Dunaújvárosi Hírlap – 1972. december 5.
A hadnagy mosolyogna
Azzal a szándékkal induljam el otthonról, hogy keresek valakit az Óvárosban, aki elmondaná, mi is történt 1944 december hatodikán. Na, nem kerek évforduló ez, tudom, de emlékezni éppenséggel dátumok nélkül is lehet. Gondoltam, végigmegyek a Vöröshadsereg úton fényképezőgéppel, s a löszfalhoz ragadt kis házak fölé odavarázsolom a napfényben tündöklő házóriásokat. S azt akartam aláírni, hogy huszonnyolc éve ezen az úton übörögtek be Pentelére a 18. szovjet harckocsi hadtest előőrsei.
Aztán ebből a riportból nem lett semmi. A malom előtt, az emlékműnél a te szerény kis obeliszkedre esett a tekintetem, Georgij Szergejevics Puhacs hadnagy.
Ott mindjárt a bejárattól balra. Szégyellem, vagy ezerszer láttam már ezt az obeliszket, de a rávésett négy szót most olvastam el először. Valahányszor itt ünnepség van, a díszőrséget nézi az ember, az öröklángot, s hogy ki viszi a vállalat koszorúját. Igazán ma értettem meg, több ez a hely, mint emlékmű, katonatemető, tömegsír, amely alatt emberi csontok porladnak.
Megemlékezés az 1959. november 7-én felavatott új szovjet hősi emlékműnél. Tervezője: Weiner Tibor
Obeliszked apró felkiáltójel, egyik a sorban. Neved után ukrán lehettél, Szergejnek hívják az édesapádat, és ő, ha él még, biztosan vár rád, mint minden szülő, aki nem látta tulajdon szemével gyermeke ravatalát. És hadnagy voltál. Mai kormeghatározással húszéves. A katonák mégis Georgij Szergejevicsnek hívták, tiszteletből a rangod miatt.
Huszonnyolc éve rólad minden csak múlt időben szól. S én ezt a múltat indultam el keresni. Arra számítottam, akad majd valaki, aki elmondja, milyen is volt akkoriban az élet, aztán hogyan változott meg minden. És veled találkoztam. Dicsekedhetek-e, panaszkodhatok-e neked? Mondhat-e bármit az élő annak, aki meghalt az emberiségért. Merjem-e elmondani, mostanság milyen örömei, bánatai vannak a huszonéveseknek? És, hogy mi mindenről vitatkozunk! És mi mindent panaszolunk! Jó lenne veled beszélgetni hazáról, emberiségről, férfiasságról. Mi fehérasztalok mellett csiszolgatjuk fogalmainkat, te pedig egykor itt, a dunapentelei utca sarában. És ez nagy különbség. Ugye, vállalnád a mai gondokat? Az igazi súlyos gondokat is. Az apaság gondját, az albérlet gondját, a három műszak gondját… A nehezebbjéből válogattam, te pedig csak mosolyognál, ha élnél, Georgij Szergejevics.
Karácsony, újév, felszabadulás – emlékezzünk
Ha élnél, ha hallanál.
Valami irdatlan nagy távolság feszül köztünk. Nem is tudom, hogyan lehetett ezt huszonnyolc év alatt áthidalni.
“És akkor itt az utcán, a ház előtt, agyonlőttek egy hadnagyot.” Az utcán ott egy fiatal nő várakozik az autóbuszra. Az óráját nézi. Siet valahová.
Nagy Jenő
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
