RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon

2026. június 4. – 2026. június 18.

Dunaújvárosi Hírlap – 1971. december 24.

INTERCISA KUTATÁSÁNAK TÍZ ÉVE

Ebben az esztendőben Intercisa újabban megindult feltárásának tizedik éve zárult le. Az egy évtizedes munka sok új eredményt hozott, és nemcsak arról győzött meg, hogy az 1949-60. évi feltárásokkal nem merült ki a pentelei fennsík, hanem arról is, hogy a meglepő leletgazdagság csak az utóbbi években mutatkozott meg igazán. A leletek és az ásatási megfigyelések nyomán egyre inkább nyilvánvalónak látszik, hogy ez a római település kiemelkedett a hasonló indulású települések sorából és megindult a városi fejlődés útján, és éppen emiatt a korábbi monográfiák egyes megállapításai módosításra szorulnak. Szomorú, hogy a feltárások megindítója és lelkes vezetője nem érhette meg ezt az időt, amikor kezdenek beérni fáradozásának gyümölcsei. A megfeszített munka titkon felőrölte egészségét, és a múlt évben egy sír feltárása közben váratlanul elragadta a halál.

Az ötvenes évek kisebb leletmentései után 1962 volt az az év, ami az újabb rendszeres feltárások kezdetét jelenti. Ekkor egy öreg-hegyi szőlőtulajdonos pincét akart építeni a telkén. Azon túl, hogy ez a castrum belterületére esett, ahol teljes beépítettséggel kell számolni, éppen ezen a részen már volt a század elején egy kisebb ásatás, melynek során széles alapfalakra bukkantak.

Cserkészek ássák fel a dunapentelei római temetőt

Amit nem láthatott annak idején tisztán Mahler Ede, az 1962-ben tárulkozott föl B. Vágó Eszter előtt: egy hatalmas három hajós bazilikás épület, mely eredetileg valószínűleg a parancsnoki központ lehetett. A későrómai palotának megmaradtak az oszlopalapozásai, a fűtőcsatornái és több helyen a téglapadlója is. Eredeti pompájára a sok freskótöredékből lehetett következtetni. A pince természetesen nem készülhetett el, a nevezetes épület visszatakarva várja további sorsát, remélhetőleg mihamarabbi bemutatását.
Ugyanebben az esztendőben az öreghegy észak-nyugati lejtőjén is volt egy kisebb leletmentés, ennek során öt sír került elő. A század eleji kutatók is találtak ezen a területen sírokat, ami így együttesen arra mutat, hogy a nagy déli temetőn kívül itt is volt egy kisebb temető.

Intercisa település szerkezete

ÚTRAVALÓ – A TÚLVILÁGRA

Ilyen előzmények után indult meg 1963-ban a három évig tartó temető-feltárás, melynek során 999 sír került elő. Az ásatást a város terjeszkedése, a Batsányi és a Martinovics utca közötti lakótelep küszöbön álló építése tette szükségessé. Ezen a területen helyezkedett el Intercisa legnagyobb temetője, a castrumból déli irányba kivezető’ Országút két oldalán. A temető a löszpart szélétől a Martinovics utcán túl még kétszáz méterre húzódott nyugati irányban, északi és déli széle nagyjából a Batsányi utca végénél lévő óvodával, illetve a DX épülettel esik egybe. A feltárás nem lehetett száz százalékos, az építkezés sürgőssége miatt csak az épületek alapjaiba és a csatornák, utak, vezetékek nyomvonalába eső sírokat lehetett kiásni, amiből következik, hogy ebben a városrészben még legalább kétezer sír van most is a parkok területén. Ez a tény azonban semmiképpen sem jelentheti az elért eredmény lekicsinylését, mivel Pannónia területén egyáltalán nincs ekkora temetőrész feltárva, de az egykori Római Birodalom más területein is ritkaságszámba megy ilyen méretű ásatás. Annál is inkább, mivel az ásatások nem álltak le, hanem tovább folytatódtak. A temetőfeltárásnál maradva első helyen az 1967. évi partvédelmi leletmentést kell megemlíteni, amikor a ledózerolásra ítélt szélső hatvan méteres sávban csaknem 490 sírt sikerült találni. Ugyanekkor a partvédelmi munka északi végénél, az egykori Fapszigeten lévő római település objektumai között is több sír került elő. 1968-ban húsz tantermes iskola helyén végeztünk részleges leletmentést, ekkor 15 sír került elő. 1969-ben megkezdődött a Martinovics utca nyugati oldalának beépítése. Az itteni épületek alapterületén további 100 sírral gazdagodott a múzeum. 1970-ben és 1971-ben javarészt ugyanezen a területen további 150 sírt tártunk föl. A sírok folyamatos számozást kaptak, eszerint a temető föltárt sírjainak száma lassan eléri az 1700-at. Hatalmas eredmény ez, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a sírok egy részét megbolygatták vagy kirabolták a hajdani kincskeresők.

