– 30. rész –
Ez már a Kádár-tanya híres nyárfája volt, amely – Apám szerint – olyan lényeges és fontos, hogy a katonai térképek is feltüntetik. Ez nekem borzasztóan tetszett. Hát ez akkor nyárfa ám…!
Lejteni kezdett utunk egy kis völgybe, bal oldalt az első Dunadűlői tanya: Kádáréké. Aztán egy kis kaptató: Farkasék következtek. Érdekesen következett itt a nyomvonal; a tanya végénél be kellett fordulni a tanyaudvarba, szinte közepén áthajtani és így lehetett továbbmenni. Kerítés persze nem volt, de mégis érthetetlen volt számomra, hogy mindenféle emberek csak úgy mászkálhatnak Farkasék udvarában keresztül-kasul.
(Azt hiszem ez azért bölcs dolog, ugyanis nem kellett utat kihasítani a termőföldből, az udvar meg kibírja! Nem? Talán a régebbi öregek találták ezt a megoldást, mivel a Naszvadiéknak meg nekünk alighanem “szolgalmi utat” kellett biztosítaniók.)
Naszvadiéknak bekerített udvaruk volt, amely mellett élesen balra kanyarodtunk és már láttuk is a mi tanyánk – tetejét!
A mi tanyánk ugyanis érdekes építési meggondolással készült.Egy enyhe lejtőt bevágtak és a kiemelt földet a lejtő lábához hordták, így keletkezett egy három-négy m magas bevágás körülbelül huszonöt méter hosszan és közvetlenül ide építették a lakóépületet, kelet-nyugati irányba tájolva, úgy, hogy a tanya ablaktalan hátulja ennek a partnak “támaszkodott”, így védve az északi szelektől, viharoktól.
Viszont, ha a szél jól hordta a havat, akkor bizony telefújta a ház meg a part közötti méteres közt és lehetett lapátolni, hogy a vert fal át ne engedje majd olvadáskor a nedvességet!
Még el kellett menni a “Nagyerdő” mellett és máris a nagykapunknál voltunk.
Ez legtöbbször meglepetést okozott, mert ha nem hallották a kocsizörgést, akkor igen hirtelen jelentünk meg, ugyanis a dűlőnek erre a szakaszára rálátni nem lehetett.
Ilyen váratlan érkezéskor a kapu rendszerint csukva volt és Pista bátyám – nagy örömömre – berikkantott az udvarra:
– Kaput! Vagy beugratunk a kapu tetején!
Ez rendkívül tetszett, bár tudtam, hogy erre nem kerülhet sor, ugyanis a lovak még csak átugranának?! (két és fél méter körül volt a magasság!), de a kocsi nehezen menne át, és így talán “összecafuljuk” a szép léckaput.
Most azonban nyitva volt! Hisz vártak nagyon bennünket!
Talán – mintha – friss lett volna nagyanyámon és nénéimen a kötény, és öreganyámon a soha el nem maradó fityula is.
Megérkeztünk! Itthon vagyunk!
Engem lekapott valamelyikük, összecsókolt, megállapította, hogy sokat nőttem, de éppoly soványka vagyok, mint legutoljára. De ez nem baj, mert itt majd a jó levegőn, meg a tejen, meg a húsokon majd meghízom. Én először is kezet csókoltam nagyanyámnak. Mindig a jobb kezet illett megtalálni. Ez nem volt könnyű, mert még öt-hatéves koromban saját kezeimen sem tudtam megbízhatóan eligazodni, pláne egy velem szemben állóén, amikor az “embert” a megérkezés izgalma is fűti…
– Csak, hogy megjöhettek! Már vártunk nagyon bennneteket! Neked Buncikám (mert ez volt a becenevem) meg sütöttünk jó kis kapros-túrós lepényt!
Közben leszedelőzködtek a kocsiról, nagybátyám beljebb ment az udvaron, és kezdett kifogni. Szívesen segítettem volna.
– No, mossatok kezet, mert biztos összefogdoztatok mindent. Az ember sohse tudhatja, hogy ennyi nép között milyen nyavajákat szedhet össze, és már öntötték is a lavórba a jó hideg kútvizet, tették mellé a szagtalan, de mégis sajátos illatú háziszappant és hajtották a szék támlájára a durva vászontörülközőt.
