Dunaújvárosi Hírlap – 1980. október 7.

Avarok az Alsófoki-pataknál

A város múltjából

A város környékén több, mint száz éve folytatódó műgyűjtés és tudományos kutatás elsősorban a látványosabb római emlékeket hozta felszínre. A többi korszak jelentős, de kevésbé látványos leletei “elfelejtődtek” – legalábbis a közvélemény számára. Így történt ez a század elején, az öreghegyen előkerült avar vezéri leletekkel is. Akkor a római temető sírjai közé ékelődve a négy, VII. század végi sír került elő gazdag ruhadíszekkel, fegyverekkel, lovakkal, lószerszámokkal. A hatvanas évekig több helyen csupán avarkori szórványleletek kerültek elő, így nem csoda, hogy e kutatás is “elveszett” némileg a nagy Kárpát-medencei avar anyagban (ma kb. 1600 temetőből mintegy 60 000 sírt ismerünk).
A kutatás figyelmét egy szenzációs avarkori leletcsoport irányította ismét Dunaújvárosra. 1966-ban a partvédelem megindulásakor dózerek, majd a rendkívüli a körülmények között végzett ásatások B. Vágó Eszter és Bóna István vezetésével napvilágra hozták az első avar falut.
Mit jelentett a felfedezés a régészettudomány számára? A kutatás azt megelőzőben feltételezte, hogy a “nomád” avarok valószínűleg már letelepedett életmódot folytattak, ha másként nem, hát nyári-téli szállásváltással, kismértékű belső vándorlással. A telep előkerülése bebizonyította, hogy az avarok állandó telepeit nemcsak keresni lehet, de megtalálni is. Az ásatás tanulságai alapján megindult szisztematikus kutatás ma már több tucat faluhelyet tettek ismertté előttünk.
Dunaújvárosban 1966 óta szinte minden évben előkerült egy-két sír, néhány ház. A lassan “unalmassá” váló leletsort az elmúlt évben váratlan, szenzációs leletek tették teljessé.
A város tanácsa folytatva régi, jól bevált szokását, a Béke városrész építését megelőzően is megszavazta a terület előzetes régészeti feltárását. A munkálatok megindulása előtt mindössze annyit tudtunk a terepről, hogy a közelben vannak római településnyomok és egy avar temető. A szűkebb munkaterületről mindaddig nem került elő semmi. Már az első napok munkálatai érdekesnek ígérkező leletekkel szolgáltak. Előkerült néhány avar kemence. A második avar telep Dunaújvárosban, talán a negyedik legjobban feltárt az országban!

VIII. századi avar ház lakógörbe, balra fenn a kemence szájnyílása

Anélkül, hogy tudományos ismertetésekkel untatnánk az olvasót – hiszen még magunk is csak a feldolgozás kezdetén állunk – néhány tapasztalatunkat szeretnénk ismertetni.
A település az Alsófoki-patak partján terül el egy enyhén lejtő domb déli, délnyugati oldalán. A településen belül – amelynek mintegy ötöde került feltárásra – árkok határolják az egyes telkeket. A telkeken belül házak, szabadtéri kemencék kerültek elő. Telkenként 2-3 házat találtunk. Ezek különböző korúak, egymást követő átépítések. A telkeket tehát egy-egy tulajdonos család több nemzedéken át bírhatta.
A település közepe táján egy nagyméretű, szabadtéri tapasztott-döngölt agyagpadlóra bukkantunk. Ez a terület egyaránt színtere lehetett a falu közösségi tevékenységének és egyes gazdasági tevékenységeknek (pl. cséplés).
Milyen volt egy avar ház? Hát bizony elbújhatnak ezek a rómaiak padlófűtéses kőépületei mögött. De az avarkori gazdálkodás szintjének, a társadalom igényeinek tökéletesen megfeleltek. Az avar házak putrik voltak, de jól megépítettek. A kb. 3×3 m-es alapterületű, fél-egy méter mélyen a földbe ásott gödröket két végükön egy-egy cölöplyukkal látták el. Erre jött az áthidalás, a vessző- és szalmafonadék, majd egy földréteg. Padlójukat agyaggal tapasztották, többszörös lesározással megújították. A házak egyik sarkában kis kemence állt, bejáratuk délre nézett. Kell ennél jobban szigetelt, télen meleget, nyáron hűvöset tartó lakás? A putrikban csak aludtak, a munkavégzés a szabadtéren vagy speciális építményekben folyt.

