Új Művészet – 2006. november

Zsánerek és bálványok II.

A realizmus recepciótörténete a magyar szocreál festészetében

RIEDER GÁBOR

Fónyi Géza: Olvasók,
1950 olaj, vászon, 90×69,5 cm, MNG

HERMENEUTIKAI CSAVAR

Valódi szellemi erőfeszítést kívánó hermeneutikai aktus csak az életképek reflektáltabb szemléletéből származhat. Erre maga Horváth Márton, a Révai-féle kultúrpolitika egyik főbenjáró korifeusa szolgáltatott példát. A Művészetpolitika húsz év távlatából c. 1975- ös tanulmányában számot vetett a Megjegyzések a képzőművészeti vitához c. 1952-es doktriner alapművével: “Kádár és Konecsni reprezentatív Dózsa-képével kapcsolatban két kifogást tettem [t.i. 1952-ben]: a harcra készülő, sürgő-forgó parasztok, katonák közül senki nem tekint a vezérre; másik: a kép furcsa akváriumzöld tónusa, ami »nem jellemző a csata hajnalára«. Elképzelhető és nem is erőltetettnek hangzó bírálat – de mi volt a mélyén? Politikánk torzulásának egyszerre volt oka és következménye a pártvezetés elszakadása a tömegektől. A vezetés látens válságát idézte elő, amiről sejtelmünk se volt, de tüneteit éreztük; torz és szubjektív válasz volt erre a mértéktelenné fokozott személyi kultusz. […] A kompozíció ilyen megoldása talán ösztönös aktualizálás volt a művészek részéről, »a realizmus diadala«, illetve hozzá az akváriumhangulat, amibe az egészet mártották.” Horváth hasonlóan jár el Imre István történeti festményénél is: “Ugyanez a probléma jelentkezett egy másik megbírált képnél, Hunyadit ábrázolja a nándorfehérvári csatában. Áll a vezér a vár fokán, talpig páncélban, szoborrá dermedve (idáig rendben lenne), de a hű sereg, »a vezetettek tömege« sehol, egyetlen zászlótartó áll mögötte. Azt kifogásoltam az ilyen képekben, hogy archaizálnak, hiányzik »a mai kor levegője« – pedig egy szemernyi akaratlanul bennük volt.” A marxista kultúrpolitikus a párthű ideológia mentén jár el húsz évvel később is, amikor a realista műből (felépítmény) kiolvassa a társadalom (alépítmény) akkori állapotát, vagyis a személyi kultusz dogmatikus torzításait, a korszak emblémájává téve meg az alkotást.

Szőnyi István: Zivatar után (Kerítés),
1954, tempera, vászon, 50,2×70,2 cm, MNG

Az imént elemzett reflektív interpretációs eljárás, amely feje tetejére állítja az ideologikus tartalmat, az allegorikus kifejezésmód lényegi sajátja, amely az alkotói invenciótól függetlenül működésbe hozható. Hasonló módon adhatna lehetőséget Szőnyi István sokat méltatott, 1954-es Zivatar után c. képe is a többféle értelmezésre. A kommunista Háy Károly szerint: “Ha Szőnyi István megmutatja nekünk a kerítés tövén egy kis tócsában a végtelen égboltot, azon keresztül a rész és az egész, a jelentéktelen apróságok és a nagy természeti tényezők egységét – ezzel olyan módon gazdagítja dialektikus szemléletünket, a kis dolgokkal való szeretetteljes foglalkozás iránti érzékünket, amiből bárkinek van mit tanulnia.” A szocpoétikus utcarészlet – a tükröződő kerítés mögül kikandikáló égbolt – kiválthatta volna a rácsok mögé zárt szabadság asszociációját, s ily módon a kép a fojtott légkörű ötvenes évek szimbólumává lényegülhetett volna át. De hasonló interpretációnak nincs nyoma, a sajtó és a látogatók a kép kvalitásait dicsérik: “A kiállítás összképét sajátos lírai színfolttal gazdagítja Szőnyi István bensőséges költeménye a víztócsában tükröződő kerítésaljról. A friss atmoszférájú kis kép a természet egy parányi zugát hozza emberközelbe, kompozíciója könnyed logikájával bűvöl meg, színvilága gyönyörködtet, csendes, tűnődő gondolatokat fakaszt.” A Zivatar utána Nagy Imre-féle politikai eltolódáshoz köthető, 1954-55 lezajló esztétikai átrendeződés egyik főműve volt – de se több, se kevesebb. A naturalizmus kódfejtése nem működik a szocpoétikus művek esetében, nem véletlenül vádolták alkotóikat “eszmétlenséggel” és “apolitikussággal”.

