Ifjú Kommunista – 1959. szeptember

SZTÁLINVÁROSI FIATALOK

Felbúgott a gyári sziréna – vége a munkaidőnek. A Dunai Vasmű öntödéjében is leállt a munka, az emberek letették szerszámaikat, és a zuhanyozó felé indultak. Az ajtóban ekkor jelent meg egy idősebb férfi, óriási törött vas-fogaskereket vonszolva maga után. Az egyik öntő odaszólt neki:
– Mit keres itt, bácsikám?
– Ezt a kereket hoztam… meg kellene javítani – mondotta az öreg, és magától értetődő módon tolta a félbetört kereket az öntő felé.
A kormos, olajos, fiatal munkás egy pillanatig nem tudta, hogy most nevessen, vagy dühbeguruljon. Legyintett és már indulni akart – lejárt a munkaidőm, megyek haza – gondolván, maid mégis erőltetett türelemmel, szinte tagolva magyarázni kezdte:
– Idefigyeljen jóember! Nézze meg a táblát a bejáratnál, az van kiírva, hogy Dunai Vasmű! Ez nem kóceráj, ez nem barkácsolóműhely, ez egy gyár. Érti? Mit gondol, ráérünk mi itten a maga ócska kerekével bajlódni?
– Ha gyár, ha nem gyár, márpedig én innen el nem megyek, míg ezt meg nem reperálják nekem. Azt mondták otthon, haza ne merjek menni új kerék nélkül – válaszolt az öreg. egykedvűen taszigálva maga előtt a kereket, s lassan haladt a műhely belseje felé.
Az öntő valósággal elhűlt e rettenetes makacsság láttán. – Hinnye, azt a magasságos… – káromkodta el magát és már ordítani akart, hogy ki innen, de gyorsan – azonban meggondolta és sarkonfordult. A zuhanyozóban érte utól társait.
– Átjáróház ez, nem gyár – dohogott mérgesen. – Mindenkit beengednek, azt se kérdezik, hova, miért.
A többiek nevetve kérdezték, mi a baja, s ő elmondta találkozását a kerekes emberrel. Meghallotta a beszélgetést a párttitkár is:
– Várjatok, megnézem azt az öreget – mondta, s a műhely közepén valóban rátalált.
Ott ült a törött keréken, hatalmas zsebkendőjével törölgetve izzadt homlokát. Meglátta a párttitkárt felpillantott rá:
– Kutyanehéz volt… de fő, hogy bent van.
– Honnan jön ezzel a kerékkel?
– Nem messziről, innen a város mellől. A sztálinvárosi Vörösőrség Termelőszövetkezetből jöttem. Eltörött az egyik gép fogaskereke és sürgősen meg kellene javítani. Nagy szükség lenne rá.
– Ezt a kereket már nem lehet javítani. Legfeljebb újat lehet önteni – nézte meg a párttitkár a tönkrement szerszámot.
– Azt se bánom, csak gyorsan csinálják meg, nagyon kell – válaszolta az öreg.
A párttitkár az öltözőben talált még néhány embert. A KISZ-brigád öltözött éppen. Az előbb még olajos, poros Katona Ernő csíkos nyakkendőjét kötötte, nagy buzgalommal igazgatta a csomót. Őt hívta félre Gyurica József, a párttitkár:
– Gyerekek, segíteni ‘kellene a sztálinvárosi Vörösőrség Termelőszövetkezetnek. Egy fogaskereket kellene leönteni.
Katona egy darabig maga elé bámult, majd a tükörbe nézett és lassú mozdulattal kioldozta a gondosan megkötött csomót. A brigád másik három tagja szó nélkül követte vezetője példáját.

Így történt, hogy a sztálinvárosi Vörösőrség Termelőszövetkezet fűkaszáló gépe másnap ismét működött. Az öntöde KISZ-brigádja megszokta már az ilyesmit. Ha valami baj van, ha valami rendkívül sürgős és nehéz munkát kell elvégezni, mindig őket keresik. És ez nem véletlen. Ezek a fiatalok írásba adták, hogy a legnehezebb munkákat vállalják a pártkongresszus tiszteletére. Az öntöde vezetői pedig szavukon is fogják őket. Gyakran előfordul, hogy valamelyik fontos gép meghibásodik a hatalmas gyáróriásban és az öntödének soronkívül el kell készíteni az új alkatrészt. Az ilyen munkát nem szívesen vállalják a brigádok. Ez érthető is, hiszen hónap végén aszerint kapják a fizetésüket, hogy hány százalékra teljesítették az előre meghatározott programot.
Az öntödében ugyanis legfőbb mérce a programszerűség: a hónap elején előre meghatározzák ,hogy milyen munkadarabokat kell készíteniök, melyik napra és hány darabot. Ha ebből több mint húsz százalékos eltérés mutatkozik, a fizetésük bánja. Az ilyen rendkívüli alkatrészkészítések pedig nincsenek a programban. Nem is lehetnek, hiszen ki tudja előre, hogy melyik gép mikor romlik el. A KISZ-brigád pedig éppen erre tett vállalást:
– Vállaljuk a pártkongresszus tiszteletére, hogy a sürgős javításokat soronkívül elvégezzük és emellett 95 százalékra teljesítjük programunkat.