Ezt az oltárt Aurelius Mammianus állította Juppiter Culmiarisnak a III. század elején. Tavalyi lelet.

A temetkezés több századon keresztül folyt itt. A legkorábbi sírok az I-II. század fordulójára keltezhetők, a legkésőbbiek az V. század első felére. A temetkezési szokások természetesen nem egységesek, a különböző rítusok koronként és népenként változtak, mivel nagyon sok helyről érkeztek Intercisába katonák és telepesek. Számolni kell a kelta őslakossággal és a túlpartról betelepített csoportokkal is. Az egyes időszakok és csoportok hamvasztásos és csontvázas sírjainak egységei – amelyek jól példázzák az egyes népcsoportok hagyományait és a velük szemben ható romanizálódási tendenciát – elkülönülnek egymástól, rátemetkezéssel csak a legritkább esetben lehetett találkozni, ami arra utal, hogy mindenkor tiszteletben tartották a korábbi sírhantokat.
Mindebből következik, hogy a település és etnikumának vizsgálatakor sok összetevővel kell számolni. A temetkezési szokások a legmaradandóbbak, a legtöbb megkötöttség ott érvényesült. A halál utáni lét misztikus elgondolása nem engedett pontatlanságot, vagy hanyagságot, az íratlan szabályok betartása itt kötelező volt. Ezért van az, hogy a temetőtérképre pillantva nemcsak az egyes korok temetkezési tömbjei válnak külön egymástól, hanem azokon belül is állapíthatók meg csoportok. Külön jelentősége van a tájolásnak, a halottak fektetési irányának is, ami az egyes csoportokban törvényszerűen ismétlődik. Az íratlan törvények azonban nemcsak ezekben a külsőségekben érvényesültek, hanem még erőteljesebben a mellékletadásban. Ezekből nemcsak a halott rangjára, társadalmi állására, hanem sokszor etnikumára is lehet következtetni. Egyes esetekben a szertartás lefolyását is sikerült rekonstruálni. Egy előkelő család gyermekét például fakoporsóba helyezték, díszes ruhácskáját szép brossal összekapcsolták, nyakláncát is feltették, kezébe adták a túlvilági utazáshoz szükséges bronzpénzt, mivel elképzelésük szerint csak ennek fejébe vitte át az alvilág révésze a halottak birodalmába, majd a lezárt koporsót lebocsátották a sírgödörbe. Ezután búcsúztatták el, aminek során feltehetőleg a család feje a háromlábú asztalkán áldozatot mutatott be a túlvilág isteneinek. Ekkor dobhatták a koporsó tetejére a mécsest, hogy bevilágítsa az alvilági sötét utakat, és az ételáldozat egy részét, egy csirkecombot, hogy ne szenvedjen szükséget. Lehet, hogy a halotti tort is a sír mellett ülték meg. Ezután betemették a sírt és felállították a kő vagy fa síremléket, bevésve nevét és korát. Az áldozati füst azóta elszállt, a táj és az emberek megváltoztak, de a feltáruló emlékek még mindig híven tanúsítják az egykori eseményeket.

