Dunaújvárosi Hírlap – 1985. április 2.
Lapok a vendéglátás történetéből, avagy
TÖRTÉNELEM, Á LA CARTE
Mohai Miklós, a szerző írja:
Mikor nyugdíjba mentem, végre azzal kezdtem foglalkozni, ami mindig is érdekelt: szakmám történetével. 1951 végén bizonyos előnyök szem előtt tartásával, de leginkább lelkesedésből, egy új élet reményével mentem Sztálinvárosba. Itt alapítottam családot, születtek lányaim, és bár 1960 óta Budapesten élek, a várostól soha nem szakadtam el. Talán bizonyítják ezt az alábbi sorok, amelyek egy nagyobb lélegzetű, készülő monográfia részei.
1.
A kezdeti napok élelmezéséről nincs sem írásos, sem más elfogadható hiteles adatunk. 1950 júniusától kezdve toborzott szakácsnőket alkalmaztak, akik visszaemlékezéseikben nosztalgiával emlegetik az eperfás malomudvart. Erről az időről emlékezik Mizsei Józsefné, aki 1950 júniusában toborzott szakácsnőként került ide. “A malom udvarában – a Óvárosban – kondérban főztünk, egytál-ételeket, körülbelül 2-3 hónapig. Aztán a piactéren elkészült egy nyolcezer adagos konyha. Ott már többfélét is tudtunk főzni. Csinálhattunk már rántotthúst is és főzhettünk leveseket.
Abban az időben – 1950 – még jegyük sem volt az embereknek. Kocsira raktuk az ételt és elindultunk a különböző munkahelyekre. Útközben, akinek volt edénye, annak adtunk. Az volt a jelszavunk: “Nagy adagot adni!”
2.
Újságcikk 1951-ből:
Rendet kérünk a 8-as konyhán! A vacsorához kanalat csak zálog ellenében kapnak. Egy szaktárs vacsoráját, míg kanálért volt valaki megette… Elmehetnének tapasztalatcserére a 13. sz. konyhára és annak módszerére térjenek át. Így meg fog szűnni az ököljog…
Ne felejtsétek zsebetekben a kanalakat és rend lesz. Konyhánkon legalább 100 tányérunk volt és most sajnos csak 14 van. Ez mutatja, hogy milyen öntudatos dolgozók vannak köztetek!
…Menj el a Link-csoport ebédlőjébe, majd meglátod a különbséget az ottani étkezők és köztetek. Ott nem tűnik el semmi, ott nem vacsoráznak kétszer. (Sikora Jolán)
Hófehér asztal mellett ebédelnek a gyárépítés ebédlőjében. …Leültünk és már hozták is a lányok a jó, ízletes levest és utána azonnal a jó rizses pörköltet (Garancz István)
Ne dobálják el a kenyeret az 5-ös konyhán étkezők. Azért emeltük fel a fejadagot, mert dolgozóink többségének – akik nehéz fizikai munkát végeznek – szüksége van elegendő kenyérre. Akinek sok, adja vissza a konyhára.
A gyomormérgezéseket a fasiszta kártevők idézték elő.
3.
Árvai László visszaemlékezései:
“1950 második negyedében váratlanul kaptam Ónodi igazgatótól egy megbízást hogy nyissak Pentelén egy büfét és üzemeltessem. Személyesen vitt le, és Lovas Pál beruházási főnökkel meg is állapodtunk a megnyitandó üzlet épületében. Ez eredetileg a postáé volt a víztorony közelében. Az átalakítás és átadás határidejében is megállapodtunk.
A megbeszélt időre egy teherautó áruval és Petercsák Imrével, aki az anyagi felelős volt, meg is érkeztünk. A büfé nem volt kész. Megnyitásról szó sem lehetett. A melósok viszont értesülve, hogy egy teherautó ital érkezett, rögtön követelték az árusítást. Meglepő gyorsasággal adtuk el a velünk lévő árut. Pohár persze nem volt, az építők viszont azonnal inni akartak. Itt keletkezett az a “divat”, hogy leütik az üveg nyakát és üvegből, levegőből isznak. Ettől kezdve folyamatosan érkeztek a szállítmányok és azokat a félig kész, tető nélküli raktárban helyeztük el. Az árusítás is szabályos kereteket öltött a sebtében összecsapott büfében. Üzletvezetővel azonban bajban voltunk. Akkor már én voltam a kirendeltségvezető. Régi kollégámat és barátomat, Fort Lászlót, a Volga eszpresszó vezetőjét agitáltuk meg, hogy jöjjön le. Holmijával együtt, – nehogy visszaforduljon – levittük, és a sáros udvarból, ketten bevezettük a füstös, sűrű levegőjű üzletbe.”