Avar falu — Árpád-kori falu A múzeum ásatásairól szóló legutóbbi beszámolónk óta eltelt hetekben – az ásatásokra kedvezőtlen idő ellenére – befejeztük azokat a feltárásokat, amelyek a partvédelmi területen levő avarkori és árpádkori település minél alaposabb megismerését célozták. Röviden, ennek a munkának az eredményeit szeretnénk itt ismertetni az olvasókkal, különösen azért, mert munka második szakában is több a fontos megfigyelést és megállapítást lehetett tenni. A feltárás során összesen 57 objektumot fedeztünk fel, amelyek megoszlása a következő: 33-34 avarkori ház, 13 Árpád-kori ház, a többi kemence. Az elkészült térkép szerint úgy látszik, hogy a VII. századi avar falu centruma északabbra volt, mint az ötszáz évvel későbbi Árpád-kori falué. Arról természetesen szó sem lehet, hogy az Árpád-kori falu telepítésénél a lakók tudták volna, hogy 5 évszázaddal előttük egy másik település is volt a helyszínen. Az avarkori házakból akkorra ugyanis legfeljebb kis földkupacok maradtak. Ennek ellenére csak egy esetben figyeltük meg, hogy egy árpádkori ház építésekor a korábbi avar házra bukkantak, és azt az alap ásásakor megbolygatták volna. A néhol sűrűn fekvő házak egyébként jól elkerülik a korábbiakat. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az ilyen jellegű, földbeásott házak építéséhez egyik feltétel a viszonylag szilárd talaj. Részben ezért (másrészt a meleg biztosítása miatt) ásták be a ház egy részét a talajba. A korábbi, avar házak helyén azonban éppen ez a szilárdság nem volt biztosítva, a felszínről vagy kisebb ásás révén a humusz alatt felismerhető helyeiket az Árpád-kori lakosok ezért igyekeztek kikerülni. Különösen érdekes néhány megfigyelés, amely az avar lakosság mindennapjaival kapcsolatos. A 32. számú háznál például a következő, rendkívül érdekes dolgot figyelhettünk meg. A ház agyagba kövekből rakott tűzhelyét szétbontották, és a köveket elvitték a lakók. A ház két végén álló tartócölöpöket kihúzták, és a mély, a padló alá 35-40 cm-re lenyúló cölöplyukakat egy-egy lapos kővel befedték. Itt tehát nyilvánvalóan arról van szó, hogy egyelőre ismeretlen okból a lakók hosszabb-rövidebb időre eltávoztak (más helyen építettek házat, vagy más telepre költöztek), de a csak nagy munkával elkészíthető cölöplyukat egy későbbi visszaköltözés időpontjára meg akarták óvni. Avarokról lévén szó, esetleg arra az évenként lezajló rendszeres vándorlásra is gondolhatunk ezzel kapcsolatban, amit az állattartó népek életében törvényszerűen megfigyelhettünk: télre a folyóvölgyekbe húzódtak, tavasztól nyárig viszont a magasabban fekvő területekre, hegyekbe vonulnak. Azt, hogy a tűzhelyet lebontották, más avar házainkban is megfigyeltük. Azt is láttuk, hogy nem is egy esetben a tűzhelyek kövei faragott római kövek voltak. Egyik esetben például egy – sajnos – felirat nélküli római oltárkő. Míg az ásatás első szakaszában csak olyan avar házakat találtunk, amelyeknek belső kőtűzhelye volt, most sikerült feltárni olyat is, amelynek szinte az Árpád-koriakéhoz hasonló kerek kemence nyílt a sarkában. Ennek a háznak a rajzát közöljük is. Feltárása során megállapíthattuk, hogy megépítése után még két alkalommal átépítették. Első formájában a szaggatott vonallal jelzett belső terület volt a lakótér, sarkában a kőtűzhellyel. Később hasonló formában megnagyobbították (a pontozással jelzett terület), a tűzhely maradt a régi helyén, de a korábbinál 10-12 cm-re magasabban, mivel az új padlószint is ennyivel magasabbra került. Végül további 30 cm-rel magasabban volt a legfelső és egyben legkésőbbi padlószint. Ennek építésekor a ház formáját is megváltoztatták, és az újonnan hozzáépített rész sarkába egy kemencét is készítettek. Ez első pillantásra hasonlít az Árpád-kori házak kemencéihez, de több különbség mellett az is segít megkülönböztetni amazoktól, hogy nem agyagból, hanem fekete földből készítették az alapozást és oldalfalait. Volt olyan avarkori ház is a telepen, amelyben nem is három, hanem öt ilyen újonnan készített padlót sikerült megfigyelni. Maga a padló keményre döngölt, 2-3 cm vastag lesározás. Ugyancsak fontos megfigyelés, hogy két avar ház esetében is az egyik nagyobb méretű cölöplyukban kis kutya csontvázát találtuk meg. Tekintve, hogy teljes csontvázról van szó, csak egyre gondolhatunk ezzel kapcsolatban, amely szokás más korszakból is ismert. Sok nép a házépítés kezdetén az alapozásba, a fal aljába egy kutya hulláját szokta befalazni, abból a célból, hogy az állat (mint az ember leghűségesebb társa az állatok világában) még elpusztulása után is őrizze szimbólikusan a ház és lakói épségét, nyugalmát. Tudomásunk szerint ezt a szokást a népvándorláskor (azaz avarkor) népeinél most első ízben figyelhettük meg. Sok problémát okozott a feltárás során a házakat körülvevő, néhol összekötő árokrendszer. Most, pontos mérések birtokában már tehetünk a korábbiaknál biztosabb megállapítást. Az összes árok a Duna irányában lejt. Következésképpen a házak tetejéről lecsurgó és a házak közötti szabad térségben összegyűlő víz gyors elvezetésére szolgáltak. És ez nem felesleges óvatosság volt a lakók részéről, hanem szükségszerűség. Ne feledjük el, hogy a házak, mind az avar-, mind az Árpád-koriak, az akkori talajfelszíntől számított 60-80 cm mélységig voltak beásva, és így állandóan fenn állott nagyobb esők idején a kiöntés veszélye. Az ásatás második szakaszában természetesen a leletanyag is megszaporodott. Egészen biztos, hogy a kerámia anyag restaurálása után ritka szép cserépbogrács-gyűjteménye lesz múzeumunknak. A cserép-bogrács az Árpád-kori lakótelepek “vezérkövülete”, egyben legfontosabb korjelző lelete. Külön figyelmet érdemel az az agyagból készült, cipő alakú kis mécses, amely az egyik avar házból került elő. A számos orsógomb között olyan is akadt, amelyet egykori római feliratos edénytöredékből készítettek. Meg kell említenünk az 53. számú házat, amelynek leletei között igen jó állapotban ránkmaradt vasfúró és egy nagy vasbogrács több darabja is előkerült. Továbbra is homály rejti még, hogy az Árpád-kori település melyik egykori tatárjárás előtti falucskával azonosítható. Az újabb leletek szerint ez az Árpád-kori falu csak a XII. században települt, és az is biztos, hogy tatárjáráskor elnéptelenedik. Az avarkori falu név szerinti meghatározása természetesen aligha lesz valaha is lehetséges. Elképzelhető, hogy lakói ahhoz a népességhez tartoztak, akiknek néhány ránkmaradt temetkezését még e század elején feltárták a castrum területén. Ezek igen gazdag, előkelő avarok sírjai voltak, akik életükben talán a római tábor még álló épületeiben tanyáztak. A mi házainkban lakók pedig szegényebb részei voltak ennek az avar társadalomnak. Makkay János Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. december 9.

