Dunaújvárosi Hírlap – 1970. június 12.

Szeretem ezt a várost, mert…

– Szeretem ezt a várost, mert jövőt adott.
Így kezdi Gál Domonkos a Dunai Vasmű hengerművének művezetője.
– Olyan itt minden nekem, az utcák, a házak, a gyár, mint egy múzeum. Hogy mondhatok ilyet, hiszen éppen csak felcseperedett ez a város, amire azt mondják régi, még az is új, meg fiatal. Úgy értem én ezt, hogy mindenre emlékszem, mindenhez fűződik valamilyen élmény, mégha nem is jó, nem is kellemes. Ha úgy tetszik akkor a világ egyik leggazdagabb embere vagyok, merthát hányan dicsekedhetnek azzal, hogy egy városnyi múzeumuk van? Így van ezzel más is. Az “akkori” emberek, akik a legelején idejöttek, lehet, hogy nem mondják ki, de tudom bennük van. Bíztam, hittem, mikor a szalmazsákos szálláson egér futkározott körülöttünk? Igen is, nem is. Szakmát tanulni jöttem. Sikerült. 1954-ben már győzködtem az emberekkel, fogadják el a lakást, jó lesz itt, nem bánják meg a maradást. Idővel igazat adtak nekem, jó volt hallani. Apró kis győzelem. Mi minden történt az első dunapentelei nap 1951 április 22-e óta? Család, gyerekek, kényelmes lakás, eredmények a munkahelyen. Kérem, én ebben a városban olyan emberekkel találkoztam, akik nagy emberek, államfők. Kezet fogtak velem. Én számon tartom ezt is. Elmenni innen? Elképzelhetetlen. Tudom, hogy Pesten is Duna vizet isznak, de máshol még az se esik jól. Most, hogy ünnepel a város, hitetlenkedem is. Már húsz éves, és már eltelt tizenkilenc év, mióta itt élek. Ami jelentős, fontos az életemben az minden itt történt. A város a születésnapját ünnepli, én meg kétszeresen is ünnepelek, mert most született a harmadik fiam.

Szórád Márton út a Bercsényi Miklós utca felől az Esze Tamás utca felé nézve /1970
fotó: fortepan/Kriss Géza

Dr. Radnai Éva országgyűlési képviselő, tizenöt évvel ezelőtt újdonsült diplomásként került a városba.
– Diákköri terveim, vágyaim megvalósultak Dunaújvárosban. Abban a korban az ember talán túlzottan is lelkes és mindent akaró. És ha ez a minden sikerül, akarhat-e többet? Nyugodtan dolgozhattam, míg bölcsődében, óvodában nevelték a gyerekeimet. Ennek is köszönhetem, hogy szakmailag fejlődhettem és részt vehettem a közéletben. Végtelenül jó érzés, hogy visszagondolok, mennyi minden épült, alakult, fejlődött a városban. Mikor idekerültem, lakásokban volt a kórház gyerekosztálya. Ha nem volt elég ágy, kihúztuk az íróasztalfiókokat és abba raktuk a pólyásokat. Ugye mosolyogni való? Pedig így volt. Valahogy benne van a város levegőjében, hogy segítenek egymásnak az emberek, megoldást keresnek. Hát ezért is szeretem. Figyelték már milyen családias hangulat van a bérházakban is? Lekiabálnak egymásnak az ablakokból, együtt játszanak a gyerekek. A város szépségéhez tartozik ez is. Talán csak nem vesszük észre, mert annyira természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy itt egymást követik a társadalmi munkaakciók. Ezt leginkább az tudja lemérni, aki sokfelé jár. Más városokban csodálkoznak ezen. Bennem pedig az kelt csodálatot, mikor mostanában egyre sűrűbben kapom a kisgyerekként ismert lányok, fiúk ballagási meghívóját, a kislányként látott kismama behozza gyermekét. Ilyenkor az orvosnak is jól esik, hogy nem felejtették el a gyógyító munkáját. Jóleső érzés figyelni, hogyan lesz felnőtté a város lakossága. Az az elképzelhetetlen dolog, hogy olyan közéleti megbecsülésben lesz részem – országgyűlési képviselő lehetek – az is a városhoz fűződik. Segítőkész kollégák, jóbarátok vesznek körül és a hozzámfordulók felsorolhatatlan gondjaiból, problémáiból, őszinteségükből lemérhető bizalom. Vágyom-e többre, máshová? Nem, és ezt a kérdést még hallani se szeretem.

Kilátás a munkásszálló (később egyetemi kollégium és szálloda) épületéből a Dózsa György út és a Városháza felé. /1970
fotó: fortepan/Kriss Géza

Mika Józsefné egy Somogy megyei kis faluból lőtt Dunaújvárosba. Ma a Vörös Október Férfiruhagyár szakszervezeti titkára.
– Mit jelent nekem ez a város? Megméretést és átváltozást. Életem elmúlt tizenegy évét, de sokkalta súlyosabb, jelentősebb, gazdagabb, mint a megelőző huszonhat év. Kiszakadtam egy világból, ahol a földnek, a vagyonnak, a jussnak volt rangja. Bekerültem egy másikba, ahol egység volt, de olyan, hogy küzdeni kellett, hogy befogadják az embert. Ki mennyit ért, az döntötte el, mennyit dolgozik, mit produkál. Itt más mércét használtak az emberi érték megbecsülésére. Kételyekkel indultam, – önmagam miatt – és sikerült bizonyítanom. Tulajdonképpen itt született a városban bennem, a magamraismerés. Elfogadtak a munkatársaim, odafigyeltek rám és aztán kérték a véleményemet. Ösztönös megsejtéseim tudatossá váltak. Tanultam, de azért, mert biztosították a lehetőséget. A gyárban is, és segített a férjem is. Nehéz volt? Csak úgy, mint másoknak. Kezdtük albérletben, vasággyal, madzagra akasztott “ruhásszekrénnyel”. Dehát ezek ismert dolgok. Az “őslakóknak” még nehezebb volt. Miért szeretem ezt a várost? Irigylem azokat, akik egy mondatban válaszolnak. Talán azért mert, mint például ma délután is megyek az utcán, és annyi a kisgyerek, szépek, kedvesek és egyszerre olyan jó hangulata lesz tőlük az embernek. Fiatal mindenki és indul, készülődik az életre, észrevenni ezt csodálatos. Talán azért is szeretem, mert ha rejtve is, de mindig bennem van a legelső május elseje emléke, mikor először láttam, mennyi erőt, milyen különös összetartozást jelent munkásvárosban élni.

Halászcsárda a Szalki-szigeten /1970
fotó: fortepan/Bauer Sándor

Sütő Enikő

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.