Történeti Muzeológiai Szemle 2004
Múltunk a Lenin-szobor (is)
Matussné Lendvai Márta
Eszmeiséget sugározzon
Az új szocialista városok térbeli kialakításának nagyszabású tervei szinte szakrális szerepet szántak a várost meghatározó nagyüzemnek cs a tömegrendezvényekhez szükséges főtérnek. A politikai és építészeti koncepció változásai miatt azonban ezek a tervek csak töredékesen, néha egészen kisszerűén valósultak meg. Ezért a szocialista városokban az épített tér az örökös befejezetlenség állapotában marad(t), valódi városközpont a többségükben nem alakult ki.
Közismert történelmi tény, hogy Dunaújváros, a tervezett, “csinált” város létét annak az 1949. év végén született politikai döntésnek köszönheti, amely Dunapentelén kohászati kombinát és új város felépítéséről határozott.
1951 novemberében a Magyar Nemzet írása az új építkezések képzőművészeti feladatairól szólva első helyen számolt be Sztálinvárosról, ahol a művészi elemek messzemenően érvényesülnek majd: a főteret a szocializmus nagyjainak szobrai fogják díszíteni, legelőször azonban Lenin és Sztálin bronzba öntött alakját állítják fel az épülő szocialista város legfontosabb útvonalán.
Hatalmas és gyönyörű feladatok képzőművészeink számára
A városközpont kialakításának módja az építkezés megindulásától kezdve alapvető, s egyben hangsúlyos politikai kérdés is volt. Redő Ferenc szerint a főtérnek “… kell a legtöményebben sugároznia azt az eszmeiséget, amelyet ma minden magyar ember számára Sztálinváros jelent. Tükröznie kell a marxizmus alkotóerejét, a magyar nép hagyományait és a Sztálinvárost végsőfokon létrehozó munkásosztály öntudatosságát, hazaszeretetét.”
A szocreál városrendezési terv egyik legfontosabb kompozíciós elképzelése szerint a város két főtengelyre épült: a vasmüvet a városközponttal összekapcsoló főútra (ma Vasmű út), valamint a 6-os számú főút és a vasútállomás felőli érkezést a városközponthoz kötő főútra (ma Dózsa György út). A főtér természetes helyéül a Pentele irányából a löszhátra felvezető út érkezési helye kínálkozott. Lényeges célkitűzés volt a főtéren át a Dunához való kapcsolat megteremtése is.
A városközpont kialakítására 1951-1954 között mintegy húsz alternatíva készült. Közös alapgondolat szerint valamennyi a főtér köré tervezte a központot alkotó létesítményeket. Ezeket egységes architektúrával, egy építési ciklus alatt kívánták megvalósítani, de a városnak soha nem volt annyi pénze, hogy a jelentős közintézményeket egyszerre megépítse. Az első főtér-beépítési tervekből egyedül a pártház (ma Intercisa Múzeum) valósult meg a beépítési tervnek megfelelő helyen és formában. Terveit Weiner Tibor irányításával, több fiatal építész (köztük Farkasdy Zoltán és Malecz Erika) közreműködésével a Városépítő Tervező Intézetben készítették. Weiner szerint a pártház eszmei tartalmát elhelyezésének sajátosságaival kellett kihangsúlyozni: a kitűzött és elvárt célt az önálló, centrálisán megoldott, önmagában zárt tömeg, a plasztikus képzés, a minden oldalról szabad rálátás eszközével próbálta megoldani. Az épület térbe helyezését a görög templomokéhoz hasonlóan kívánta megvalósítani. Kapsza Miklós 1993-ban készült elemzésében a pártházat érdekes, egyéni, a sajátos magyar szocreál útkeresést tükröző épületnek ítéli, amely azonban saját korában sem a szakmán belül, sem politikai körökben nem aratott sikert: a párt kicsinek, kettős irányú timpanonos-oromfalas homlokzata ellenére a főútvonalhoz képest hátat fordítónak tartotta. Ezért az 1953. évi főtér tervén egy járási pártszékházzal való megkettőzésével, valamint léptékének körülépítéssel történő megváltoztatásával igyekeztek ezeket a hibákat korrigálni. (Az 1954. évi terven a megkettőzés már nem, a körülépítés még szerepelt.)