Eltemetett kincsek Rajzolt-e már valaki térképet az időről? Feltérképezhető-e az egymásra tolódott múlt, lerajzolhatók-e az egymást követő századok? Itt úgy tűnik, igen. Az árok nagyon mély, emberásta, s rajta keresztül a múltba jut, áthatol az egymásrahullt korok garmadáján, s mellette ím, hogy nő a térkép, okos szerszám metszi simára az időárok falát, s rajta a rajz, századok és ezredévek metszete, együtt az egész, térkép a pergő időről, amit eddig a föld mélye őrzött, s amely térképet most a róla olvasni képes ember varázsolt napvilágra. A régész mutatja: Látod azt a vonalat? Fekete. Egy tűzvész nyomát őrzi. A kőfalat sok száz év előtt emelték, itt volt akkor a szint, itt éltek akkor, az a fehér csík ott a malter nyoma, az pontos rajzolat: őrzi a kőfal-építés idejét. Odalent a sáncok. Az már római kor. A sánc tetején a lyuk egy cölöp helye. Az eltüntethetetlen. A fapalánk – amit egykor e cölöp tartani volt hivatott – már odavan. Nem állhatta a barbár támadást – ezért épült a kőfal -, tűz emésztette el, hamuját szél szitálta szét, s az idő temette be, lám úgy tűnik, mégsem örökre. Idegeneknek tiltott terület… Állok az árok előtt, széltében három méter, keskeny rés a múltba, odább már dudva és gaz indul, még odább ott a víztorony, azontúl a jelen magasbatörő városa, az új Castrum városrész, egy mai római “tábor”, s akik lakják tán sohasem jártak itt, párszáz méterrel arrább, ahol az árok a régit mutatja. Az ásatás – ahogy a tábla mondja -: idegeneknek tiltott terület, okkal az, egy avatatlan kéz itt akaratlanul is sok rosszat tehet, eltörölheti a múlt jeleit. Az ófaluban odalent jónéhány ház fala őriz az egykori római útból kiszakított köveket. De én sajnálom nagyon, hogy e múltat nem láthatja más, hogy e “gyökértelennek” mondott, többezeréves múltú város lakói éppen itt nincsenek otthon, ahol a múltjukat látni lehet. Amott, a házak előtt, az útépítők árokásás közben rábukkantak egy kőhalomra. Egy római ház fala volt: nemrég tárták fel, bepakolták és nagy gonddal visszatemették. Most dózer kotorta el. Itt meg, ahol egykor a tábor fala állt, a tervek szerint park lesz: sétány és pázsit, lehet, hogy fák is, amelyek gyökere örökre összetúrná a visszatemetett értékeket. De a terveket megváltoztatni nem lehet… Odabent vannak a kincsek… A keskeny rész, amit az árok vágott a múltba, magamban tágítom. A sánc, meg a kőfal, meg a kövezett római út négyszög alakban körbefut. Százhetvenötször kettőszáznegyven méter a tábor mérete. Nagyobb, mint a Duna mellett a többi, a hatalmas birodalmat védő castrumok közül még sehol sem tártak fel nagyobbat. És odabent vannak a kincsek. A via sagularis, az ami körbefut, s ami lám: út, feltárt helyen ép. A via principalis, a keresztirányú út, ami kaputól kapuig vezet. A kapuk, amelyek alatt a csapatok vonultak. Egy oszlopos épület a castrum sarkában, feltárták a század elején, majd visszatemették. A bazilika, amelynek köveit már szintén vallatta a régész, de a bazilikát magát ma újra föld takarja, s egyrészt még – egy szőlő alatti rész – feltárásra vár. És feltárásra vár még egy egész sereg feltehetően szintén központi fűtéses épület – lyukacsos téglákban futott a gőz, így melegedtek a melegebb tájon született katonák -, a táborparancsnokság bizonnyal ott található a castrum közepén – miként más castrumokban is -, és lennie kell a többi között egy szentélynek is, a capitóliumi triász: Jupiter, Iunó és Minerva, a három római főisten épületének, amilyen minden castrumban van, miért éppen itt ne légyen? – Körbejárom a tábort..! Visy Zsolt, a régész mondja ezt. Odabent van a kincs, de ő csak körbejárja. Itt is, ott is csak a castrum faláról vesz árokmetszetet, még a kapuk helyét is kikerüli, mint aki fél a kincstől, amit ha fellel, nagyon sajnálna újra eltemetni. – Az lenne szép – mondja még – ha az egész castrum egy romkert lehetne… Nem a pénz hiányzik… Nemcsak feltárni, tanulmányozni, de megmenteni is a kincseket. Megmenteni a leleteken kívül a castrumot magát, kiásni a körbefutó fal, meg a kapuk, meg az őrtornyok romjait, restaurálni kövesutat, amelyhez hasonló a hazánkban csak Szombathelyen és Aquincumban található. Kiásni az egész castrumot, lepucolni róla a földet, s a megmentett legszebb épület romok között a római út lenne a sétány. És ez a múzeum, a szabad ég alatt a város kincse, és – mert a földrészen sincs ilyen még egy – egész Európa kincse lenne. És a régésszel most azon vitázunk, hogy kell-e, vagy nem kell salakos ösvény régi út mellé, mert azon nagyon zötyögnek a gyerekkocsik… Ülünk a jókora rómaikori köveken és együtt álmodunk. – A castrum-múzeumban lenne a kőtár. – Mert bizony, immár nincs hova tenni ezeket. – A padlómozaik, vagy a freskók fölé fedél kerülne. Mondjuk profilból lesz a védőépület. – Az acélszerkezet stílusban illik ide? – Nem zavar majd, ha befedik a jellegzetes római cserepek… Na de álom-e mindez? Nem az. Feltárásra, leletmentésre az újváros tanácsa annyi pénzt adott, amennyiből a nem rögzített leleteken kívül az egész castrum lehetne menthető. Aczél Gábor Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1971. augusztus 3. Milyen lesz Intercisa?