Egy kicsit fellazult körülöttünk a “családi kör” és odasettenkedett hatalmas bernáthegyi kutyánk, a Mackó.
Ilyen kutyát azóta sem láttam elevenen. Filmeken igen! Hogyan kerülhetett egy pentelei tanyára a hatalmas testű, barna foltos bernáthegyi keverék (mert azt el sem tudom képzelni, hogy fajtiszta lett volna!) nem tudom. Nálánál békésebb, jószándékú és barátságosabb ebet el sem tudnék képzelni! Nem volt sem terelő, sem juhászkutya, de ez természetes is, mert más volt a fajtája. Azt hiszem puszta megjelenése is bűnbánatra bírta a rosszban sántikálót, hát még a hangja! Ha elugatta magát a Duna túlsó partján, a vecseiek azt hitték, hogy a pentelei öregharang szólalt meg. Nem volt valami élénk mozgású, ennek ellenére állandóan “kölöncöt” hordott a nyakán, amely – gondolom – hivatalos követelmény volt és valami reményt támasztott az idegenben, hogy menekülés esetén nem egykönnyen tudja elcsípni a hatalmas állat, és talán addig csak megjelenik a gazda és visszaparancsolja a hűséges házőrzőt.
Remek kutyaól is készült számára, közvetlenül a disznóól mellett, a kúthoz vezető lejáratnál.
De hadd mondjak még valamit Mackó kutyánkkal való örök barátságunkról. Lehet, hogy a bernáthegyiekben van valami atavisztikus vonzódás az emberekhez. Valószínű. Talán épp ezért is lettek belőlük a híres és eredményes hegyi mentőkutyák. Az is lehet, hogy ez az emberszeretet a kicsi emberke iránt talán fokozottabban is jelentkezhet. (Ezt csak “ők” tudnák megmondani.)
Tény az, hogy én – a kisember – ezzel a hatalmas, borjúnagyságú álattal bármit megtehettem. Fülét, farkát húzhattam, lábára léphettem, sőt még kisebb koromban a hátára is felültettek és óvatos jámborsággal cipelt kedvem szerint a tanyaudvaron.
Később – úgy hat-hétéves koromban – kitalálták, hogy én már olyan derék legény vagyok, hogy megpróbálhatnám a Mackót át is ugrani. Na, nekem sem kellett több. Nekifutottam és nekimentem! Az oldalának! Elnéző jóindulattal nézett hátra e váratlan kísérletre, de semmi felháborodást sem mutatott a sikertelen próbálkozásomra. Újra megkíséreltem, a nézők nagy derültségére. Ez nem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert kutyánk legalább a nyakamig ért, így aztán visszatértünk barátságunk eddigi jeleihez, sőt az egyik télen Pista bátyám valami szerszámfélét is összeeszkábált a Mackó számára, amivel majd a kis szánkómat húzhatja. Minden rendben is történt, de én hamar meguntam, mert vontató “lovamat” sehogysem sikerült gyorsan iramra ösztönöznöm. Hiába csináltak kis ostort is, ha ezzel odavágtam, bizony nagy szőre miatt még csak hátra sem nézett.
Hű szolgám bemutatása után térjünk csak vissza érkezésünk ünnepi perceihez. Természetesen megéheztünk. Ez ugyan nem a mi véleményünk volt, hanem a családé, hisz mi ilyen utakra, sőt minden utunkra nem mulasztottuk el a rántott húst becsomagolni, némi kis kenyérrel és esetleg savanyúsággal.
– Na, várjatok csak. Nem akartuk a jó kis aludttejet előre felhozni, hogy itt a napon megmelegedjen, de ugorj le Annus a pincébe, már oda készítettem az ajtó mögé két köcsögöt, ez jó lesz ezeknek és fejével Anyámra meg rám intett
– neked meg Pista, hozdd ki Kati a kolbászt meg a szalonnát, meg azt a darab sonkát a kaszli fiókból, mert tudom, hogy az aludttejet nemigen szereted.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 25.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