Milyen legyen Sztálinváros főtere
A “Duna térségébe rajzolódna Sztálin…”
1953-ban még optimista, túldimenzionált elképzelések következtében nagyszabású városközpont tervek készültek, ezek néhány eleme kihatott a később megvalósult megoldásra.
Az 1953 májusában készült javaslat a szocreál kor építészeti kiteljesedését, értékeit és túlzásait egyaránt tükrözi. A Weincr Tibor tervező főépítész által jegyzett “nagy városközpont” járási-, városi tanácsház, járási és városi pártszékház, társadalmi egyesületek székháza, könyvtár, múzeum, kultúrpalota, alkotók háza terveit tartalmazta. A hozzávetőleges költségkimutatás (amely ezen intézményeken kívül a főtér lapburkolatának, képzőművészeti alkotásoknak és egy 160 lakásos lakóépületnek a költségeit is magában foglalta) 104.658.000 Ft-ról szólt. Az elképzelés szerint a főtérnek a város társadalmi élete központjának, a nagy társadalmi megmozdulások színhelyének, a nemzeti ünnepek felvonulásai célpontjának, a város adminisztratív és kulturális élete központjának szerepét kellett betöltenie. Építészeti megoldásának tükröznie kellett a város létrejöttének körülményeit, jellemeznie az egész város hangulatát. Mindez megkövetelte, hogy “… Sztálin elvtárs nevét viselő városunkban Sztálin elvtárs szobra a Főtér kereteiben helyezkedjen el, olyan építészi környezetben és olyan táji beállításban, amely méltó Sztálin elvtárs örökké élő alakjához, tehát úgy, hogy Sztálin elvtárs alakja a város felől és a táj felől is központja legyen a város teljes kompozíciós rendszerének.” A terv szerint a város főtengelyét a főtéren építészetileg a városi tanácsház toronyépülete zárja le, köréje karéj alakban kapcsolódnak az egységes architektúrájú egyéb épületek. A karéj a város főaxisára merőlegesen megnyílik a Duna felé, végpontján a “Duna térségébe rajzolódna Sztálin elvtárs hatalmas méretű szobra olyan szobrászi felfogásban, mint a Berlinben megvalósításra került szovjet katona hősi emlékműve.” A szobor demonstrációk fogadására alkalmas módon kiképzett lábazattal valósulna meg, lehetővé téve a felvonulók kultúrpark felé két irányban való elvonulását.
Sztálinváros és a nagyívű tervek
A szobor helyére három tervváltozat készült. Az első a főtéren kívül egy 18 méter magas szobor felállítását javasolta. A második a főtér megnyitásával, a beépített szakasz főtértől távolabbi pontján egy 15 méteres szobor elhelyezését tervezte. A harmadik változat arra az esetre készült, ha az előző méretű szobrok kivitelezése nem lenne megvalósítható: ekkor a főtér megnyitása torkolatában egy 9 méter magas szobor került volna felállításra. Az indoklás szerint “Sztálin elvtárs szobrának nagyméretű, monumentális megvalósítása biztosítaná azt, hogy látható lenne a Dunáról jövet, annak északi kanyarulatából… és mint erős élmény jelentkezne az alföldi térségről nézve is.”
A főtér karéjának architektúrája a jövő nemzedékeknek Sztálinváros történeti jelentőségét kívánta hangsúlyozni, kifejezésre juttatva, hogy “Sztálinváros történelme a várost építők… hősi erőfeszítése-békeharca.” Ezért a karéj teljes hosszában, a piros cseréptető előtt ritmikus egymásutánban, mesterségük szerszámaival is jellemzett építők és dolgozók fehér márványból készült szobrainak elhelyezését tervezték, amelyek erősen “plasztikus értékben” állítanak majd emléket Sztálinváros harcosai részére.
