Dunaújvárosi Hírlap – 1973. október 23.
Egy város sürget egy szobrot
Látogatóban Somogyi Józsefnél
A város, amely a szobrot sürgeti: Dunaújváros. A szobor a művész nyolc évvel ezelőtt készített alkotása, az “Aratók”, amelyet a város a szalmacell építésekor rendelt meg, s amely hosszú évek óta már a város tulajdonaként porosodik-töredezik egy fészer mélyén. A művész, aki a szobrot készítette, akinek voltaképp már főleg nyűg lehet e régi művét javítgatnia, befejeznie: Somogyi József.
Minderről persze nem sok szó esik. Miután a városi tanács népművelési felügyelője megkapja a művész ígéretét, hogy a szobor decemberre kész, hogy januárra meg lehet rendelni az öntést, már nem a szoborról beszélgetünk.
Somogyi József munkahelyén, a Képzőművészeti Főiskolában fogadott bennünket, szívélyesen, bűntudatos arcot vágva sietett elénk, “meg ne verjetek”, mondta, nem véletlen, hogy most rövid tíz perc elteltével oldottan, régi ismerősként kérdezem:
– De azért vannak szobrai, amiket már nem szeret…
– Hogyne lennének. Mégpedig nemcsak azok, amiken túl van már az ember, előfordul, hogy fél évig dolgozom valamin, itt áll a műteremben, körülveszem a szívem összes melegével, aztán egy pillanatra kimegyek a folyosóra, visszajövök és azon kapom magam, hogy nem szeretem többé, hogy megszűnt a varázs… Ha az okát tudnám…
– A legutóbbi tévéinterjút hallgatva, az volt a benyomásom, hogy a dunaújvárosi martinász-szobor ezek közé tartozik.
– Egyáltalán nem. A tévéinterjúban is mondtam, hogy hálás vagyok a városnak, amely ezt a szobromat befogadta. És ezt nagyon komolyan gondoltam…
A történetből, amit elmond, annyit már tudunk, hogy a “Martinász” eredetileg egy budapesti gyár elé került volna. A többit most hallom először:
– Megnézte a szobrot a vállalat száznegyven centi magas, százhúsz centi széles igazgatója, s túlságosan szikárnak találta. Azt mondta, hogy a mi munkásaink nem ilyen soványak, márpedig én nagyon jól tudom, hogy a kemence előtt nem lehet meghízni. A szobrot mindenesetre annyira “meghízlaltam”, hogy azért még Somogyi-szobor maradjon, de ennek ellenére három évig senki sem vett róla tudomást. A diadalútja akkor kezdődött, amikor Dunaújváros befogadta. És én büszke is vagyok rá, hiszen nincs olyan sok mű, amely az ötvenes évek szabvány-stílusából annyira egyéni lett volna, hogy fennmaradjon. Csak azt nem szeretem, hogy sokan a “Martinász”t, szinte mint kizárólagos munkámat tűzik a kalapom mellé… Egyébként meg fogom csinálni újra… Kicsiben… Magamnak…
– Mégis, mitől függ, hogy egy alkotást, amin már lényegében túl van, amit ma másképp készítene el, a későbbiekben is szereti és jónak talál?
– Lényegében attól, hogy mennyire fogadják el az emberek. Már amennyiben a mű őriz valamit a saját egyéniségemből.
– Megbocsásson, de az embereken a közvéleményt érti?
– Igen, de mégsem egészen. Az emberek sokfélék, az egyiknek ez tetszik, a másiknak az, az a fontos, hogy legyen miből választaniuk, csakis így a művek által formálódhat az ízlésük.
Újabb történetet mond el a közelmúltból. Ismert vezetőt kalauzolt egy kiállításon, akinek nem tetszett az egyik kép. Az egyik legjobb alkotás volt ez. Somogyi József bőséges magyarázatot adott arra a kérdésre, hogy miért szép tulajdonképpen. Jó, jó, mondta a kérdező, de ön nem állhat itt mindig, hogy mindezt a csepeli munkásnak is elmagyarázza. De nem történik baj, hangzott a válasz, legfeljebb nem itt, hanem mellette, a tájkép előtt fog megállni, az a fontos, hogy valahol megálljon…
Eszembe jut, hogy a “Martinász” elkészítése óta mennyi víz folyt már le a Dunán, hogy milyen sokféle és mennyi kép, műalkotás előtt állhattunk már azóta Dunaújvárosban is, eszembe jut; mi mindennek kellett történnie, hogy városunknak fontosak legyenek a szobrok, hogy szükségesnek tartsuk megsürgetni egy régen vásárolt művet, az “Aratók”-at, ama objektumok egyikét, amely a szépség élvezetére képes közönséget teremteni hivatott.
Így aztán örülök is, meg pirulok is, amikor József a búcsúzáskor Somogyi megígéri, hogy hamarosan lehet bronzszobrot önteni, s bűntudatos arccal szabadkozik újra a késedelem miatt. Mindnyájunknak van adóssága, nem anyagi természetű és nem is egymásnak, hanem a művészetnek, s így a dunaújvárosiaknak tartozunk. Hiszen a művész nemcsak tárgyat alkot nekünk, hanem bennünket is formál a tárgyak számára.
S ebben rokon a termeléssel.
Aczél Gábor
1979. július 7-én, szombaton Dunaújváros Duna-parti kilátóhelyén – a rendezett partfal szoborsétányán – felavatták Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész “Aratók” című kompozícióját. A város címerében is szereplő Somogyi-alkotás – A martinász – után ez a második, méreteiben is monumentális Somogyi-szobor a kohászvárosban.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