Vörös csillag a Dunai Vasműben /1959
fotó: MTI/Seidner Zoltán

Nagy szó ez, erről a műszaki naplók tanúskodhatnának, amelyekben még emberemlékezet óta nem volt 95 százalékos programteljesítés bejegyezve. A KISZ-brigád pedig mégis állja a szavát. Katona Ernő, a brigádvezető, Sallai József, Gál József és Nagyváradi István, a brigád tagjai minden tudásukat előszedik, hogy betartsák ígéretüket és ez eddig sikerült is. Pedig rendkívül sok különleges munkájuk akad: nemrég az adonyi Vörös Csillag Termelőszövetkezet kérésére 600 darab ekeperselyt öntöttek le és készítettek még vagy három másik termelőszövetkezetnek különböző alkatrészeket.
Ma már mindezt természetesnek tartják az öntöde vezetői. A verseny kezdetén azonban nem nagyon bíztak ígéretükben. – Különböző helyről jött fiatalok, nincsenek még összeszokva, nem tudnak még rendesen együtt dolgozni – gondolták róluk.

Tény ami tény, valóban az ország különböző részeiről vetődtek ide Sztálinvárosba. Az egyik Esztergomból, a másik Pestről, különböző helyeken tanulták szakmájukat, mégis jól megértik egymást. Fiatalok, akik itt, ebben a városban akarnak megtelepedni, itt akarnak emberré válni. Úgy érzik, megtalálták számításukat: ketten, akik régebben jöttek, Katona Ernő és Sallai József itt nősültek meg a városban, és már lakást is kaptak – mindketten kétszobás, összkomfortosat. Nagyváradi István, aki nemrég érkezett Budapestről, a Láng Gépgyárból, tudja, hogy egy év múlva ő is kap lakást, elhozatja a családját. Gál József, aki Esztergomban tanulta szakmáját, most akar majd megnősülni, biztos abban, hogy esküvő után egy évvel lakást kap. Ez pedig nagy szó – erről legtöbbet a pesti fiatal házasok tudnának beszélni.
– És valahogy más itt az élet is – magyarázza Katona Ernő, a brigádvezető. – Csendesebb, nyugodtabb, mint Pesten, s tudja a csuda, úgy érzem, a munkája után nagyobb becsülete is van az embernek. Lehet, hogy azért, mert ez mégiscsak kisebb város, de ha valaki itt jól dolgozik, azt még a pincér is tudja a Béke Étteremben, és udvariasabban szolgálja ki. A munkaverseny is más, mint máshol. Nem verik nagydobra, de számontartják az emberek tetteit. A verseny végén pedig sosem feledkeznek meg a legjobbakról. Mindig mindenki tudja, hogy ki volt a győztes. Ez tetszik nekem, jó dolog.
Igen, ez megmaradt a város és a gyár építésének hőskorából: az emberek ismerik egymást és munkáján keresztül becsülik fel, ki menynyit ér, s a legjobbaknak tisztelet és megbecsülés jár. Így épült ilyen naggyá Sztálinváros, és így fejlődik most lassú növekedéssel tovább.
Tovább épül a város büszkesége, a Dunai Vasmű is. Most, a kongresszusi munkaverseny napjaiban hozzák tető alá Európa legkorszerűbb, új hengerdéjét, amely több mint 500 méter hosszú lesz. Bővítik, korszerűsítik a többi üzemeket is. a kokszolóműt, a kohót, a mechanikai gyárrészleget és a többit is. A műhelyekben nincsenek öles plakátok, a gyár utcáin ebédidőben vidám zenét szór szét a hangszóró. S mégis nagyszerű alkotómunka folyik itt: ezt bizonyítja a bejáratnál az ismét elnyert élüzem jelvény.


ELŐRE A KONGRESSZUSI MUNKAVERSENY SIKERÉÉRT!
Vasmű főkapuja 1959-ben
fotó: MTI

Katona Ernő, Sallai József, Nagyváradi István és Gál József, az öntöde KISZ-brigádjának tagjai az ország különböző részeiből érkeztek ide szerencsét próbálni, de most már valamennyien sztálinvárosinak vallják magukat. Ide köti őket a jelen és a jövő. Ezek a fiatalok szeretnék elnyerni a Szocialista Munka Ifjú Brigádja címet. Ezért tanulnak, dolgoznak, vállalják a legnehezebb feladatokat.
– Az adott szó kötelez – mondja Katona Ernő, a KISZ-brigád vezetője. – Sztálinvárosban ez így szokás.

SÓLYOM JÓZSEF

Dunaujvaros