Csernus Tibor: Három lektor,
1955, olaj, vászon, 10×140 cm, PIM

Az interpretáció kettős iránya Csernus Tibor 1955-ös képénél viszont – még utoljára – jól dokumentálható. A Három lektor c. festmény már az életképi allegóriák szintjén tesz pontot a hurráoptimista szocialista realizmus képalkotási és -értelmezési gyakorlatára. Vagyis az interpretáció egyik szála, a naiv-pártos realista olvasat összemosódik és felszívódik az “ellenzéki” értelmezésben. Egy kávéházban három értelmiségi üldögél unott és – horribile dictu – pesszimista arckifejezéssel, Csernus barátai, Domokos Mátyás, Vajda Miklós és Réz Pál. A lekókadó vörös tulipán – az egyik lektor későbbi visszaemlékezései szerint – a Rákosi-kor és a szocreál alkonyát idézte. De a korabeli sajtómunkás természetesen nem erre reflektál, csak ennek az értelmezésnek a zavaró közelségére, a bizonytalan művészi állásfoglalásra. “Elgondolkodásra késztet. S itt kezdődik a baj. Elgondolkozunk azon, hogy mit is mond a festő erről a kávéházi jelenetről, s nem tudjuk, hányadán állunk vele. A művész elhitette velünk, hogy nagyon érdekes dolognak vagyunk tanúi, kérésére hajlandók vagyunk vele együtt örülni a fénynek, ami eljátszik az asztali üvegtárgyakon, rávesz arra, hogy jól érezzük magunkat e hangulatos, pamlaggal kerített sarokban (bár világtól elzártsága kissé nyomasztó). De mi legyen a véleményünk minderről?”
Az elbeszélhető, kristálytiszta narratíva elfordul a pártos ikonográfiától egy ünnepelt és vitatott festményen: ez tényleg a delelőjén álló szocialista realizmus közeli alkonyát jelzi már. Ez a hermeneutikai szál György Péter értelmezésében teljesedik ki, amikor Csernus realizmusát a korszellem szimbólumává emeli: “A Három lektor (1955) ugyan a kávéházban ül – az előző világ önmagánál jóval többet jelentő rekvizitumainak egyikében, ám e férfiak a szociális tértől függetlenül ugyanolyan elzártak, magányosak, mint a többi portré hőse. […] A korszak a hallgatásé illetve az elzárt magánéleté. A kiszolgáltatott emberek magánya és fegyelme legalább annyira motívuma e képnek, mint a baráti társaság könnyed modorban megfestett – valójában igencsak pontosan előadott – emlékműve.” Végignézve a reflektív interpretáció pár kiragadott példáján, világosan látható, hogy a naturalizmus ideológiája a részletező előadásmód miatt bármikor átfordítható az ellentétébe, vagyis feketeként vagy fehérként olvasható.

Bán Béla: Rákosi elvtárs Sztálinvárosban,
1953 olaj, vászon, 170×200 cm, MNG

Bár a szocreál festmények a hivatalos esztétikának megfelelően a valóságot tükrözik, mégis a néző intencióján múlik, hogy pozitív vagy negatív módon értelmezi és fogadja el azt a valóságot. A tematikus életképeket felváltó lazább ecsetkezelésű, személyesebb témát feldolgozó realista műveknél (lásd.: Fényi Géza vagy Bencze László festményeit) viszont az értelmezés átcsúszik a szürkék árnyaltabb és követhetetlenebb tartományába, ahol a hivatalos tartalom helyett az alkotói individuum szubjektív irányultságai is meghatározóvá válnak. Ennek mintapéldája a Három lektor, melynek ideologikus olvasata csak ügyetlen szerecsenmosdatásnak hat: “Azt hiszem, mégiscsak jó ez a kép. S talán azért tetszik legkivált, mert nem szokványos helyzetben s pózban ábrázolja a lektorokat: papír- és könyvhalmazzal teli íróasztalnál. Ez a három – kávéházi asztalnál ül: nincs előttük kézirattömeg; ám tudom róluk, hogy itt, ebben a környezetben – melyet egy szép magyar vers a Műhely névvel illetett – végzik munkájuk dandárját, a munkának nem manuális részét. Szerveznek, terveznek, »agyarnak« -ha szabad ezt mondanom. Szerényen az irodalom körül.” De nem a pártirodalom körül…

Zsánerek és bálványok – első rész

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.