Feltehetőleg ezek a városközpont-tervek “ihlették” Jeges Ernőt a “Sztálinváros a jövőben” című müvének megalkotására. Az Intercisa Múzeum gyűjteményében található nagyméretű tempera 1955-ben készült farostlemezre kasírozott csomagolópapírra. A festmény madártávlatból ábrázolja a vasmű és a város már meglévő és tervezett létesítményeit. Az alkotás hűen tükrözi a “Szocialista város és szocialista ipartelep egy szerves egységnek két pólusa” elvet. Az előtérben a Sztálin Vasmű különböző gyáregységei láthatók. Főbejáratát – a szovjet városépítési elveknek megfelelően – közvetlen útvonal kapcsolja össze a városcentrummal. Az út jobb oldalán hatalmas stadion helyezkedik el. A szocialista várost a minisztertanácsi határozattal megállapított, 30-35 ezres lakosságszámig terjedő városfejlődésnek megfelelő állapotban láthatjuk. A város középpontjában – a Dunapentelével összekötő út mentén – található a főtér. Nagy, kövezett, vegetációmentes terület, a felvonulási útvonalak demonstrációs végpontja. Minden épülettől függetlenül itt emelkedik a tanácsháza – tervezet szerint – mintegy 70 méter magas tornya.
Jeges Ernő – Sztálinváros a jövőben /1955
Lenin “… nekünk személyes ügyünk”
Mint tudjuk, az I. ötéves terv 1954-1955-ben gazdasági és politikai okokból kifulladt. Le kellett állítani a Sztálinváros nagyszabású fejlesztésére vonatkozó tervezést és magát az építkezést is. Így nem valósultak meg a városközpontra, főtérre vonatkozó nagyvonalú elképzelések sem.
Az 1950-es évek végén a városközpont terveit le kellett egyszerűsíteni. 1960-ban Weiner Kapsza Miklóssal és Finta Józseffel visszatért a főtér megnyitásának problémájához. 1964-ben a városi, járási tanács és az új pártszékház épületegyüttesére műszaki-kiviteli tervet készített, amely ugyan nem vált valóra, de Weiner városrendezési törekvései maradéktalanul érvényesültek a Dunaújvárosi Tervező Iroda által a halála után tervezett és megvalósult létesítményekben. A városháza tízemeletes épülete Kapsza Miklós véleménye szerint az 1950-1954 közötti szocreál elképzelések modem, letisztult változatának tekinthető. Főtömege, reprezentatív léptéke pozitívan értékelhető.
Weiner Tibor városháza terve az Intercisa Múzeum időszaki kiállításán /2022
A kétemeletes új tanács- és pártház (ma városháza és bíróság) építészeti terveit Baranyai Ferenc készítette. (Az épületegyüttest, különösen az L-alakban beforduló részét, Kapsza a térképzés szempontjából vitathatónak ítéli.) A kivitelezés ütemét elsősorban az határozta meg, hogy közeledett Lenin születésének 100. évfordulója. A jeles esemény méltó megünneplésének programjában (Lenin-bibliográfia megjelentetése, különvonat indítása a Szovjetunióba, kommunista szombat, fáklyás felvonulás, ünnepi párttaggyűlések, kiállítások és egyéb kulturális rendezvények stb.) a legfontosabb kétségtelenül a főtérnek a Lenin-szobor felavatásával egybekötött átadása volt. “Még néhány nap tehát, és amire olyan hosszú évekig vártunk, elkészül Dunaújváros főtere.” – írta a helyi újság 1970. március 20-án.
A Dunaújvárosi Hírlap 1970. február 24-ei számának első oldalán interjút közölt Sudár Ivánnal, a városi pártbizottság titkárával. Érdemes a beszélgetésből kicsit hosszabban idéznünk: “A lenini eszmék diadalát, gyakorlati megvalósulását ünnepeljük a Lenin centenáriummal, melyet a Kommunista és Munkáspártok Moszkvai Tanácskozása határozott el – s amely nekünk személyes ügyünk is. Ha nincs a Lenin vezette szocialista forradalom, nincs szocializmust építő Magyarország, és nincs Dunaújváros sem, mely e társadalom szülötte, s egyik legszebb alkotása… Az ünnepség egyik legszebb része az a nagygyűlés lesz, melyet az új párt- és tanácsháza előtt rendezünk, s amelynek keretében felavatjuk a századik évfordulón Lenin szobrát a Lenin téren. E szobor a város szívében méltó emlékmű és tisztelgés lesz a nagy forradalmár előtt, akinek eszméi itt Dunaújvárosban a gyakorlatban valósulnak meg. Az új KISZ-tagok és ifjúgárdisták itt tesznek fogadalmat, hogy méltó folytatói lesznek Lenin ügyének.”