A PAPSZIGET – MESTERSÉGES SZIGET

Az építkezések nem álltak le, sőt az utóbbi években kezdődtek csak meg igazából. Az ezek során végzett leletmentések már egyre inkább a polgárvárosban folytak és folynak le. Fokozatosan tárul föl Intercisa a házakon, egyéb létesítményeken és a leleteken keresztül, bemutatja mindennapi, nem mindig békés életét. Telepnyomok már 1963-ban is kerültek elő a temető területén a castrumból kivezető út két oldalán. Az itt talált építmények, házak, kemencék, gödrök sorában azonban kétségtelenül az a castrum-árok volt a legérdekesebb, aminek egy részét sikerült föltárni. Ez a palánk-tábor nagyjából a víztároló és az ABC-áruház alatt feküdt, valószínűleg egy olyan csapat építette a második század legelején, amelyik messzi nyugatról érkezett Pannóniába, hogy aztán részt vegyen Traianus (98-117) dák háborújában. Ilyen csapatot többet is ismerünk, de hogy melyik lehetett, azt a kevés leletből nem sikerült megállapítani.
1965-ben és 1966-ban is több kisebb leletmentés volt a polgári település területén, több épület került elő a Batsányi utca északi végénél. Ekkoriban azonban kétségtelenül az 1965-ben végzett castrum-beli ásatás volt a legjelentősebb. A kutatás tulajdonképpen csak egy keskeny szelvényben folyt, de olyan eredményt hozott, ami B. Vágó Esztert is meglepte. Csekély mélységben egy vályogfalú ház alapjai bontakoztak ki, ami az V. század első felében épült. Ez mindmáig Intercisa legkésőbbi lakottságának bizonyítéka.

A kettős sípot fúvó szatír domborműve, amely eredetileg egy sírépítmény részét alkotta, egy IV. századbeli sírból került elő 1967-ben.