A “Lepra Művek” – felülnézetből (rajzolta Csörgő István 1954-ben…)
Közben épült a “Lepra Művek”. Először a büfé, azután az éttermi rész. Mivel ennek megnyitásakor az első üzlet bezárt az üzletszámozást 101-gyel kezdték. Így lett azután a vele egybeépített étterem száma 301.
A következő büfé a másik nagy lakótelepen, a Radarban nyílt meg. Száma 102 lett és hamarosan követte a Kossuth utcában egy magasföldszinti lakásban kialakított italbolt a 103-as számú.
Az építkezésen dolgozó intellektuelleknek is kellett valami színvonalasabb vacsorázóhelyről, társalgási lehetőséget nyújtó vendéglátó egységről gondoskodni, ezért a VI-os kocka földszintjén éttermet rendeztek be, és ez lett a 302-es étterem. Pár nappal megnyitása után sikerült a Radarban is egy éttermet felszerelni, a 303-as számút.
Sztálinváros 1952, háttérben a Gorkij tér-Kossuth L. utca sarka
/fotó: Intercisa Múzeum
Ezt a hálózatot szervezte meg Árvái László vezetésével a kis kirendeltség. Érdemes az üzletek neveivel is megismerkedni:
- 101. sz. Kinizsi büfé (Késdobáló, Köpködő) a Béke téren;
- 102. sz. Bástya büfé a Radarban;
- 103. sz. Italbolt a Kossuth utca Gorkij tér sarkán a 13/2 épületben;
- 301. sz. Dózsa étterem (Lepra) a Béke téren;
- 302. sz. Kossuth étterem (Fehér étterem, Kocka, Vasmű) a VI. kockában, Ady Endre utca;
- 303. sz. Petőfi étterem (Szúnyog, Kék Duna) a Radarban.
A megnyíló üzemek szakmunkásai főleg azokból a dolgozókból jöttek össze, akik a budapesti államosítások után állás nélkül maradtak.
Dózsa étterem/Lepra kerthelyisége /fotó: Intercisa Múzeum
4.
A “Lepra” étteremnek másik gúnyneve – a sok egyéb között – “Csöcsrázó” volt. Kapta pedig azért, mert mindentudó népizenekara tánczenét is játszott, ha olyan volt a hangulat.
Minden hétfőn zeneszünnap volt. Valamelyik pincérnek eszébe jutott hogy szóljanak egy másik “bandának”, akik vacsoráért, italért meg jattért a hétfői szünnapon helyettesítik a zenekart.
Így is történt. A pincérek pedig blokkolták a zene nélküli és inkasszálták a zenés árakat. Ment is egy darabig a remek üzlet amikor Kepecs László üzletvezető kiszúrta a turpisságot és zárórakor közel 1000 forint zenedíj-különbözetet fizettetett be – a pincérek nagy bánatára!
Vasmű Szálló az Ady Endre utcában
5.
A 41 szobás “Vasmű” szálló 1952. március 9-én nyílt. Ebben a szállodában lépett ki az ismeretlenség homályából Nagy Sándor portás. Már régen Sztálinvárosban dolgozott, mint pincér, de csak egy volt a többi között. Mint szállodaportás, viszont ő volt az “Okos”. Gyermekkorában szerzett nyelvtudása, (a magyaron kívül négy élő nyelv birtokosa és nem “hortobágyi” tájszólással, hanem valódi nyugati kiejtéssel) valamint korábbi munkahelyein szerzett (Hungária Szálló) magas szintű gyakorlata, de nem utolsósorban rendkívüli vagánysága, messze kiemelték az átlagból.
A szálloda vezetője. Komantinger István volt, aki azonban a szálloda bezárásakor nem ment át az Arany Csillagba, hanem visszament Pestre. Ebben a szállodában kapott lakást minden olyan személy, akit tekintélyénél fogva nem lehetett szálláson elhelyezni. Természetesen a városba érkező kiküldötteknek is, és minden vendégnek végre elfogadható szállodai szobát és kiszolgálást tudott biztosítani.
