitérő után a Budapesti Étterem és Büfé Vállalathoz került. Tulajdonképpen itt kezdődött kereskedelmi és vendéglátós pályafutása, ám nem egészen úgy, ahogyan elképzelte:
– Segédmunkás lettem a vállalat konyháján. Nincs mit szépíteni rajta, ez bizony azt jelentette, hogy én hordtam a konyhai moslékot. Utólag már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Amikor később vezető beosztásba kerültem, jó hasznát vettem, hogy alulról indultam. Szerencsére a vállalat akkori igazgatója felfigyelt rám, és megbízott, hogy legyek a pentelei telephelyen a szállítási és raktározási vezető. Így kerültem 1951-ben Pentelére, ahol összesen hatszázan gondoskodtunk a közel tizenötezer városépítő ellátásáról.
– Érdekes időszak volt. Az épülő várost akkoriban drótkerítéssel vették körül, a rendre ipari őrök vigyáztak, éjszaka pedig alkoholtilalom volt. A hőskorban több helyen is tálalókonyhákat alakítottak ki. Az elsőt az óvárosi malom udvarán, aztán egy ideigleneset barakkokból a mai Béke tér helyén. Óriási szenzációnak számított akkoriban az a két büfékocsi, amelyet egyenesen Olaszországban vásárolt meg a vállalat, kemény valutáért.
– A mai Fészek éttermet akkor Hármasként ismerték, a konyháján naponta ötezer adag ételt főztek. Az első vendéglő az uszoda helyén nyílt meg Dózsa Étterem néven, amelyet a nagyközönség csak “Lepraként” tisztelt. Volt egy elegánsabb, kerthelyiséggel is büszkélkedő vendéglő az Ady Endre utca elején. Amikor az ötvenes évek elején az anglikán egyház feje, Canterbury érseke Sztálinvárosba látogatott, itt – a ház formája alapján – a csak Kockaként emlegetett étteremben rendezték meg a protokoll-ebédet.
Szabó Gyula negyven éves sikeres pálya után a rendszerváltáskor vonult nyugdíjba
Fotó: V. Gy.
Gyula bácsi arra is emlékszik, amikor 1951. augusztus 20-án megnyílt az első állandó étterem, a Béke. (Idén nyáron lesz tehát hatvan éves!)
Ám Szabó Úrnak nem csak emlékei vannak a vendéglátásról. Nevéhez fűződik a Vigadó Vendéglő és az Aranyhordó Étterem megnyitása. Itt lehetett először megkóstolni a ma nemzetközi hírű bugaci húsgombóclevest, amelynek receptjét ő maga alkotta meg.
Aztán amikor 1964-ben kinevezték a Dunaújvárosi Munkásszövetkezet elnökévé, a helyi vendéglátás új korszaka virradt fel. Elnöksége alatt nyílt meg a Corsó, a Castellum, és egy másik legendás hely, a HBH Söröző. Az itteni, saját főzésű remek sörről, és sült csülökről a mai napig ódákat zengenek a HBH sörkert hajdani vendégei. (Azt csupán érdekességként említjük meg, hogy ezek a helyek egytől-egyig Szabó Gyulától kapták elnevezésüket.)
Végül, de nem utolsósorban említsük meg azt is: az ugyancsak legendás Kohász Étterem szintén Szabó Gyula vezetése alatt lett országos hírnevű és megbecsültségű.:
– Tájjellegű, és nemzetközi vacsoraesteket vezettünk be a Kohászban, rendszeresek voltak a neves budapesti fellépők, zenekarok. A párt propagandaközpontja gyakran Dunaújvárosba hozta le vacsorázni a nemzetközi delegációkat, így egy alkalommal az Amerikai Kommunista Párt főtitkárát és küldöttségét is mi láttuk vendégül. A Kohász Étterem sikere korántsem csak az enyém volt. Olyan kiváló kollégákkal dolgozhattam együtt, mint Erős István, Vácz Tóni, Pálinkás István, Komjáti István, Papp György, Hegedűs Lajos vagy éppen Jurácz György.
A két fiúgyermekkel és három gyönyörű unokával büszkélkedő Szabó Gyula szerény ember. Kollégái, tisztelői és egykori tanítványai mondják róla, amikor a hetvenes években egymás után nyitotta meg a város különböző pontjain a nagyobb élelmiszerüzleteket, csodájukra jártak az emberek, mert a munkásszövetkezet elnökének kiváló kapcsolatai révén a boltok árukészlete a legjobb fővárosi csemegeüzletekével vetekedett. Sokan remek üzleti érzéke, kreativitása miatt csak “Dunaújváros Demján Sándoraként” emlegetik, nem mellékesen az üzletemberrel hosszú évtizedeken át komoly barátságot ápolt, illetve ápol. Dunaújvárosban nyílt meg az ország második Skála Áruháza a fővárosi után – úgy mondják, Szabó Gyula a semmiből teremtette meg ennek a feltételeit. Később az Áruházigazgatók Tanácsának elnöke lett, de a nyolcvanas években vezetője volt a magyar állam Kínába utazó Jószolgálati Követségének is. És bár Gyula bácsi soha nem volt párttag, szakmai hozzáértését soha nem kérdőjelezték meg, sőt, többször is kitüntették.
– Szerencsés embernek mondhatom magam, mert kiváló szakemberektől tanulhattam. Ezt a tudást igyekeztem a legjobb tudásom szerint továbbadni. S bár néhányan a mai napig is “főnök úrnak” szólítanak ha találkoznak velem az utcán, úgy érzem, a kollégák szeretettel gondolnak rám, és ez nagyon jól esik.
– Igaz, nyolcvan éves vagyok, de mindennap találok elfoglaltságot. A második feleségemmel legutóbb a szülőfalumban, a Zala megyei Reszneken jártunk. Még ma is gyakran kikérik a tanácsom és a véleményem, én pedig szívesen segítek, ha tudok.
Szigeti Sándor
_____________________________
Búcsúztatóját a Dunaújvárosi köztemetőben tartják 2026. 11. 25-én 14.30 órakor.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.