Az első nagyméretű telepásatás 1967-ben a Papszigeten zajlott le. Ez a kis terület óriási leletanyagot szolgáltatott és egyszersmind olyan megfigyelésekre nyújtott módot, amik komoly meglepetést okoztak. Bebizonyosodott, hogy egy észak-déli irányú árok kiásásával mesterségesen alakították szigetté, vagyis tették védhetővé ezt a területet, sőt az is, hogy itt volt Intercisa egyik legkorábbi települési magja, talán még az I. század második felében. Ez a legkorábbi kis település nem foglalta el az egész Papszigetet, hanem csak az északi felét, védelmére a később betemetett nyugat-keleti irányú árok szolgált, amely csaknem a sziget felezőjénél létesült. Szegények voltak, akik itt laktak a földbeásott cölöpvázas házakban, nemigen telt nekik sokra. Kenyerüket és egyéb ételeiket nagy kemencékben, nyitott kis tűzhelyeken sütötték, melyek olykor a házak belsejében voltak, és egyben segítettek kiszorítani a hideget a téli időkben, de olykor a szabadban, külön épültek, amolyan nyárikonyha-féle képpen. A markomann háborúk után, a II. század végén betöltötték a felezőben húzódó árkot, és a település kiterjedt az egész Papszigetre. Ekkor már kő-alapozású házak is épültek, többek között a szőlőpréselő műhely, melynek mustfeldolgozó medencéje teljes egészében megmaradt. (Bemutatására a tervek szerint a nagy fazekas-kemencével együtt kerül majd sor.)
Az ezt követő nagy ásatás az új víztorony helyén volt 1969-ben, 1970-ben és az idén pedig ettől délre és nyugatra tártunk föl nagy területeket. Ezeknek az ásatásoknak az volt a legnagyobb tanúsága, hogy sikerült bebizonyítani azt a korábban csak sejtett tényt, hogy Intercisa polgárvárosa a Severusok alatti újjáépítés során városi jelleget öltött, a korábbi, zömmel vályogfalú épületeket kő-, de legalábbis kő-alapozású épületek váltották föl, melyeket immár mérnökileg kimért szabályos utcarendszerben emeltek. A köveket sok helyen kibányászták ugyan régebben a falusiak, de annyi mindenütt maradt, hogy a tudományos kíváncsiságot kielégítse, nem beszélve az olyan házakról, amelyek csaknem teljes alaprajzukban szépen megmaradtak. Ilyen volt a víztorony helyén egy több osztású, terrazzo-padlós lakóépület, ilyen a víztorony keleti oldalán több olyan ház, amelyben gazdag freskóanyagot is találtunk, ilyen volt az óvodától északra, már részben a Római körút alatt fekvő nagy gazdasági épület és még több más ház.

Központi fűtés a római korban Hypocaustumos ház Intercisa canabaejában Nemrégiben nem mindennapi leletre bukkantunk a Castrum városrészben végzett ásatás során: egy padlófűtéses épület maradványai kerültek elő a 7-12 jelű ház észak-nyugati sarkánál. A meglepő lelet az itteni kutatásoknak ismét egy olyan színfoltja, ami a római határerődök között eddig egyedül Intercisából ismert. A jellegzetes fűtőtechnika hasonló eseteivel találkozunk másutt is, tehát ez még önmagában nem volna szenzáció. Az azonban már igen, hogy nem városban, erődben (az intercisai castrumból is ismert már egy fűtőcsatornás épület), gazdag villában, hanem egy határerőd canabaejában vagyis az erőd körül spontán kialakult polgári település területén – annak nem is a legexponáltabb helyén került elő. Tény, hogy az utóbbi esztendők ásatásai, melyek a korábbiakéval ellentétben már nem elsősorban a temető, hanem éppen a polgári település területén, castrum és a temető közötti a széles sávban folynak, a múzeumba került hatalmas anyagon kívül is igen sok érdekességet, újat hoztak. Itt most az a legfontosabb ezek közül, hogy a nagy felületek feltárása nyilvánvalóvá tett egy addig még csak nem is sejtett dolgot: a markomann-szarmata háborúk pusztításai után, a második század végén az intercisai canabae városi módon épült újjá. A romok elegyengetése után mérnöki pontossággal kitűzött szabályos rendben épültek föl az új lakóházak, melyeknek tájolása, vagyis a falak iránya megegyezett a castrum falainak irányával. Más erődök környékén végzett ásatások során ezt még nem sikerült megfigyelni, de hozzá is kell tenni, hogy az itt megfigyelt jelenség nem volt általános. Aquincumtól, a mai Budapesttől délre nem volt város, így nyilvánvaló, hogy egyik-másik erőd, illetve a mellette kialakult polgári település spontán módon, kedvező topográfiai adottságai révén megindult a városi fejlődés útján. Ilyen volt Intercisa és valószínűleg Lugio is (az utóbbi a mai Dunaszekcső helyén volt.) Érdekes megfigyelni, hogy korunkban is ezen a két helyen, illetve közelében van város. Lugio szerepét a közeli Szekszárd tölti be. Ha tehát ilyen szempontból nézzük az új leletet, a meglepetés már nem tűnik olyan nagynak. Azt lehet mondani, a korábbi eredmények ismeretében, hogy egy ilyen épület előkerülése törvényszerű volt. A már ismert utcarendszerbe szépen beilleszkedő ház négyzetes alaprajzú volt, ezt a területet keskeny válaszfalak több helyiségre osztották. A fűtőrendszer nyomait természetesen nem találtuk meg mindegyik helyiségben, csak a lakószobákba vezették be. Ez a fűtéstechnika speciálisan római, bár igaz, hogy Itáliában a kedvezőbb éghajlati körülmények következtében inkább csak fürdőként alkalmazták. Az ókor központi fűtése volt, rendkívül gazdaságos, csak éppen nem víz, hanem levegő cirkulált a csatornákban. Felépítése rendkívül egyszerű: egy oldalsó helyiségben volt a kazán, vagyis egy kemence. A füstgázokat és a felhevült levegőt pedig hosszú, szerteágazó csatornákban vezették szét a fűteni kívánt helyiségek padozata alatt, majd néhány helyen falba ágyazott, kúpcserepekből kiképzett csövön, kéményen engedték ki a szabadba. Gazdag villáknál, fürdőknél az is előfordul, hogy az egész padozatot alacsony oszlopokra állították és így a teljes padlófelületet átmelegítették. Ez tehát a hypocaustum szerkezete A mi épületünk a gyakoribb változat szerint csak fűtőcsatornával rendelkezett, nyilván ez is elegendő volt a két helyiség bemelegítéséhez. A fölállított kúpcserepekkel megerősített kemencéből egy negyven cm széles, erős habarccsal kibélelt csatorna indul ki, áthalad az első szoba alatt, majd annak végénél ketté ágazik. Ezt a részt mutatja képünk is. Jól látható a terrazzós csatorna és benne a a négyzetes téglákból rakott oszlopocskák. Az elágazás innenső sarkába beépített kő is ezt a célt szolgálta. A kettéágazott, téglaoszlopos csatorna a két oldalfalig megy el, a füst ebbe a két oldalfalba beépített csőkeményen távozott a szabadba. A rendkívül értékes lelet feltárása még nem fejeződött be. Nyugati helyiségének kibontása most folyik. Visy Zsolt Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1971. október 26. Rómaikori épület bemutatása