A Lenin-szobor elkészítésére a Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1969 őszén adott megbízást Kiss István Kossuth-díjas szobrászművésznek. A Dunaújvárosi Hírlap munkatársa a műtermében kereste fel a művészt, s a majdnem kész műalkotásról így számolt be az olvasóknak: “Bronzlemezből hegesztett… nem monumentális méretű… pontosan olyan magas alapzaton fog állni, hogy felnézhessünk rá, s mégis magunk között lévőnek érezhessük. A férfialak feje nem naturalisztikus, tematikus portré-volta ellenére is elvont. A hatalmas koponya hihetetlen szellemi energiát sejtet, a szemöldök és az ajkak vonala elme-élt, tudást és akaraterőt mutat; az ajkak szögletében parányi, alig észrevehető szarkazmus; ez a Lenin a politikus Lenint, az eseményeket előre látó, meggondolt, s egyúttal harcos Lenint ábrázolja. Nem ábrázolja. Megjeleníti. S nemcsak a fej, az egész test, a drapériával fedett test, amelyen még a hegesztési varratnak is funkciója van, s funkciója van… a ruha minden hullámának, redőjének, amit a szobor a térből elvesz, vagy meghagy – az egész test lobog, a földön biztosan álló két láb felett minden mozog és lángol.” Szovjet műkritikusok álláspontját idézte, mely szerint “… nem igen akad ma szovjet szobrász, aki ezt a Lenint meg tudta volna formázni.” Véleménye alapján “Kiss Istvánt egyebek között úgy fogják számontartani a műtörténészek, mint az első olyan szobrászt, aki hegesztett portrészobrot készített – Lenin- szobrot. Azt a művet, amit az évforduló napján Dunaújvárosban, a város főterén látunk viszont.”
Látogatás a főtéri Lenin-szobor alkotójánál
1. kép – Szoboravatás, 1970 (Fotó: MTI)
A helyi újság tudósítása szerint a borús, esőbe hajló idő ellenére ezrek gyűltek össze a Lenin téren a szoboravató nagygyűlésre. Az eseményen részt vett Földes László, az MSZMP KB tagja, dr. Tapolczai Jenő, a Fejér Megyei Tanács elnöke, az MSZMP KB tagja, Henno H. Toming, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének első titkára és Tringer Gyula, a KISZ Fejér Megyei Bizottságának titkára. Herczcg Károly, az MSZMP KB tagja, a Fejér megyei pártbizottság első titkára ünnepi beszédében hangsúlyozta: “A proletár internacionalizmusról beszélni talán Dunaújvárosban a legszemléletesebb… Dunaújváros példázza nagyszerűen a proletár internacionalizmus világot formáló erejét.” Az ünnepi beszéd után díszőrségváltás következett, majd Herczeg Károly és Takács Imre, az MSZMP városi bizottságának első titkára leleplezték a szobrot. A 6. Dunaújvárosi Ifjúsági Napok megnyitása és az új KISZ-tagok fogadalomtétele után a társadalmi és politikai szervezetek elhelyezték koszorúikat a szobor talapzatánál. (1. kép)
A korabeli közhangulatot, legalábbis egy részét biztosan, jól példázza a Dunaújvárosi Hírlapban “A név” címmel közölt valódi, vagy esetleg újságírói fantázia szülte kis történet: “Fél órával a szobor leleplezése után a Gourmandban. A szomszéd asztalnál két középkorú házaspár. Beszélgetésük beolvad a helyiség személytelen zsongásába. Egyszer csak felcsattan az egyik férfi.
– Az egyik azt mondja: nagy, a másik azt mondja: kicsi, a harmadik: miért arra néz, miért nem erre. Nem ez a fontos. Azt egyik se vette észre, hogy nincs rajta a neve?
– Hogyhogy a neve?
– A Kossuth-szobron rajta van, a Széchenyin is meg általában minden szobron. Miért pont erről kellett lehagyni?
Csend. A másik három emészti a hallottakat. Végül megszólal a feleség.
– A vízre sem írják rá, hogy víz, a levegőre sem írják rá, hogy levegő, mégis ráismersz.”
