Képes Krónika – 1929. július 28.
Írta: JÁRMAINÉ KALLÓS JULIA
Lenke unottan görnyedt előre ültében. Nem vetett ügyet arra, hogy a divatos, sima ruha csak addig hatásos, amíg rendes, egyenes a testtartás. Hanyag nemtörődömséggel kotorászott tarsolyában, a keze többször tévedt egy vaskos rudacskára, az ajk-rúzsra, de viszszatartotta valami attól, hogy kivegye. Óriási kedve lett volna azt elővenni és hosszan kenegetni vele az ajkát, hogy ez a nehézkes Balog Tamás lássa, mennyire unatkozik mellette. Tudja meg ez az állhatatos fiú, hogy az ő lagymatag lényében nincsen semmi, de semmi, ami őt, a modern, a divat szeszélyeinek hódoló nőt érdekelné.
... csak éppen Lenke volt az, akinek unalom koszorúzta homlokát…
Végre kivonta a kezét a tarsolyból. Egy kis fésűt tartva három ujja között, elkezdte fiúsra nyírott fekete haját simítgatni. Kinyitotta a rizsporos szelencéjét és annak a fedelében levő tükörben nézegette magát, közben bosszúsan állapította meg, hogy ez a mai este valóban igen rosszul sikerült. Néha felpillantott a tükörből és átfigyelt a szoba másik sarkába, ahol komoly anyák, egy-két apa élénken beszélgettek. A szomszéd ebédlőből behallatszott a zongorista ütemes játéka, a párok lejtettek, siettek vagy ringtak, amint a zene parancsolta nekik.
Lenke fanyarul húzta el a száját és azt gondolta magában:
– Bizony, ez a mai zsúr nem ér semmit! Lili nem jól rendezte. Talán éppen amiatt, mert olyan körültekintéssel készült hozzá. Lili azt állította, hogy azért nem mulatnak a leányok, mert ötször annyi a férfi a házi alkalmaknál, mint a leány. Így nem csoda, ha elszoknak a táncolástól, ellustulnak, kényelmesek lesznek, nem beszélgetnek, egymás között húzódnak félre, dohányoznak, isznak és ezzel be is fejeződik jelenlétük minden kellemetessége. Lili ujítást eszelt ki, csak annyi férfit hívott, amennyi leányt. Azonban nagy előrelátással válogatta össze őket, hogy azok kerüljenek együvé, akik legjobban rokonszenveznek egymással. Ugy látszik, a többieknél sikerült is ez az új módszer, csak éppen Lenke volt az, akinek unalom koszorúzta homlokát. Nehéz dolog is volt Lenke mellé valakit ültetni, aki neki teljesen megfelelt volna. Lili tehát a természetes, ösztönös meglátása után indult, amidőn Balog Tamásra gondolt, őt figyelte régtől, hogy ez a szerény modorú fiatal tanár a maga módja szerint ragaszkodó érdeklődéssel viseltetik Lenke iránt.
Lenke rendületlenül a hajával bajlódott. Balog Tamás ott ült mellette szótlanul és csupa illendőségből feléje sem mert pillantani. A leány még dacosabban folytatta, most már előszedte a rúzst is és hamis körvonalakat rajzolt ajkára. Tudta, érezte, hogy ezzel kínozza a szomszédját, de úgy kell neki, nem érdemel egyebet az ilyen száraz ember. Nem lehet vele könnyed és felületes szócsatákat folytatni. Az ő nyelve, mint a nehéz üteg, oly súlyosan mozdul. Nem tud semmiféle színházi pletykáról, színésznők intim, izgató életéről. Nem jár téli sportra, nem is táncol!… Eh, bünhődjön ezért a sok hibájáért!