Ez a szálloda a régi elnevezés szerint a VlI-es kockában volt. Elhelyezési szabályok szerint nem volt rossz helyen. Viszonylag közel az autóbusz-központhoz, a Béke térhez, a mellette lévő kockában volt a Kossuth étterem, amely fölött már megnyílt a mérnökklub. Nem sokkal a szálloda indulása után megnyíltak május 1-én a Sztálin úti üzletek, amelyek már minden irányú bevásárlást lehetővé tettek. Az ezeket összekötő utakat ebben az időben már sármentesítették, úgy, hogy a lehetőséghez képest, a szálloda a legjobb helyen volt.
Április 1-ét írtunk, amikor nagy rohammunkával, közvetlen Faragó Béla mérnök vezérletével megnyílt a Béke alatt az első presszó. Az első presszós kiszolgáló Faragóné és “Sutyi” volt. E sorok anyaggyűjtése közben sok régi kollégával sztálinvárosival találkoztam, beszéltem. “Sutyi” említésekor mindegyik visszagondolt és nyomatékkai mondta: “Sutyi kávéja fogalom volt” És nemcsak a kávé ízét éreztük szánkban, hanem láttuk magunk előtt a hollófekete hajú, örökvidám presszóslányt akiből minden vendége véleménye szerint csak egy volt a földön!
6.
Lauer István távozása után Kertész Alfréd lett az Arany Csillag Szálloda igazgatója.
Amikor az Arany Csillag belépett, mint I. osztályú üzem (1954), a Béke éttermet átminősítették II. osztályúvá. Az ott maradt dolgozókban és az addig kialakult hagyományokban, de a város lakosságában is megmaradt azonban a kép, hogy a sztálinvárosi vendéglátást a Béke képviseli igazán. Nemcsak a két üzem vezetője között, hanem a dolgozók között is megindult egy nemes verseny a jobb, színvonalasabb vendéglátásért.
A Béke étterem kollektívája 1953-ban
A két üzlet versengett, hogy melyik tud jobb műsort nyújtani. Kertész Ali attól félt, hogy a szálloda drága árai elriasztják a fogyasztókat, a Béke pedig attól félt, hogy elveszti rendezvényeit.
Ebben a versenyben az első menet kétségkívül 1954. szilvesztere volt. A szálloda hirdetésre erre az alkalomra: “Szilveszter az Arany Csillag szállóban. Búcsú az ó-esztendőtől! – Tánc, tombola, szépségverseny. – Kétszemélyes szilveszteri tál: 34,20 Ft. Hajnalban káposztaleves, bableves virslivel, sólet, füstölt libamellel. – Malactombola. – Felkérjük kedves vendégeinket, hogy a torlódás elkerülése végett asztalaikat előre biztosítsák az étterem vezetőjénél. Horváth Lajos szalon- és tánczenekarának új műsorára”.
Ezen a hirdetésen kívül nagy képes riport jelent meg Horváth Lajos (Kis patkány) zenekaráról. Ugyanekkor a Béke hirdetése: “Ünnepeken szórakozzon a Béke étteremben. I. osztályú kiszolgálás, II. osztályú árak. – December 31-én nagy szilveszteri est Disznótoros vacsora, ropogós malacsült korhelyleves. Malac-tombola. – Tánc reggelig.”
Kritika a Béke Étterem műsoráról – Sztálin Vasmű Építője – 1954.10.19.
7.
A legelső műsort a Békében, – amikor még más zenés étterem a városban nem volt – Hollós Ilona adta, 1951 decemberében. (Korábban is volt műsor, de annak szereplői valamelyik helyi színjátszó gárdából kerültek ki és amatőr alapon, szinte a baráti kör szórakoztatását célozta.) A művésznő műsorában a többi között a következő dalok szerepeltek: Sétahajó; Virágos kert az én szívem; Nem adlak másnak.
A dalokat a közönség jól ismerte, hiszen Hollós Ilona művésznő előadásában a rádióban többször hallhatták. Ennek az első szereplésnek a története: “A rendezőirodában megkérdezték tőlem, hogy ráérek-e? Éppen szabad voltam. Mivel eddig csak hallottam a most keletkező városról és egyébként is tervem volt megnézni, elvállaltam a szereplést.
