MA AVATJÁK FEL A DUNAI VASMŰ MÁSODIK SZÁMÚ ÓRIÁSKOHÓJÁT
Dunai Vasmű, háttérben az épülő II. sz. kohó /1957 fotó: Fortepan/Kurutz Márton
Sztálinváros, október 18.
Hadd írjunk először egy vázlatos naptárt.
1951: a sztálinvárosi gépgyár (mechanikai csarnok, öntöde, kovácsműhely) üzembehelyezése;
1952: az erőmű első gépegységének indulása és a Tűzállótéglagyár felépülése;
1953: a vasmű központi laboratóriumának felszerelése;
1954: az 1-es nagyolvasztó és a Martin-kemence felavatása;
1955: az érctömörítőmű üzembehelyezése;
1956: a kokszolómű első egységének elkészülése és végül
1957: a második nagyolvasztó indulása.
Fél évszázadnak se lenne kevés!
A főpróba forró, izgalmas hangulata árad szét a Dunai Vasműben. A hajdani ünnepelt, a ziháló “öreg”, egyes kohó bármilyen hangosan süvölt, szikrázik, nem érdekel most senkit. (Mármint látogatót vagy idegent.) Az újszülött kettest állják körül építői, a vasmű vezetői, kohászok, szerelők.
A két kohó – mától fogva egy gyárrészleg – vezetője, Farkas Sándor beszél. Három ébren töltött éjszaka után, íróasztal mellett, kohász-padkán átbóbiskolt, semmit sem érő félórácskák után menne is aludni, meg nem is. Küldik. Megígéri és marad.
Három éve épül, mert…
– Három éve épül az új kohó – mondja. Először leállította a munkát az 1953-as gazdasági átszervezés, az akkori “pillanatpolitika” egy korlátolt elgondolása, amely szerint a félbemaradt vasmű olcsóbb, mint az egész .Nem kell közgazdásznak lenni, csak józanul kell gondolkodni, hogy az ember lássa: nem az az olcsó, amit hatalmas munkával, rengeteg pénzzel félig megcsináltunk, hanem amit elkészítettünk egészen és mint terv szerint működő organizmus, meghozza az árát.
Másodszor októberben kellett megállni, de ez nem soká tartott, mert januárban már teljes ütemben folytattuk az építést. Most itt áll, készen. Szombaton már vasat ad.
A felfűtést három hete kezdték meg, a kohótest szárítását forró levegővel, két hete. Kedd este 10 órakor 600 Celsius fokos hőmérsékletet értek el, aztán megkezdték a “visszahűtést”, a töltéshez szükséges hőmérsékletre. Töltés csak egyszer történik a kohó életében, az első napon, amikor a kohászoknak be kell menniük a kohóba, hogy a szükséges ácsolatokat és tűzifát elhelyezzék a medencében, mert ettől kap lángra az első adag szén, koksz, meg érc. Csütörtökön reggel kezdték meg az első adag szén-, érc-, kokszmennyiség és mészkőkeverékberakását, aztán ráengedték – szaknyelven “ráfújták” – a 800 fokos forró levegőt, hogy huszonnégy óra múlva az első adag nyersvas csurogjon az üstökbe.
Hármas segítség
– El kell még mondanom – teszi hozzá Farkas Sándor gyárrészlegvezető -, hogy az új kohó gépi berendezéseit nagyobb részben a Szovjetunió szállította, kisebb részben pedig Magyarországon készültek, szovjet tervek és műszaki leírások alapján. A kemencetest tűzálló falazatának téglaanyaga ugyancsak a Szovjetunióból való.
Egy előbbi gondolatot Szakos Lukács, a Beruházási Főmérnökség mérnöke így egészít ki: – Hogy gazdaságos-e? A kettes kohó kiszolgáló berendezései teljesen azonosak az egyesével, hiszen eredetileg is több nagyolvasztó ellátására tervezték őket. A bunkersort, az érctéri óriásdarut, a vízellátási berendezést az egyes kohó indulásakor már elkészítették és eddig csak fele kapacitással működtek. Most használjuk ki őket rendeltetésüknek megfelelően, teljesen.
A híres öreg kohászt keresem, a magyarországi kohók egyik legfőbb ismerőjét, Lipták Zoltánt. Nincs itt, mondják, múlt szombat óta ma reggel ment először haza. Lakásán találom, a telefon mellett. Pár perce ébredt fel nyugtalan, rövid álmából és első mozdulatával a kagyló után nyúlt, hátha valami rendellenesség történt azóta, hogy öt órája kihúzta a lábát.
– Tudja, én azok közül az öreg kohászok közül való vagyok, akik már az életben nem tudják megszokni, hogy az üzem nélkülük is működik.
