RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon
2026. június 4. – 2026. június 18.
Visy Zsolt:
INTERCISA KEMENCÉI
B. Vágó Eszter nevéhez fűződik Intercisa föltárásának újabb, a korábbi ásatásokhoz képest messze kimagasló jelentőségű szakasza. A hatvanas évek elején meginduló nagyszabású munka előbb a temető, az utóbbi években pedig a castrum és a temető között elhelyezkedő település területén folyt. A méretekre, illetve a múzeumba került leletanyag mennyiségére szolgáljon csak két puszta adat: az elmúlt kilenc esztendő során 1606 sír és 10000 m2-nél nagyobb településfelület került teljes föltárásra. Ezek az adatok nemcsak pannoniai, hanem az egész római birodalom szempontjából kimagaslóak. A régészeti munkák végeztével pedig – hisz az élet halad, a rómaiak kései nyomába lépő város tisztelettel adózva ugyan, de birtokba veszi a kapitóliumi triász e távoli őrhelyét – birodalmi viszonylatban is a legalaposabban kutatott limesz-erősségek közé fog tartozni Intercisa.
Sok érdekes, fontos, meglepő lelet került eddig elő, ám most csak egyről essék szó, a rómaiak kemencéiről. Mint más leletben, ebben is bővelkednek az eddigi feltárások. Különböző rendeltetésűek kerültek elő az egykori Papszigeten, ettől délre, az épülő víztorony helyén, valamint a kanabé nyugati részén, ott, ahol a leendő körút délnek kanyarodik. Ez utóbbi a múlt esztendő szenzációja: a csaknem teljesen ép fazekaskemence.
A kemencék a fűtésen és sütésen kívül különböző kézművesipari célokat is szolgáltak, s a kutatás, de az érdeklődők számára is ezek az érdekesebbek. Mielőtt azonban ezekre térnénk rá, vizsgáljuk meg a legegyszerűbb tűzhelytípust, amely egyszerűségében és igénytelenségében is igen figyelemre méltó, mivel más lelőhelyeken még nem sikerült ilyeneket találni. A Papszigeten, de a víztorony helyén is több ilyen tűzhely került elő, házak mellett, azok közelében. Igen kis méretűek, szerkezetük szinte nincs is: kis gödör, amelyből egy kis árok nyílik. A tiszta lösztalajba vágott árok meredekfalú és olyan keskeny, kogy egy átlagos méretű főzőedény még éppen nem esett bele. Az árokba rakott tűz a környező talajt pirosra égette, és annyira megkeményítette, “kiégette”, hogy a rövid életű, egy-egy idényre szolgáló tűzhelyek, ha időközben más létesítmény nem tüntette el, még manapság is szépen fölismerhetők.
A sütőkemencék csaknem teljesen olyanok, mint a helyenként még ma is használt búboskemencék, azzal a különbséggel, hogy a rómaiaké rendszerint a földbe van ásva, csak fölső részük, búbjuk teteje emelkedett a felszín fölé, ill. nyílásrészük volt szabadon, olykor kövekkel, téglákkal megerősítve. A Papszigeten és környékén a szegényebb, iparos jellegű népréteg lakott. A sok kemence, amit ezeken a részeken találtunk részben épületekben, részben azokon kívül, arra mutat, hogy itt ipari méretekben állították elő a pékárut, ez a településrész lehetett a “pékek negyede”.
Egy másik kemence-csoport még szűkebb területen fekszik: az új víztorony helyén végzett ásatásnál került elő egy nagy épület, melyben és körülötte 13 kisebb kemence volt. Méretük jóval az imént ismertetettek nagysága alatt marad, formájuk kerek vagy ovális volt. A kemencék egy kivételével üresek voltak, az utóbbi romjai között viszont a faszén-maradványok között bronz- és talán üvegsalakot találtunk, s ez a többi kemence használatára nézve is támpontot nyújtott: egy bronzfeldolgozó vagy javító műhellyel állunk tehát szemben. A kemencék viszonylag nagy számát részint az magyarázza, hogy nem volt mind egykorú, részint, hogy a szomszédos erőd katonaságának bizonyára jelentősek lehettek az ilyen irányú igényei. Bár a teljes műhely nincs föltárva, az erődhöz való közelség alapján valószínűnek látszik, hogy katonai műhely volt, a katonaság tartotta fönn, és elsősorban az ő igényeiket elégítette ki.