A szabadtéri, szárnyékkal védett kemencékben főzték a kását, sütötték a lepényt. Egyes putrik szemmel láthatóan munkavégzésre készültek, műhelyek voltak. Ezekben folyt a szövés-fonás, a csont- és fafaragás stb. A közelmúlt néprajzából ismert felszíni pásztor- és földműves építmények telepünkön nem kerültek elő. Nyomaikat a 30-50 cm-es, több évszázados talajművelés régen eltüntette. A nagyszámú leletanyag kismértékű földművelésről és az állattenyésztés túlsúlyáról tanúskodik. Alkalmanként űzött halászatra utaló tárgyak is előkerültek (hálószövő csont). Az élelemtermelést a vadászat tehette teljesebbé.
Az avar település élete a VI. század végén kezdődött és a IX. század elején szűnt meg. A leletek alapján a VII. század végén új lakók költöztek ide, a korábbi népességet áttelepítették. Más jellegű tárgyi anyag és más irányú építkezési szokások utalnak erre. A település végét egy szabadtéri kemence leletanyaga szemlélteti. A kemencét a VIII. század közepe táján építették. Hosszas használat után a század végén már szemétgödörnek használták. A pár centi vastagságú szeméthalomra hamarosan több köbméter követ hordtak össze a környék római kori lelőhelyeiről. Nyilván fel akarták őket használni malomkőnek és egyéb eszközökhöz. Erre azonban már nem volt módjuk, a kövek érintetlenül hevertek a szántás alatt. A település tehát elpusztult. Lakóit megtizedelhette, elűzhette a 795-ös frank támadás vagy az azt követő avar belháború.
Az elmúlt évben kialakult, és az imént ismertetett vázlatos képet az idei ásatási évad megerősítette és kiegészítette. Ez évben a “halott falu”, a temető került ásónk alá.
A négy hónapja folyó munkálatok a temető egynegyedét hozták felszínre (ma a 128. sírnál tartunk). A végleges feltárás a jövő évre marad. Feltűnően sok lovassír (harcos sír) került elő a VII. század vége – IX. század eleje közötti időszakból. Tehát éppen abból a korból, amikor a telepre feltételezésünk szerint új lakók költöztek. Az új lakók a század elején feltárt öreghegyi vezérek katonai kíséretéhez tartoztak. A lakók az avar társadalom vezető rétegéhez tartozván, gazdagok voltak. Gazdagságukból a túlvilágra is jutott, a halottak mellé tett tárgyak és ékszerek formájában. A temetőben mégsem találtunk egyetlen egy arany vagy ezüst tárgyat sem. Nem ellentmondás ez! A sírokat ugyanis szinte kivétel nélkül kirabolták még az avarkorban. A sírrablók nem hagytak mást, mint a halott mellé rakott cserépedényt, állatcsontot (élelem a túlvilági útra), üveggyöngyöket, bronzdíszeket, vascsatokat, vaskéseket – csupa értéktelen holmit.