Lenke végre befejezte a toalettjét és elrakta apróságait. Majd a megvetésnek halvány árnyalatával fordult Balog felé, hosszú pillájú, szép szemét végigjáratta éppen annak feje felett a mennyezetnek sarkában. Nem volt ott semmi érdekes látni való, de a leány tele volt a megtorlás érzésével. Aztán a sarokból lekúszott tekintete a férfire, mintha ő is csak annyit jelentene számára, mint az az üres fal. Minek is nézzen reá másképen, mit látna egyebet rajta, mint mindig ugyanazt a kissé riadt, bámuló, csodáló tekintetet, amit oly régtől fogva megunt már nála. Semmi új, semmi változatosság nincs ebben az emberben! Igen, éppen mikor ott a szoba mennyezetének a sarkában pihent a nézése, akkor határozta el, hogy Balog Tamással utóljára találkozott. Ma még el fogja tűrni őt, mert már így van, de máskor úgy fogja kerülni, mint a veszedelmet. Utóvégre egy felnőtt, huszonnégyéves leánynak megvan a saját egyéni ízlése, az igénye a férfivel szemben – sietett önigazolására megállapítani.
Balog Tamás kivette az óráját és megnézte.
– Miért nézi az időt? Talán álmos már? – jegyezte meg gúnyosan a leány.
A férfi ügyet sem vetett a kérdés finom élére, egyszerű természetességgel felelt:
– Oh nem, de hajnalban el kell utaznom és még nem is készültem hozzá.
– Elutazik?
– Igen.
– Hová?
– Intercisába.
– Inter … cisába? – ismételte utána csodálkozva Lenke. – Hol és melyik országban van?
– Az ország csak volt! Most a mi hazánk terül el felette.
Lenke élénken faggatta:
– Mondja csak tovább! Minden, minden nagyon érdekel!
Balog arca kipirult, tekintete a csontkeretes szemüvegén át valami különös, lelkesült, élénk fényben ragyogott. Látta a leány nemtörődömségét bámulattól, elbűvölten átváltozni lebilincselt, kellemes érdeklődéssé. Balog Tamás érezte, most került előtte a felszínre:
– Intercisa itt van nem messze, pár órányira Pesttől, csak éppen hogy most Dunapentelének nevezik. De nekem nem az! Nekem Intercisa marad! A római korban, Krisztus után a negyedik században virágzó város volt. Épületeket, sírmezőket fedeztek fel az ásatások folyamán. Egyetemi hallgató korom óta járok ki a professzorommal leleteket meghatározni a múzeum számára. Sírok tartalmát átböngészni, másfélezeréves porladó csontokból ítélni, ez a gyönyörűsége az izgalmas tudásvágynak, a kutató, mohó odaadásnak, mindig óriási örömet okozott nekem. A felírásos kőemlékek között böngészni, elvonult messzi századok szellemét felszínre hozni, a felírások tartalmán át visszalendülni a messzi multba, ez emberfeletti hangulatba emel. Gyakran apró, kecses kőedénykék kerültek a kezembe a kősírok mélyéből, amelyekben a halott számára eledel volt. Elnézegettem őket, mintha láttam volna is megéledni azt a rég elporladt, kecses, római korbeli nőt, aki a férjének vagy az apjának, talán a szerelmesének főzött utóljára, hogy az a túlvilági élet küszöbén ne koplaljon. Érdekes bronzszobrocskák kerültek napvilágra, az egyik egy folyó-istenséget ábrázolt. Lássa, így lehet feltárni a hitet, a szellemet, amely sok-sok századon át a föld ölében pihent, amely egyszer volt, amely nincs többé és mégis a leletek annyit tudnak regélni róluk.
Lenke már nem csodálkozott. Többet érzett annál, zsibbadtan figyelt Balog minden szavára. Ugy szívta magába minden hangját, mint valami tüneményes, mesebeli illatot. Szép szemei tágra meredtek, a szája szélét már nem vigyázta, a rúzst nem féltette, csak az érdekelte, amit a férfi mond. Lehet, hogy nem is annyira a felfedett város története ejtette rabul, hanem az különös hevület, amellyel Balog arról beszélt. A férfi mintha mássá lett volna, átszellemült, megszépült, delivé, délceggé lett, maga sem tudta, miért, mit érez, amikor halkan megjegyezte:
– Nagyon érdekes, igen szeretném látni Intercisát.