Az eddigiek között a legépebb és legjelentősebb kemence tavaly augusztusban került elő, véletlen szerencse folytán. A humusz eltávolítását végző gépek kezelői bukkantak rá, s régészet-pártoló jóindulatukról itt is bizonyságot tettek, amikor leálltak a munkával és értesítették a múzeumot. A kemence a polgári település nyugati részén van, ahol egyébként más gazdasági objektumok is voltak. A szomszédságban feltárt épületek közül az egyikben vasfeldolgozó felszerelés maradványaira bukkantunk, egy másikban pedig egy pár malomkő jelezte az épület rendeltetését.
A nevezetes kemence kerámia-tárgyak égetésére szolgált. Bár a provincia területéről már több helyről ismeretes fazekaskemence, illetve telep, az intercisai mégis több szempontból kiemelkedik ezek sorából: ilyen fajta és méretű nemcsak hogy Pannóniában, hanem – eddig – a Római Birodalom más tartományaiban sem került elő. Helyi viszonylatban még külön is jelentős, mert ez az Intercisa első fazekaskemencéje, amely ráadásul kitűnő állapota révén nemcsak tudományos, hanem ismeretterjesztő- idegenforgalmi, egyszóval a látványosság szempontjából is becses értéket képvisel.
Római téglaégetőA DX-ÉPÜLET ÉS A PINCE-SOR KÖZÖTT, az új víztoronytól kicsit balra érdekes építmény bukkant elő augusztusban a földgyalu nyomán, egy majdnem épségben maradt római kori téglaégető kemence. A kemencének csak a kúpja hiányzott, annak darabjait is megtalálták a régészek a kemence rácsozatán.
EZT AZ IDŐPONTOT igazolják az eddigi leletek, a 2. század végén divatos edények töredékei és a kemence bedöntött kúpja, a szomszédos szétrombolt kovácsműhely, Marcus Aurelius császár uralkodása alatt a Duna mentén kvád és markoman germán törzsek meg-megújuló támadásai nem pusztították el Interciát, sőt a katonai tábor elfoglalásával sem járhatott – csupán a település szélén viszonylag védtelenül maradt műhelyek megrongálását eredményezhette. A kemence épségben átvészelte a germánok és szarmata segédcsapataik dúlását, sőt a városépítés huszadik századi gépeinek súlyát is elbírta. A feltárás előtt mintegy harminc centi mélységben földgyaluk egyengették el a talajt, s az égetőkemence támasztás nélküli boltozata ettől sem roskadt be. A HAJDANI RÓMAI PROVINCIÁKBAN sok fazekasműhelyt és téglaégetőt találtak, a Castrum téglaégetője azonban két vonatkozásban is eltér a szokványos kemencéktől. Az egyik: a kemence teljesen épen maradt, vályogtéglából készült boltíves rácsozata, a másik: a nehezen tisztítható mély tűztér. Mire utal az intercisai égetőkemence különleges szerkezete?
MI LESZ A SORSA az 1800 éves római kori ritkaságnak? A nylonbontás helyett készül már a Dunai Vasműben az ugyancsak ideiglenes acéllemez tető, a végleges megoldás pedig: védőépület kerül a kemence fölé. Addig azonban a kemence áthelyezésére is sor kerül. A Castrum II. városrész építése során ugyanis éppen a kemencénél halad majd a Gamma-út, a kemencét tehát kiássák ládába “telepítik” és egy darabban arrébb helyezik el, – természetesesen élethű környezetben. Ez a munka nehéz és kockázatos feladatot ró a régészekre, de a Gamma-út elterelésére – úgy tűnik – nincs lehetőség. Zs. Cs. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1970. szeptember 25. |
Ma is jól áttekinthető a kemence szerkezete: a tüzelőgödör, az égő- és égetőtér hármas egysége. Az is első pillantásra kiderül, hogy a kemence teljes épségéhez, eredeti állapotához nem sok hiányzik, mindössze a rácsos égőtér búbja, ami eredetileg is az objektum egyetlen felszín fölé emelkedő része volt. Töredékes romjait meg is találtuk a rácsozaton, ami mutatja, hogy a kemence elpusztulásakor üres volt.