A kohász-hivatás
Harmincöt éve kohász. Tizenhárom éves korában került a diósgyőri kohóba, ott töltött tizenhat évet, Ózdon ugyanannyit s most 1952 óta ő a sztálinvárosi kohó egyik mestere. Hány kohót látott? Könnyebbet kérdezzek? Hány mestert nevelt? Hát erre meg hogyan lehetne emlékezni. Hiszen már azok a gyerekek, akik Sztálinvárosban kerültek a keze alá, lassan fiatalemberekké, szakmunkásokká serdülnek.
– Szakmunkás. Mindig haragszom, ha a kohászt ilyen hivatalos jelzővel illetik. Nem szakmunkás, hanem kohász. A miénk nem szakma vagy mesterség, hanem hivatás. A kohó, tudja, olyan a kohásznak, mint a felesége, a fele élete. Vagy talán még annál is több. Az esztergályos kezébe veszi az acélt és nem tudja, hogy mennyi verejték, életveszély, éjszaka és vasárnap van benne.
60000 tonna hiány
– Örül-e az új kohónak?
– Mint a gyerekeimnek. Kellett már. Sok vas kell.
Együtt poroszkálunk a meleg estében, újra a gyár felé. Kihalt már a gyári út, csak Pilter Pál főmérnök autója szalad előttünk, ő sem ágyban tölti az éjszakáit mostanában. Mellette az új kohó másik “két lelke” ül: Rabé Imre, fiatal mérnök, a gyárrészleg műszaki osztályának vezetője és Verbó István, aki három éve végezte el a Miskolci Nehézipari Egyetemet és máris a két kohó üzemvezetője.
A sötét ég hátteréből fekete óriás rajzolódik a felhőkre: a 62 méter magas kohótest. Rőt fényénél hatalmas árnyékok imbolyognak, Pilterék most mennek fel előttünk a vaslépcsőn.
Sok vas kell. Az országban jelenleg 60000 tonna öntészeti nyersvas hiányzik, ez a kohó pótolja majd a hiányt és készülhetnek a szerszámgépek, mezőgazdasági gépek. Az egyes kohó szeptemberben több mint 20000 tonna vasat adott, a kettes az év hátralevő részében, napi 400-500 tonnás “felfutási” átlaggal harmincezret ad. Ennek révén lehetséges lesz, hogy az Acélműben ismé tüzembe helyezzék a második kemencét. Megnőtt a salaktermelés is: a két kohó együttes havi salaktermelése 35 000 tonna. Ebből cementadalék anyagot, a kislakásépítésekhez salaktéglát gyártanak, ezenkívül egy részét jó valutáért exportálják.
Sok ezer sztálinvárosi munkás és mérnök újabb nagy – és még mindig nem a legutolsó – műve készült el. A Dunai Vasmű az ország legnagyobb nyersvasgyártó üzeme lett. Az óriáskohót ma, szombat délelőtt avatja fel Csergő János kohó- és gépipari miniszter.
Tamás István
Dunai Vasműben /1957 fotó: Fortepan/Kurutz Márton
Az R/40 rádiókészülék műszaki leírása és kezelési utasítása
Sztálinvárosi Hírlap – 1957. október 18.
ÚJ BÜSZKESÉGÜNK
írta: Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű igazgatója
Magyarországon széles körben nagy viták folytak arról, hogy helyes-e egy ilyen nagy kohászati kombinát létesítése? Ezt a vitát azóta eldöntötte az élet, mégpedig úgy, hogy bebizonyította, népgazdaságunknak erre a nyersvas és acéltermelésre, mely a Vasműben folyik, teljes egészében szüksége van. Éppen ezért folytattuk a Dunai Vasmű építését és jelenleg egy újabb egység beindításához érkeztünk el. Folyó hó 19-én beindítjuk a Vasmű II. sz. nagyolvasztóját.
A II. kohó beindításával nagyot lépünk előre a Dunai Vasmű gazdaságos termelése terén. Addig, amíg szorosan vett számban az I. sz. nagyolvasztó létszáma 710 fő volt, a II. számú nagyolvasztó beépítésével a termelés megduplázódik, ugyanakkor a létszám csak 22 százalékban emelkedik. Ezzel azt érjük el, hogy a gyártott nyersvas önköltsége olcsóbb lesz.
Tehát a II. sz. kohó megindulásával olcsóbb nyersvasat és ebből eredően olcsóbb acélt is adunk az országnak, ezzel is hozzájárulva népünk életszínvonalának tartásához majd a későbbiek folyamán annak emeléséhez.
