Tükör – 1964. július 28.
Akkor csak ezt tehettem…
Népszabadság, 1964. július 17.
Újsághír: “Egy fuldokló kisfiú segítségére sietett a dunaújvárosi hajóállomás közelében Kovács Erzsébet tizenhat éves dunaújvárosi iparitanuló. Az ár mindkettőjüket elsodorta, a két fuldoklót felnőttek mentették ki a Dunából.”
Dunaújvárosi strandmedence. Barna fiútestek a vízben. Csapkodás, fröcskölés, fejesek és talpasok a startkőről.
Egy szőke, szeplős gyerek már negyedszer ugrik. Kicsit borzong, mikor kimászik a vízből. Lila a szája széle. Reggel óta egyfolytában pancsol a medencében.
– Ő a Kálmán – mutatják a társai -, nagyon szereti a vizet, pedig majdnem belefúlt…
Kálmán szemérmesen mosolyog. Tizenegy éves. Kölyökképén inkább büszkeség, mint szégyen.
– Nem ijedtél meg?
– De igen… – hajtja le a fejét. Aztán elmeséli.
– Az úgy volt, kirándultunk a Duna-partra. Levetkőztünk, mentünk be a vízbe. A tanár bácsi mondta, hogy vigyázzunk, de én tavaly tanultam már úszni, tudok jól, nem szeretek a szélén. Ketten bementünk a közepe felé. Egyszeresak elkapott valami. Húzott lefelé. Elkezdtem csapkodni. Kiabáltam, hogy segítség! Aztán láttam, hogy egy nagylány beugrik a vízbe, és eltűnik. Közben engem kihúztak. Azt a lányt én többé nem is láttam. Azt mondják, nem tudott úszni…
Tényleg nem tudott. Nem is szereti a vizet. Ritkán strandolt, akkor is csak bokáig. Most sem akart. Csak sétált a barátnőjével a parton, várta az ebédet. A KISZ építőtáborban dolgozott, a hajóállomás mellett.
– Egyszercsak látom – meséli -, hogy egy gyerek küszködik a vízben. – Nézd – kiáltottam a barátnőmnek – egy kisfiú! Elszorult a szívem, ahogy azt a vékony gyerekhangját hallottam. Nem gondolkoztam én akkor semmin, eszembe se jutott, hogy mi történhet velem. Csak elindultam, futottam. Egy kőrakás volt ott, leereszkedtem, és be a vízbe. Aztán már csak azt éreztem, hogy elcsap fölöttem, és megyek lefelé. Sötét lett. Nem tudom miért, én olyan nyugodt voltam még akkor is. Talán mert annyira ki akartam hozni azt a gyereket. A kezem se nyújtottam fel, az arcom elé tettem: lesz, ami lesz…
Megremeg a hangja. Az egész lány – mondják – megváltozott azóta. Csendesebb lett, halkabb, komolyabb. Néha elsápad, szédül, az idegeire panaszkodik.
– A fiúk, akik kihoztak, gratuláltak – mosolyodik el halványan -, pedig én…
Legyint, mint aki azt mondja: nem tett semmit. Pedig a fiú jórészt neki köszönheti az életét. Ha ő nem rohan a vízbe, ha a barátnő nem sikolt utána kétségbeesetten, talán bekövetkezik a tragédia.
Hosszú, fekete haja van a leánynak. Fésüli a tükör előtt, nézi magát, mintha újra ismerkedne az arcával.
– Megtenné még egyszer?
– Nem tudom… Az egy olyan pillanat volt… Akkor csak ezt tehettem…
Bende Ibolya
Fotó: Farkas Tamás
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
