1960. április 4-én avatták fel Somogyi József Martinász szobrát, mely 1958-ban a brüsszeli világkiállítást is megjárta, alkotója pedig aranyérmmel térhetett haza az eseményről. Később a közkedvelt Martinász lett a város címerének központi fő eleme, melyet egészen a rendszerváltásig használhattunk.
Magyar Nemzet 1960. május 1.
Két levél egy szoborról
Sztálinvános egyik terén néhány héttel ezelőtt felállították Somogyi József “Martinász” szobrát. Ennek a szobornak egy életnagyságú bronzba öntött példányát vitte legutóbb ajándékként Lengyelországba a magyar párt- és kormányküldöttség. A szobor sztálinvárosi felállítása után néhány nappal a művész levelet kapott a Dunai Vasmű Acélmű Gyárrészlegéből. A levél így hangzott:
A martinászok levele
Kedves Somogyi Elvtárs!
Az elmúlt napokban állították föl Sztálinvárosban az ön “Martinász” szobrát. Engedje meg, hogy ebből az alkalomból a Dunai Vasmű martinászai nevében elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki önnek ezért a nagyszerű művészeti alkotásért. Úgy érezzük, a szobor méltó kifejezője a mi nemes mesterségünknek, annak az ősi harcnak, melyet az ember a fémek előállításáért az elemi erőkkel szemben kifejt. Örömmel tekintünk az ön alkotására és büszkék vagyunk rá.
Erőt, egészséget kívánunk önnek, hogy a magyar szobrászművészetet hasonló művészi alkotásokkal gazdagítsa.
A levelet az MSZMP-titkár, a gyárrészlegvezető és a szakszervezeti titkár írta alá.
A szobrászművész levele
Somogyi József szobrászművész a következő levélben válaszolt a sztálinvárosi martinászoknak:
Kedves Martinászok!
Nagyon köszönöm szobrom felállítása után írt soraikat. Régen kaptam levelet, amelynek ennyire megörültem, egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy spontán íródott, minden udvariaskodástól mentesen. Jóleső érzés, hogy szeretik szobromat és magukénak fogadták. De másrészt azért is, mert, ha ez a szobor csak egy pillanatra is megállította önöket, a személyes örömön túl többet is jelent számomra. Feleleveníti egy régen foglalkoztató, állandóan újra és újra visszatérő problémámat. Engedjék meg, hogy levélváltásunkat felhasználva necsak udvarias köszönő levelet írjak, hanem beszélhessek erről is.
Talán nem szószaporítás, ha előzőleg a városukban álló szoborról, – amely most már nem is az enyém -, elmondok egy-két visszaemlékező mondatot, néhány érzést, mint vált nálam szoborrá az élmény. Az első változata nem megrendelésre készült. A Csepel Vasműben jártam, vonzott a gyárkolosszus sokrétű élete. Itt néztem először a csapolás fehéren izzó fémzuhatagába. Jártam a nagy daruk alatt, a sorba rakott acéltömbök “utcájában”, sütötte arcomat elhűlő izzásával a sok feketén forró henger. Kénes gőzök, a kemencék furcsa dübörgése – félelmetesen nagyszerű -, valóban, mint Önök írják ősi harca az embernek… és az ember ott áll győztesen, mint egy XX. századi Vulcánus, a tűz és erő istene. Valami furcsa feszültség-teremtő légkör. Átjárja énünket, velünk marad és az utca sokszínű forgatagától kezdve mindenütt, a tudatunk alatt is jelen van, addig-addig, míg a sokszor nyomasztó benső akarat téri és formai képletekbe oldódva, esetleg szoborrá rendeződik.
Nehéz az ilyesmiről beszélni. Hogy a gyötrő kényszert, kifejezésre vágyó indulatot később a rendező tudat hány és hány módon próbálja olyan renddé teremteni, mely a maga szigorú plasztikai törvényei mellett megmutatja, jelen esetben a diadalmas, de harcot vívott embert és megmutat valamit abból Is, mint vélekedtem én. Igen – ne vegyék nagyképűségnek -, én is jelen akarok lenni a magam megrendülésével, vagy hitével s ha sikerül, tán nemcsak egy csepeli martinásszá születik a szobor, nemcsak az én véleményemmé válik a gondolat, hanem martinásszá és sokunk gondolatává. Azt hiszem érződik -, hogy nem oly egyszerű kérdés ez és semmiképp sem lehet felszínes lemintázása egy martinász-modellnek. A sokrétű élmény felemelő és megrázó nagyszerűsége, néha emésztő gyötrődés, kereső kínlódás után érik csak szoborrá és több kell legyen, mint az élet külsőséges mása. Szobromat sokan, tán olyanok is, akik nem is látták Önöket, Önökre hivatkozva elmarasztalták. Az előbb említett érzések, a sok kereső, teremtő küszködés, egy rossz vallató bíró ridegsége elé állíttatott, kinek csak felszínes, lényeget egyáltalán nem érintő kérdései voltak. Miért sovány? Miért néz komoran? És horribile dictu: szocializmusban szakadt ing?!… Pedig mi tudjuk, Önök csinálják, én meg láttam, hogy nem amolyan tessék-lássék harc ez, horgas inak bírják csak, a dagadt izmokat elolvasztja a forróság. A szinte fenséges küzdelmet nem tükrözi bájolgó figura, de nem is kell hogy így tükrözze, mert egyrészt nem igaz, másrészt nem szégyen, hogy ilyen. Pedig hányszor van az úgy, hogy hasonló kérdéseken rágódok kényszerítő beavatkozása letöröl minden érzelmi hitvallást a művekről és közönnyé szürkíti a sok lelkes hevülést.