Magyarország nyersvas szükségletének kielégítése céljából külkereskedelmi szerveink igen jelentős szürke és fehér nyersvasat hoztak be külföldről, igen nagy szállítási költségekkel. Még ez év IV. negyedében új nagy kohónk 30.000 tonna szürke öntészeti nyersvasat fog gyártani, ahol már ez évben jelentős valutamegtakarítást eredményez népgazdaságunknak.
Közismert körülmény, hogy országunkban már igen kevés ócskavas készletek vannak. Az új kohó beindítása jelentős esemény acélműveink zavartalan felfejlődése érdekében is, mert a kohászatban gyártott nagyobb mennyiségű nyersvas némileg pótolja az ócskavas hiányt.
A II. kohó megindítása jelentős megtakarítást jelent még népgazdasági szinten a tömörítvény szállítása terén. Ismert dolog volt, hogy a Vasmű tömörítő üzemének termelését egy nagyolvasztó felhasználni nem tudta s így azt más kohóművekhez kellett elszállítani.
A II. kohó beindításával a Dunai Vasmű az ország legnagyobb nyersvasgyártó üzemévé válik.
Az 1954. február 28-án megindult I. sz. kohóval nagyon sok kezdeti nehézséget kellett leküzdeni. Sok áldozatba került, mire kohászaink ezrei a 700 m3-es kohóval megtanultak dolgozni. Népgazdaságunk a II. kohó felépítésével újabb lehetőségeket adott kohászainknak a jobb, gazdaságosabb munkához. Rajtuk múlik, hogy a korszerű technológiák alkalmazásával (gőzbefúvatás, magas toroknyomás, stb.) a két kohó telresítményét jóval a tervezett fölé vigyék. Ezeket az eredményeket a Vasmű kohászaitól joggal várja el népgazdaságunk, mert komoly áldozatokat hozott a fenti lehetőségek megteremtése érdekében. Ugyanakkor az I. kohó beindulása óta eltelt idő és az utolsó félév eredményei arra engednek következtetni, hogy a nagyolvasztó műszaki és szakmunkás gárdája rendelkezik azzal a gyakorlattal és szakmai felkészültséggel, hogy a II. kohóval jobb fajlagos eredményeket érjenek el, mint az I. sz. kohó azonos időszakában. Lehetőségük nyílt kohászainknak arra is, hogy olyan elméleti és gyakorlati tudásra tegyenek szert, mellyel a nagy kohászattal rendelkező államok eredményeit megközelíthetik, illetve elérhetik.
A két kohó üzemeltetéséhez több tömörített – dúsított – ércre, valamint több kohókokszra van szükség, s így a kohó beindítása nagyobb feladatok elé állítja úgy a tömörítőmű, mint a szénelőkészítő, illetve kokszolómű dolgozóit.
A fentiekből láthatjuk, hogy II. kohónk felépítésének és beindításának úgy a népgazdaságban, mint Vasművünkön belül is nagy jelentősége van. És mégis. 1953-ban, az akkori Nagy Imre kormány helytelen politikája következtében leállították beruházásainkat, leállították a már megkezdett II. kohó építését is.
Az előkészített berendezések, gépek, építőanyagok jórészt megrongálódtak, tönkrementek, mely hatalmas kárt okozott népgazdaságunknak. Csak az ellenforradalom után, a forradalmi munkás-paraszt kormány helyes meglátása eredményezte az építkezés folytatását, s igy a II. kohó befejezését is elhatározták. Az építkezés befejezésében, valamint Vasmű további fejlesztésében óriási a jelentősége van a Szovjetunió gazdasági segítségének. Az ellenforradalom után népünknek nyújtott szovjet segítség nélkül nem tudtuk volna ilyen rövid idő alatt új kohónkat beindítani és üzemeltetni.
A szocialista tábor országai azonban segítik egymást A Szovjetunió segítségével már megvan a lehetőségünk felépített kohónk folyamatos üzemeltetésére és hengerművünk építésének folytatására. Ezen keresztül gazdaságosabb lesz Vasművünk termelése, mely hozzájárul népünk életszínvonalának emelkedéséhez.
A II. kohó
Új alkotás született
Az emberi akarat hatalmas erő. Az alkotás, a mű bámulatba ejti nemcsak azt, aki szemlélője, de azt is aki megalkotta.
Most, hogy a II. számú nagyolvasztó felé tartok, azon tűnődöm, mennyi munkába tellett, míg létrejött ez a hatalmas mű. Amíg kihengerelték az anyagot hozzá, amíg kiégették a hatalmas gyomor samottégláit, amíg a mérnök asztala fölé hajolt és megszerkesztette minden egyes csavarját, s amíg a vállalatok százai gyártották alkatrészeit, reszeltek, fúrtak, faragtak, hogy negyven méter magas kohó legyen belőle, mely vasat ad az országnak.