Kirabolt VIII. századi avar sír, a koponya a sír baloldalán, a sír felsőbb rétegében.

A rablók pontosan tudták melyik sírt miért érdemes kirabolni. Ami nem volt nemesfém, az maradt, a nemesfém új gazdára talált. No de az arany a régésznek tulajdonképpen éppoly “értéktelen” holmi, mint egy cseréptöredék. Sőt! Egy-egy jobban keltezhető cserépköcsög a tudománynak sokszor értékesebb, mint a legszebben csillogó aranylelet.
A temető – éppúgy, mint az elmúlt évben a település – jól tükrözi a korabeli tulajdonviszonyokat, a társadalom tagozódását. A “halottak faluja” miként az élő is, telkekre oszlik. A temető területét az egyes családok felosztották maguk között. Egyegy család egy-egy csoportba temetkezett. A falu életében rangosabb szerepet játszó, gazdagabb családok a temető közepe táján, a szegényebbek a temető szélén csoportosulnak.
Az újonnan felfedezett avar putrik lakói nem akárkik lehettek. Eddig is tudtuk, hogy a Kelet-Dunántúlt uraló, a VII. század végén eltemetett, a közeli igari fejedelmeket szélesebb körben kisebb rangú területvezérek vették körül (pl. öreghegyiek). A kisebb központokat ismét kisebb körben szolgáló népek hada övezte. Az Alsófoki-patak partjának avarkori lakói újabb értékes és még megfelelően ki nem értékelt ismeretanyaggal járultak hozzá a város előtörténetének és a Kárpát-medence VI-IX. századi történetének megismeréséhez.