Balog Tamást ez a kívánság végtelenül boldoggá tette, a lelkében az édes örömnek fénysugarai rezegtek, amikor készséggel ajánlotta:
– Volna kedve kijönni velem? Hívja el a fivérét, Lenke, nagyon szép áprilisvégi idő van, nem fogja megbánni ezt a kirándulást.
– Mi dolga van ott magának?
– Ujabb sírt lelt egy gazda a földjén, azt fogjuk kiásni.
– Borzasztó! Egy sírt ?! És lesz benne csontváz?
– Talán lesz..
– Brr! Lehet, hogy felek majd! Mégis meg akarom próbálni! Eljövök a bátyámmal! – határozta el hirtelen.
– Akkor holnap reggel hat órakor találkozunk a Keleti pályaudvaron – állapodott meg végleg Balog Tamás.
Ott álltak Dunapentelén az egyik domboldalon, Balog, Lenke, a bátyja és két ember ásókkal. Az emberek azonnal munkához láttak, nem sok dolguk akadt, mert a félig feldúlt sírt egy-kettőre feltárták.
Balog figyelme a munkások minden mozdulatába beleolvadt. Teljesen felcsigázott várakozással, elmerülten vigyázott, mintha Lenkéék ott sem lennének. Az egész lénye, lelke odatapadt a sír feltáruló sejtelmes mélyébe. Szellemileg már nem is volt köztük, hanem gondolatban másfélezer év előttre visszanyargalt a multba. Különös tűzrózsák virítottak az arcán, ez a nemes tűz érdekessé tette profilját.
– Itt van ni! – mondta az egyik ember és óvatosan lerázta a földet egy kis tárgyról.
Balog átvette és gyöngéden az ujjai közé fogta. Olajos korsócska – mondta, mialatt tovább tisztogatta. Kecses formájú, kicsi talpú, hasas edényke lett láthatóvá, teljesen épen, minden hiba nélkül.
– Ez olyan régi? – csodálkozott Lenke – ezen nem is látszik.
– Minden alkotás túléli az embert – jegyezte meg komolyan Balog.
Az egyik ásó hirtelen megakadt, Balog a saját külön szerszámaival egyedül folytatta a kutatást, egyszerre egy súlyos tárgyat emelt ki.
– Sisak, sisak! – kiáltotta magán kívül, kitette, félretolta és hajszolta az embereket:
– Csak előre, csak tovább!
Lenke most nem unatkozott, az izgalmas kíváncsiság őt is megszállotta és mohón figyelt a sír mélyébe. Még két kis edény került elő, aztán semmi egyéb.
Az emberek vállukra vették az ásókat és elmentek.
A tavaszi napsugár melegen sütött felettük.
Római kori mécses a múzeum állandó kiállításából
fotó: Horváth Tamás
Balog Tamás a leleteket rendezte. Néha rebegett is valami magyarázat-félét, de inkább magának.
Lenkének a bátyja unta az álldogálást és elment egy szép gyepes részre, ahol leheveredett.
– Itt a sisak! – mondta Balog diadalmasan, miközben szorgosan fényesítette. Nézze Lenke, ez egy ezüstborításos vassisak, fogja csak meg, milyen súlyos. Ez egy harcos sírja lehetett, valószínűleg egy sziriai sisakja volt, aki az ezres csapathoz tartozott, amely Intercisában állomásozott akkor. A kisázsiai hellenisztikus művészet is így került ide.
Római sisak a múzeum állandó kiállításából
fotó: Horváth Tamás
Balog Tamás megemelte a nehéz sisakot és a fejére tette. Az arcán diadalmas ünnepi bíbor ragyogott, úgy állott a sziporkázó napsugárban, mint egy feltámadt harcos.
Lenke nézte, hosszan, gyönyörködve, rajtafelejtkezve közeledett felé, aztán a kezét lágyan a férfiébe ejtette, ott is hagyva azt, átszellemülten suttogta:
– Fölséges szép hely ez az Intercisa.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