2. kép – Lenin-szobor, 1970-1990
(Fotó: ismeretlen szerző)
A szobor, amelyet a Tavasz ’70 című kiadványban Kemény Dezső “… Európa legmodernebb Lenin-portréjá”-nak nevezett, egy történelmi időzak jelképeként húsz évig állt Dunaújváros főterén. Ez idő alatt, a kor lélektanából fakadóan, április 4-ei és 22-ei, november 7-ei és egyéb ünnepségek alkalmával, óvodás kortól kezdődően, dunaújvárosiak ezrei fejezték ki “nagy tanítónk” iránti tiszteletüket önként, kötelességből, félelemből. (2. kép)
Eltávolítva
A politikai rendszerváltást követően általános igényként fogalmazódott meg a közvéleményben az elmúlt érát jelképező köztéri szobrok lebontása, az utcák és terek névváltoztatása. A dunaújvárosi tanács is létrehozott egy ideiglenes bizottságot a közterületek elnevezésének felülvizsgálatára. Ez a testület foglalkozott 1990. március 28-án a Lenin-szobor ügyével, és szakértők, valamint saját tagjainak véleményére hivatkozva határozati javaslatot alkotott a szobor lebontásáról és megőrzéséről. A városi tanács 1990. április 24-én négy ellenszavazattal és hat tartózkodással döntött a Lenin-szobor eltávolításáról, s egyidejűleg a városközpont elnevezését Lenin térről Városháza térre változtatta. Figyelemre méltó a jegyzőkönyv szűkszavúsága: a szoborral kapcsolatban nem tartalmaz hozzászólást vagy kérdést (az utóbbira csak utalás történik), nem állapítható meg belőle az igen szavazatok száma sem. (3. kép)
3. kép – A szobor elbontása, 1990 (Fotó: Haraszti Gabriella
2002 őszén két dunaújvárosi vállalkozó azzal kereste meg az Intercisa Múzeumot, hogy a Lenin-szobor több mint egy évtizedes, a város különböző pontjain – az Ingatlankezelő és Városgazdálkodási, majd a Partvédelmi Vállalat telephelyén – való hányódása – többek között -, állagvédelmi problémát is felvet, ezért a műtárgy közgyűjteménybe helyezése indokolt lenne. Az ezzel járó, valamint a több helyen sérült szobor későbbi restaurálásával kapcsolatos költségeket is magukra vállalták.
A szobor a dunaújvárosi önkormányzat tulajdonát képezi. Az érintett felek az ügyben megkeresték a polgármestert, ennek nyomán a kulturális iroda építészeti és művészeti szakvéleményt kért a műalkotás – mérete folytán csak a múzeum udvarában lehetséges – elhelyezéséről. Különböző szempontok alapján egymásnak ellentmondó állásfoglalások születtek: a főépítész és Dunaújváros Településrendezési, Város-képvédelmi és Építészeti-műszaki Tervtanácsa nem, míg a művészettörténész és szobrászművész által adott szakvélemény mindenképpen javasolta a szobor múzeumi elhelyezését. Ezt követően a kulturális, kisebbségi és vallásügyi bizottság, majd a közgyűlés megszavazta azt. Utóbbi feltételül szabta a szoborral kapcsolatos tartószerkezeti szakvélemény és talapzattervezés elkészíttetését, illetve a múzeumépület tulajdonosának, a Fejér Megyei Önkormányzatnak az elhelyezéshez való hozzájárulását. A statikai szakvélemény nem zárta ki, a megyei önkormányzat pedig engedélyezte a műalkotás elhelyezését.
4. kép – A szobor elhelyezése a múzeum udvarán. 2003
(Fotó: Andics József)
Némi közjáték után a múzeumnak sikerült érvényre juttatnia álláspontját, így a szobor az árkád alatt került raktározásra, ahol nem uralja a zárt udvart és nem zavarja a rendezvényeket, ugyanakkor teljesülnek a megőrzés, az állagvédelem és a kutathatóság múzeumi feltételei. (4. kép)
5. kép – Közgyűjteményben (Fotó: Keszi Tamás)
Az ilyen típusú műveket politikai természetük, az a nyilvánvaló és egyértelmű politikai szándék, amely a Kádár-rendszer kívánalmainak megfelelően életre hívta őket, kortörténeti dokumentumokká avatja, úgy, hogy adott esetben nem kisebbíti művészi értéküket sem. Ez ma már a történettudomány vizsgálódásainak körébe tartozik, mint ahogy a dunaújvárosi Lenin-szobor közgyűjteménybe helyezése miatt kialakult országos vita is történeti kutatás tárgyául szolgálhat egykoron.