Ezek sorába tartozik az idei feltárások egyik szenzációja, a padlófűtéses ikerház, amit korábban már részletesen ismertettem. Az 1970-es tereprendezés során is több épület került elő, de megtaláltuk az élet nyomait a jövőre épülő Z/13-17 jelű épület alatt is, a Pincesor nyugati oldalán. A település nyugati és dél-nyugati irányban még messze húzódik, e területek feltárása a jövő esztendők feladata lesz. Az elmúlt évben előkerült fazekas kemencéről a Tavasz ’71-ben részletesen beszámoltam, így most csak annyit erről a nevezetes leletről, hogy minden szempontból egyedülálló műemlék. Boltozott égőtere teljesen ép, az egész kemencéből csak az eredeti felszín fölé emelkedő záróboltozat hiányzik, ami még a római korban beszakadt, maradványait meg is találtuk. A szép ipartörténeti műemlék az új városrész egyik látványosságaként hamarosan megtekinthető lesz. A hasonló leletek valahogy vonzzák egymást. Egy véletlen során az idén egy újabb fazekas-kemencét sikerült részben föltárni az öreg-hegy északi lejtőjén egy udvarban. Akkor pusztult el, amikor éppen volt benne áru, így igen sok kerámia-töredéket találtunk benne. Ez rendkívül fontos, mert az itteni edények segítségével külön lehet választani azokat a másutt előkerült darabokat, amelyek ebben a műhelyben készültek.