Az I. számú nagyolvasztónál éppen csapolnak. Izzó vörös fény tölti be az öntőcsarnokot, s a vékony kis átjárónál, ahol most egy kőmíves brigád megy át, hogy elkészítse az új kohó csapolónyílását, mérnökök, technikusok, olvasztárok bábáskodnak a hatalmas test körül. Vékony csöveken zuhog a víz, odább jelzőberendezések, grafikonok – még üresen – amelyek mérői lesznek a nagy mű érverésének.
Bukszár István főolvasztár
Itt vannak már az új munkások is. Bukszár István hatalmas kalapban jön, szeme végigsiklik a berendezéseken, otthonosan szemléli a végtelenbe nyúló vékony csöveket, a kohó idegrendszerét. Tekintetéből is látszik, hogy régi kohász, úgy mozog, mint asszony a konyhában a tűzhely körül.
– Tizenöt éves korom óta vagyok kohó közelében – kezdi a beszélgetést. – Nagyon korán kezdtem.
– Hol dolgozott először?
– Ózdról jöttem. 1953-ban egy nyarat kint töltöttem a Szovjetunióban, tanulmányúton, s aztán eljöttem ide Sztálinvárosba.
Segédolvasztár volt az I. számú kohónál, most itt, az új munkahelyén főolvasztár lesz.
– Hogy tetszik az új munkahely?
Elmosolyodik kérdésemen. Neki természetes, hogy itt fog dolgozni.
Lipták Zoltán kohó főmester ki tudja már hányadszor nézi végig a berendezéseket. Amióta a II. számú nagyolvasztó épül, minden nap megnézte a munkát. Mint ő mondja:
– Illendő körmére nézni az embereknek, mert itt nem babra megy a játék.
Lelkiismeretesem ellenőrizte a fenékfalazástól kezdve a léghevítő berendezések szereléséig az összes munkálatokat.
– Felmászna-e mégegyszer a kötélhágcsón? – tréfálkoznak vele.
– Nem én. Úgy imbolygott alattam, mikor felmásztam a függőállásra, hogy a vér is meghűlt bennem.
Egyszer ugyanis eszébe jutott, meg kellene nézni, hogyan végzik a falazást a kohó felső részén, de csak kötélhágcsón lehetett felmenni. 51 éves fejjel nekivágott a nagy útnak. Azóta mindig húzzák vele.
Itt mellettem a kohó üstfalazó és karbantartó kőművesei dolgoznak. A nyersvas csatornát falazzák. Gulyás István és Márton Miklós, a két elválaszthatatlan jóbarát gyakorlott mozdulattal béleli a csatornát. Odább Egédi József, Gazdag István és Szakály István végzi az utolsó simításokat.
– Határidő előtt egy nappal szeretnénk befejezni a munkát – mondja Egédi József csoportvezető.
Közben a mérnökök, technikusok beszélgetéséből sok érdekes dolgot megtudok az új alkotásról:
Az országnak igen nagy szüksége van öntödei szürkevasra. Az öntödék várják a vasat, s az új kohó évente termel annyit, amennyi fedezi a szükségletet, sőt, egyéb nyersvasfajtákat is tud adni ezen felül.
Kiszámították azt is, hogy csökken a tonna nyersvasra eső költség, mert a két kohóhoz nem kell dupla létszám, csupán száz embert vesznek még fel.
– Az erőműnek is örömet szerzünk vele – mondja az egyik szakember -, mert a két kohó működésével egyenletesebb lesz a gázszolgáltatás az erőmű részére.
Munkások jönnek hatalmas hasábfákkal, ácskapcsokkal. Nemsokára begyújtják a kohót. Mint otthon a kályhába, itt is úgy gyújtanak be, csak egy kicsit nagyobbak a méretek. Az aprófát itt hasábfák képezik, gyufát pedig nyolcszázfokos forró levegő. A kohó testében elkészítik az ácsolatokat, alulra máglyába rakják a hasábfákat, föléje kokszot tesznek, s aztán ráfújják a forró levegőt.
Megkezdődik az adagolás. A felvonókocsik viszik az ércet, a kokszot, emelik a magasba, s döntik bele az izzó kohóba. Az üstkocsik felsorakoztak, várják a vasat, hogy öblös testükben tovább vigyék, kokillákba öntsék, s aztán az önteéseket csattogó vonatok vigyék tovább, zakatolva hirdetve, hogy Sztálinvárosban új alkotás született.
(-i -y)
Lecsapolták az első adag vasat a Dunai Vasmű új 2-es számú kohójából
.
A Dunai Vasmű új 2-es számú nagykohójából péntek délután háromnegyed háromkor csapolták az első adag vasat. A kohóban fejlődött gázt már a délelőtti órákban felhasználták a Dunai Vasmű erőművének kazánjaiban.