Fülöp Gyula – régész
István király Múzeum

Dunaújvárosi Hírlap – 1983. november 4.

Csengő a gyerek nyakában

Írás nem maradt róluk

Négy évvel ezelőtt már beszámoltunk róla: szenzációs régészeti leletre bukkantak az Alsófoki-patak közelében, az Újtelep és a Béke városrész között. A feltárás és a leletmentés most fejeződött be, a munkálatokról a közelmúltban tartott előadást Fülöp Gyula régész, az ásatás vezetője.

Ásatás 1983 áprilisában

A leletek a VII. századból valók, tehát nem olyan régiek, mint mondjuk az intercisai római kori lakóház vagy katonai tábor, mégis, több szempontból is érdekesek, szenzációsak.
– Háromszáznyolcvanhét sírt tártunk föl, ezek anyagát mentettük meg – mondja Fülöp Gyula. – Óriási szerencse, hogy szabad volt a terület és volt idő föltárni a két hektárnyi régi temetőt. Hogy valaha avarok éltek ezen a területen, azt még az általános iskolai tankönyvekből tudjuk. Sokkal többet azonban szakirodalomban sem olvasahatunk róluk. Ez a nép éppúgy népvándorlással jutott a Kárpát-medencébe, mint a honfoglaló magyarok, de honnan jöttek, hogyan éltek?
– Mongol-török eredetű nép, Kína északi határának a környékén éltek – mondja a régész. – A jobb földek, jobb legelők után kutatva vándoroltak évszázadokon át, s leigázták az útjukba kerülő népeket, harci sikereiknek az lehetett az egyik oka, hogy ők találták fel a kengyelt, így a “nyeregben állva” is tudtak harcolni. A Dunántúlra 668-ban vonultak be, s itt le is telepedtek. Alacsony termetű, mongolos szemű, katonáskodó és gazdálkodó népek voltak, akik valamilyen törzsi-nemzetségi szövetségben éltek. A sírokban talált leletek arról tanúskodnak, hogy fejlett volt a kézművességük.

Negyven-ötven ember, négy-öt nagyobb család élhetett egyidőben ebben az avar faluban, amelynek halottait mind a temetőbe temették. A sírok sok mindenről mesélnek, nem véletlen, hogy a régészek úgy tartják: a temető az élet tükre.
– Nagyon keveset tudunk az avarokról, róluk szóló írásos anyagok nemigen kerültek elő, ezért is jelentős minden, amit találunk – mondja Fülöp Gyula. – Ami ennél a leletnél szenzációs, hogy hatvan-hetven olyan sírt tártunk fel, amelybe a halott kedvenc lovát is eltemették. Máshol is találtak már lovassírt, de ilyen arányban még sehol Magyarországon. Több száz ékszer is előkerült, de a sírok eredetileg sokkal gazdagabbak voltak, csak az elmúlt évszázadok során kirabolták őket. Sok tárgyat is találtunk: fegyvereket, drágakövekkel ékesített öveket, lószerszámokat. Rábukkantunk egy csengőre is, amelyet a gyerekek nyakába kötöttek, hogy mindig tudják, merre járnak; találtunk sok tojást, amit útravalóul tettek a halott mellé, és tűkészletet, hogy kéznél legyen, ha valami varrni való akad.
Az avar temetőből előkerült kincsek az Intercisa Múzeumba kerültek, a leleteket feldolgozó tanulmány a magyarországi avarkori ásatásokat ismertető sorozat külön köteteként jelenik meg.

J. K.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.