A tüzelőgödör 2,5 m átmérőjű és 2 m mély, fala semmivel sincs megerősítve vagy kitapasztva, de nem is volt rá szükség, mivel feladata ezt nem tette szükségessé. Falai függőlegesek, így a mesternek létrán kellett leeresz-kedni, hogy a gödör alján lévő nyíláson keresztül a tüzelőfát az égőtérbe tudja továbbítani. A nyílás ezenkívül az égéshez szükséges huzatot is biztosította, így – legalábbis teljesen – az égetés első fázisában sem lehetett teljesen elzárni. A kicsapó lángok nyoma a tüzelőnyílás környékén jól meg is figyelhető az egyébként tiszta, sárga löszfalon. Az égőtérbe vezető nyílás nemcsak a tüzelő adagolására, hanem a hamu kihordására is szolgált. Ezt megkönnyítendő formálták az égőtér nyílás alatti falát a többinél lejtősebbre, és vágtak bele lépcsőfokokat.
A legnagyobb meglepetést a csaknem V-keresztmetszetű, óriási égőtér hozta (mélysége a mai felszíntől 510 cm), és amikor az imént a kemence egyedülállóságáról beszéltem, erre gondoltam. Vannak ugyan a mieinknél nagyobb égetőfelületű (6-7×7-8 m) kemencék, vannak, amelyeknek a tüzelocsatornaja kőből, vagy téglából készült, vannak kerek, ovális alakúak, de ezek kivétel nélkül mind megegyeznek egy dologban, abban, hogy az égőtér feneke soha nincs mélyebben a tüzelőgödör aljánál, sőt a legtöbb esetben a tüzelőgödör van jobban kimélyítve Egyébként ez a logikusabb és egyszerűbb, mivel a tüzelő adagolása, de kiváltképp a hamu kiszedése jóval egyszerűbb, az utóbbi művelet például kényelmesen megoldható egy kotró-szerszámmal. Ez a típus az általános néprajzi anyagunkban is, a “hamusgödör” teljesen magától értetődő, közismert fogalom. Még azt sem mondhatnánk, hogy Intercisában nem ismerték ezt a fajta kemencét, éppen ellenkezőleg, az összes többi föltárt – bár más rendeltetésű – kemence e szerint a szisztéma szerint épült, vagyis új kemencénk nemcsak pannoniai és birodalmi, hanem intercisai viszonylatban is egyedülálló.
Az égőtér kiképzése úgy történt, hogy a megfelelő formájú gödör kiásása után az oldalfalakat előbb vályogtéglával kirakták, majd sárral letapasztották. A fenekét valószínűleg szándékosan nem tapasztották ki, vagyis nem tették vízzáróvá, hiszen még ha fedte is valami tető, számolni kellett azzal, hogy a tüzelőgödrön keresztül befolyik a víz az égőtérbe, ahonnan eltávolítása csak nagy nehézségek árán lett volna megoldható. A kemence máig leglátványosabb része a teljes épségben megmaradt, szintén vályogtéglából kialakított boltozat, melyen öt sorban haránt irányú rések vannak hagyva a meleg levegő, füst számára. Ilyenformán négy, egymással párhuzamos, átlag 40 cm széles boltívet készítettek 10 cm-es kihagyásokkal, s hogy ne legyenek folyamatosak a rések, szakaszosan eltömték vályogtapasztással őket. így alakult ki a boltozat, kétfelől a fölfutó vályogfalakra, illetve a bolygatatlan lösztalajra támaszkodva. Természetesen a boltozat felülről sík felületben jelentkezik, feladatának megfelelően, amit a boltozat lehajló íveinek fokozatos feltöltésével értek el.
Így alakult ki a kemence legfontosabb része, az égetőtér, stabilitásban nemcsak az eltelt 1700 esztendővel, hanem a több tonnás földgépekkel is dacolva, ami annál tiszteletre méltóbb, mivel az égőtér a mai napig sem töltődött fel teljesen földdel, a boltívek alátámasztás nélkül viseltek minden terhet.