Intercisa kemencéi

NERO-ÉREM A TŰZHELYBEN

Kisebb vizsgálódások a castrum területén is folytak. Sikerült egy újabb, a IV. század végén vagy az V. század elején épült házat találni. A gyarapodó nyomok így egyre inkább nemcsak arra mutatnak, hogy az V. században volt némi élet Intercisában, hanem arra is, hogy ez az élet még bizonyos szervezett kereteken belül zajlott.
Két helyen is megtaláltuk az erőd falai mentén belül körbefutó kövezett utat a hozzájuk csatlakozó épületekkel. Ezek ilyen formában az IV. században épültek. A kultúrréteg vastagsága ezeken a helyeken több mint egy méter volt. Az egyik szelvényben megtaláltuk Intercisa eddig ismert legrégibb nyomát, egy földbe mélyített cölöpvázas házat, tűzhelyében egy Nero-éremmel. Ezt az épületet ha esetleg a császár uralkodása (44-58) után is építették, használata mindenképpen még az első századra esik. A kis házikó szintén egybeesik a castrum legelső építési periódusának, a palánktábornak a szintjével, így az erőd kiépítésének korábban feltételezett időpontja, a II. század eleje, módosításra szorul, a terület megszállása néhány évtizeddel korábban történt meg. Domitianus (81-96) uralkodása alatt is volt egy dák háború, sőt egy komoly szarmata betörés is, amikor már megkezdődött a csapatok Duna-menti összevonása, illetve az erődrendszer kiépítése, így inkább valószínű az, hogy ezekkel az eseményekkel függ össze Intercisa megszállása is. Bár még további bizonyítékra lesz szükség, valószínűleg még egy korábbi feltételezést kell módosítani. Az imént említett, a falak mentén körbefutó utat a löszpart szélén is megtaláltuk. Mivel az út és a castrum-fal közötti távolság 6-8 méter, nem hiányozhat a castrumból 40 méter, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Ez azt jelenti, hogy szerencsés esetben a szakadékos part legszélén megtalálhatjuk a keleti erődfalat is. Hogy ez a sejtés helyes-e, azt a későbbi feltárások mutatják majd meg.
Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném még azt a két nagy épületet, amiket a castrum közvetlen közelében tártunk föl. Az egyik pontosan a nyugati erődkapu előtt állt, nagy kiterjedése alapján talán fogadó lehetett. Kétszárnyas kapujának küszöbköveit eredeti helyükön találtuk. Feltárása még nem fejeződött be. Szintén további kutatásra vár a másik, ami egy katonai fémfeldolgozó műhely lehetett. A sok kis kemencében fém- és üvegsalak volt, előkerült egy bronzöntő tégely is. Külön érdekesség, hogy megtaláltuk a nyilván nyersanyagszállító “keskenyvágányú” kocsik bevágódott keréknyomait is.

A szőlőmetszőkést és a fején kosarat tartó fiatal nő a vidám szüretet jelképezi.

KINCSEK -GÖDRÖKBEN

A római településeknek is állandó kísérői a gödrök. Mai szemmel nehezen tudjuk elképzelni, de a történeti népek mindennapi életében rendkívül sokoldalú szerepet kaptak ezek a létesítmények. Ástak gödröt azért, mert földre volt szükségük, ástak szemétgödröket. A lakógödrök sokszor alig különböztethetők meg az élelemtároló gödröktől, de voltak kultikus gödrök is, ahol hitük szerint közelebb jutva az alvilági erőkhöz olykor még a holtak szellemeivel is lehetett találkozni. Nem közömbös a gödrök alakja sem. Volt már olyan is, amelyikbe lépcső vezetett le, ezek nyilván pincék votak. Sokban különböznek tehát egymástól a gödrök, de egy dologban rendszerint megegyeznek: betöltődéskor igen gazdag leletanyag gyűlik össze bennük, melyek a dolog természeténél fogva teljes bolygatatlanságban érik meg a feltárást.
A tíz év gazdag eredményeiről még sokat lehetne és a maga helyén kell is beszélni, de talán az ásatások e rövid felsorolása és vázlatos ismertetése is elegendő annak az érzékeltetésére, hogy a római elődünk kutatására fordított munka nem hiábavaló, megéri az anyagi és erkölcsi ráfordítást. A feltárások természetesen nem állnak le, hanem tovább folynak még néhány évig, addig, amíg az új városrész kiépülése véglegesen pontot nem tesz a munkára. Nem tűnik azonban el akkor sem teljesen Intercisa, tovább fog élni a megmentett műemlékekben, a jobb épületekből kialakított romkertben, a kőtárban és a múzeum kiállításaiban, hirdetve a majd kétezer éves civilizáció embereinek munkáját és fáradságát, boldogságát és szenvedését, életét és elmúlását.

Visy Zsolt

  Régészeti napok 2026

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.