Somogyi József Martinásza az 1958-as brüsszeli expó magyar pavilonjának parkjában
Ilyen szempontok miatt már-már gazda nélkül maradt a szobor, mikor az Önök városába bekéredzett. Ugye megérzik, hogy örülök és köszönöm, hogy így fogadták, örülök, hogy a szoborrá rendezett élmény a maga sajátos szobortörvényszerűségével, a maga szobor hangján tudott szólni Önökhöz, mert a magyar művészek akarnak szólni a magyar munkásokhoz. Itt bukkantja fel levelük régi gondolatomat, ha őszintén hitet teszünk és ezt megpróbáljuk téri rendben sűrítve megmutatni, a plasztikai rend nem szigeteli el Önöktől az eszmei lényeget. Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk és remélni szeretnénk, hogy a magyar munkások nem szobor és kép közhelyeket kérnek, vagy ha – bizonyára ilyen is előfordul -, igen, azt hiszem elsősorban azoktól várják el, hogy beszéljenek önökkel erről, akik ehhez értenek, akik egyértelműen erre tettek egy életet.
Félreértés ne essék, a művészetnek emberségesnek kell lennie, de művészetnek! Ez olyan kemény törvény, mint a vas és acél törvénye. Alkunak nem szabadna lennie, bár a bukás nem látszik úgy és olyan gyorsan, mint a fizikai törvényeinél, de itt tán még kegyetlenebb, mert holta után is érheti az embert és soha többé nem tehető jóvá. Kitépett lappá válhatunk. Gondoljanak néha erre, még akkor is, ha netán szokatlan vagy meglepő a kép vagy szobor hangja, de emberséges akar lenni, mert – bár nehezen írom le, hisz oly sokan lejáratták a fogalmat és visszaéltek vele – a korszerű művészet nem jelent sem eszmei elszegényedést, sem érthetetlenséget, de feltétlen keresi és keresnie is kell a fejlődő, új társadalom szellemi rendjében a maga – többek között téri és képi -, kifejezési képleteit is. Biztos vagyok benne, hogy érzik Önök is, hogy ez nem lehet csak néhány kelléknek a felszínes átfestése. Persze, nem is egyszerű. Egy közösség új szellemi arculata nem varázsütésre születik. Sok hozzáértés, szeretet, tapintat és években való gondolkodás segítheti csak. Még így is hányszor, de hányszor jövünk ki porig alázva műtermünkből, mert a puha agyag sem engedelmeskedik a magunk szabta akaratnak, sok verítéket, eloszló délibábot lát műtermünk négy fala. De mint az élet örök rendje, reggel újult erővel kezdődik élőről és néha eljutunk a boldogság furcsa, megfogalmazhatatlan öröméhez. Ugye nem hiszik, hogy van művész, aki ebből a ritka valamiből ki akar maradni? Hogy a sok gyötrődés, keresés, kínlódás, esetleg szokatlanság és sikertelenség mögött csupa sarlatán áll? Mert, ha esetleg volna is, ki tehetetlensége ürességét, kibúvókkal álcázza, pontosan felismerhető, mert nem igaz, hogy a művészet csupán szubjektív értékítéletből áll, ha nem is olyan egzakt tudomány, mint például a matematika, de tudomány és ennek választóvize már a jelenben is kikezdi, idővel pedig szétmarja a talmit. Ez mióta a világ fennáll, így van és így is lesz.
A 12 sorra, amit írtak nekem, a köszönő lap levéllé nőtt. Sok-sok probléma, gond és nehézség lapul a sorok között, és kicsit lelkiismereti kérdésnek is érzem, hogy miután levélváltás alakult ki közöttünk, szóljak a kérdésről. Sok minden, ha rosszul van, akaratunk ellenére van rosszul, de melegítse át e sorokat a feltétlen hite és vágya annak is, hogy a sok áldozat, amit hoz a társadalom a szellemi élet felemelkedéséért, a képzőművészetben is teremthet nagyot. A mi társadalmunk igényli a művészetet és termékenyítő ereje nem kisebb, mint bármely nagy koré.
Beszéljünk hát közvetlenül e korántsem egyszerű kérdésekről. Úgy érzem sok mindenről kell beszélni, sőt bizonyára vitázni is, biztosan van közvetlen mondanivalónk egymásnak.
Még egyszer köszönöm soraikat. Kívánok én is Önöknek jó munkát, egészséget és sok örömet.Somogyi József
Dunaújváros 1969 decemberében elfogadott címere, amelyet Görög Lajos grafikusművész készített. A címeren piros mezőben Somogyi József Martinász című szobra, a kohászváros jelképe, a szobortól jobbra aranyszegélyű vörös csillag látható.
Martinászunk 2018-ban változatlan helyén, a Vasmű úton
Felhasznált források:
Magyar Nemzet archívum
Budapest folyóirat 2010/2
Magyarország 1961 képeskönyv
A magyar városok címerei – minikönyv