Az égetőtér falai csonkagúla formában befelé tartanak. Hogy a hiányzó rész, a “búb” milyen formájú lehetett nem dönthető el teljes bizonyossággal, de valószínű, hogy az oldalélek fokozatos kiegyenlítésével végül is csak félgömb formával záródott. A mester a boltozatot minden egyes égetéskor kibontotta az áru be- és kirakása végett csakúgy, mint ahogy azt népi fazekasaink ma is teszik, a huzat biztosítására pedig kéménynyílást hagyott.
Kemencék feltárása a Martinovics utca még üresen álló, beépítetlen oldalán
fotó: Intercisa Múzeum
Mivei a tüzelőgödör puha löszfalában nem voltak vízmosás-nyomok, egészen biztosra vehető, hogy ezt a részt, de feltehetőleg az egész objektumot valami tetőfélével látták el. Sajnos, ennek nyomait nem találhattuk meg, mivel a feltárás kezdetére a gépek mintegy 40-50 cm-t már eltávolítottak a kemence fölötti földrétegből.
Ezzel a rövid leírással nemcsak az objektum szerkezetét, hanem az egykori mester fáradságos munkamenetét is megismertük, a tüzelő berakásától a kész áru kiszedéséig. Igen, de mi lehetett az, aminek a kiégetéséhez ilyen különleges formájú kemencére volt szükség? Talán ez a kérdés az, amire a sikeres válasz az egyedülálló típusra nézve is megadja a feleletet, ám az sincs kizárva, hogy ez a fajta kemence egy bizonyos népi egység sajátja – az ugyanis semmiképp sem zárható ki, hogy másutt, az egykori birodalom egy szűk körzetében nem fog ilyen előkerülni; vagy már esetleg van is, csak különböző okok miatt még nem sikerült róla tudomást szerezni – ez pedig azt jelentené, hogy Intercisa lakosaira nézve gazdagodnánk értékes adatokkal. Jobban meggondolva a dolgot, úgy hiszem, igazat fog nekem adni az olvasó, amikor az utóbbi lehetőséget választom. A rostély lyukméreteiből következik, hogy nem apró edények, hanem nagyméretű, vastagfalú kerámiatárgyak égetését végezték a kemencében. Ez nyilván nagy hőfokú, hosszan tartó tüzet igényelt, aminek az előállítása az óriási tüzelőtérben nem okozhatott gondot. A nagy mélységből és a tüzelőtér-tüzelőgödör egymáshoz való viszonyából azonban csaknem biztosra vehető, hogy a hamut (a fahamu a tüzelőanyagnak csak igen kis százaléka) nem szedték ki minden alkalommal, hanem hagyták gyűlni.
Annak megállapítására, hogy mikor dolgoztak benne, szerencsés módon van támpontunk: olyan típusú terra szigílláta edény töredékeit találtuk meg az omladékban, amely a II. század végén, illetve a III. század elején volt használatban, amiből következik, hogy a kemence ezt megelőzőleg üzemelt. Ahhoz, hogy egy kemence használata megszűnjön, analógiák alapján nem szükséges valami háborús katasztrófát föltételezni. Így két lehetőségünk van, vagy a II. század második felében itt is pusztító szarmaták támadásának esett áldozatul, vagy ennél valamivel később, de még szintén a II. században, annak a végén hagyta el tulajdonosa. Az utóbbi esetben építését is a háborúk utáni konszolidáció idejére lehet tenni. Amennyiben valamilyen formában bizonyítást nyer a későbbiek során az előbb vázolt hipotézis, az erre a kérdésre is megadhatja a feleletet, mivel éppen a nagy markomann-szarmata háborúk végeztével cserélődik bizonyos mértékben Intercisa lakossága. Így, ha olyan etnikumhoz lehetne kapcsolni a kemencét amelynek jelenlétéről már rendelkezünk ismeretekkel, az ismert dátumok alapján a használat idejét tovább lehetne szűkíteni.
A kemence megvan, biztonságban van. A Városi Tanács és a Tervező Iroda gondoskodása révén a Castrum-városrész idegenforgalmi nevezetessége lesz.
A múzeum egykori igazgatója több edényformából ítélve biztosra vette, hogy Intercisában jelentős fazekastelep működött. Ásatásai során mindig abban reménykedett, hogy hamarosan rábukkan az ókori fazekasság ilyen emlékeire. Tragikus halála megakadályozta abban, hogy reménye beteljesülését megérje.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
