Dunaújvárosi Hírlap – 1970. július 3.
Szórakoztatás – másodállásban
Először is erről beszéljünk: főszezon előtt. Az ember azt gondolná, hogy a májusi nyitástól július végéig tart a nyári főszezon a Vidám Parkban is. Ám a valóság az, hogy az első májusi roham után megcsappan a látogatók száma, és csak ilyenkor, a vizsgák után, június végén kezd újra felfutni. A július még mindig nem az igazi, sokan üdülnek, és az itthon lévők is igyekeznek nyári színt kapni, tehát strandra, a Dunára járnak. A főszezon itt az augusztus. Augusztusi vasárnapokon 15-20 ezer ember is megfordul a Vidám Parkban egy-egy szép vasárnapon, de azért most, a főszezon kezdetén sem a panaszkodhatik a város legfontosabb nyári szórakoztató intézménye: 8-10 ezer ember a normális forgalom; délelőtt leginkább a kisgyerekes szülők sétálnak el ide, a délután az idősebb korosztályoké.
S – mert ma az ipartól a szórakoztatásig minden vállalkozásnak pénzügyi oldalát is figyelni szoktuk – meg kell kérdeznünk: vajjon anyagilag mi jelent a mi vidám parkunk. Nos, ha a telet, vagyis a jégpályát is hozzászámítjuk, akkor a bevétel 650 ezer forint egy esztendőben.
Dunaújváros, 1970. január 12.
Gyerekek vidáman korcsolyáznak a dunaújvárosi vidámparkban épített jégpályán
fotó: MTI/Szilágyi Pál
Érdekes, hogy ezt a nem csekély összeget mindössze 16 főállású dolgozóval produkálja a park, s ebben a számban benne van még az éjjeliőr is. A szórakoztatóipar emez ágának jellegzetességéhez tartozik ez, hiszen a téli karbantartáson kívül hosszú hónapokon át tétlenkednének itt a főállásúak. Télen, a jégpályánál huszonnégy, nyáron az egész park területén 75-80 másodállású dolgozó látja el a szolgálatot. S mivel a park csak vasárnap tart nyitva, ez könnyen meg is oldható. Villanyszerelők, motorszerelők a forgó mozgó játékszerekhez, műszereszek a játékautomatákhoz (ezeknek száma az idén tizenkettővel növekedett), pénztárosok, jegyszedők, kislányok a zsákbamacska, a halászó bódéknál. A körülmények diktálták ezt a módszert, és évek óta beválik.
Vidám Park a 70-es évek képeslapján, már úttörővasút nélkül…
Még mindig a Vidám Park – most egy bennfentes szemüvegén át… (I.)
Nagy séta a Vidám Parkban – és a fröcskölős ivókút titka… (II.)
A park hátsó részén, a szabadtéri színpad mellett lévő Panoráma vendéglővel is sikerült megegyeznie a Vidám Parknak: aki bemondja a pénztárnál, hogy nem a parkba megy, hanem a vendéglőbe, az nem fizet belépti díjat, a vendéglő viszont százalékot ad le forgalmából a parknak. A módszer praktikus, és – bármily csekélységnek látszik – örvendetes jelenség. Nem valószínű ugyan, hogy egy vacsorázni szándékozó pár sajnálná azt az egy-két forint belépti díjat, de nagyon is elképzelhető, pusztán elvből visszafordulna, mondván: én nem használom a parkot, minek fizessek? S megnyugtató, hogy egyszerű bemondásra elhiszik nekik, hogy a vendéglőbe igyekeznek.
A park tavaly óta lényegében nem változott, az országos takarékosság nem engedte meg, hogy úgy fejlődjék a park még az idén, mint ahogyan azt tavaly elképzeltük, illetve, ahogy álmodoztunk róla. De az álmodozás – kultúrpark! – nem veszített aktualitásából, nem maradhatnak, s nem is maradnak meddőek azok az elgondolások, amelyek szerint állandó művésztelepet hozna létre a tehetséges tizenéves művészpalántáknak, hogy a park szórakoztató részét hátrább telepítik s hogy a sétányokat helyi képzőművészek alkotásaival teszik vonzóbbakká. Hogy a szó legszorosabb értelmében vett kulturáltság itt rögtön a park bejáratánál szembe szökő, sőt uralkodó legyen, előbb-utóbb végre kell és végre is fogjuk hajtani ezt az elgondolást. Csak a kellő és lehetséges időpontot kell kivárni. S hogy erről meg ne feledkezzünk minden alkalommal figyelmeztet erre Bencsik Szarvason ülő fiú-ja, valahányszor végigsétálunk a park főútján.
Bencsik István – Fiú szarvason
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