Autóbusszal mentem. Az étterem dobogója mögött vörös drapéria borította a falat. A konyha raktárában kellett öltözni. Fellépés előtt gyorsan próbáltam a zongoristával majd szokatlanul korán, nyolc órakor kezdtem műsoromat. Telt ház volt. Nagy siker.”
És ha már a vendégszereplő művészeknél tartunk, álljanak itt azok is, akik az ötvenes években legtöbbet szerepeltek Sztálinvárosban:
Bilicsi Tivadar, Bellák Miklós, Feleki Kamill, Gerard Laboch, Arany János (zongora), Ákos Stefi, Borvető János, Dégel Károly, Herczeg Jenő, Mezei Mária, Putnoki Gábor, Sárosi Katalin, Orosz János (zongora), Kovács Gyula (dob), Komlós Vilmos, az Ilniczky-zenekar, Turán László, Vadas Zsuzsa, Tabányl Mihály, Vámosi János, Zárai Márta és Hajdú Péter együttese. Ez utóbbi zenekaré az alábbi anekdota:
Hajdú Péter és a zenekar tagjai között sokszor volt vita. (Rendszerint anyagi természetű.) Hajdú, harmonikáján húzta a divatos slágert és énekelte: “A lordok szembe jönnek / és nekünk így köszönnek…” Erre kellett volna a tagoknak a refrént énekelni. Ezen az estén viszont harsány “Zdrasztvujtye” kiáltást hallattak. Hajdú szinte megkövült, megakadt a zenekar is, a vendégek is óriásit nevettek.
8.
1956. augusztus 7-én megnyílt a “Dunagyöngye” Halászcsárda. Kezdetben két halászlét árultak. Az olcsóbbat 11,50 Ft-ért, a minőségit, (többfajta halból és dúsabb tálalásban) 17 Ft-ért. Mindjárt kifogás alá is esett és ellenőrzés nyomására meg is kellett szüntetni. (Felmerült persze akkor a kérdés, miért szabad egy üzletben többfajta fehér, vagy vörös bort árulni?!)
A régi falu életébe szervesen illeszkedett a sziget. Kezdetben volt ott egy csőszkunyhó és egy halászkunyhó. Ez a halászkunyhó nem messze a sziget bejáratától, egy a Dunába vezető árok partján állt. Kovács Karcsi bácsi tanyázott benne. Öreg pentelei halász volt. Ha vendégek, vadászok jártak arra és idejében rendeltek halászlét, szívesen megfőzte. Később viszont ahogy zajosodott a szigeti élet, egyre rosszabbul érezte magát és beköltözött a faluba. Helyére viszont felépítették a Halászcsárdát.
9.
Arcok a múltból:
- Kertész Alfréd:
1950-ben jött Pentelére dolgozni, könnyelmű bohémság, de hallatlanul erős törekvés és magas szakmai színvonal jellemezte egész életét. Nevéhez fűződik az első “nyakkendős” étterem megnyitása Sztálinvárosban. - Szlávik Antal:
Nagyszerű zongorista volt a mai Napsugár eszpresszóban játszott a legfiatalabb vendég is tegezhette. Hirtelen halt meg, ahogy a mulatozó társaságból is köszönés nélkül illik távozni, hogy ne rontsuk a többiek kedvét. - Ferenczi Zoltán:
1951-től dolgozott Sztálinvárosban, mint gazdasági szakember. Hozzájárult az üzemi vendéglátás színvonalának emelkedéséhez. - Szabó György:
Sokak szerint ő volt a legklasszikusabb pincér. A szakma minden ágát ismerte, tanulóéveit a legelőkelőbb budapesti üzletekben töltötte. Egyaránt megállta a helyét a finom és a “néger” munkában. - Pálics Kati néni:
A 3-as konyhán Rákosi Mátyás elé állt, mutatva ócska cirokseprőjét: “Hallottam, elvtárs az igazságos, hát lássa, mivel takarítunk mi itt.” A következő héten egy pótkocsis teherautó cirokseprő érkezett. - Hankovszky Sándor:
Az egyetlen szakmabeli, aki 1951 elején családját is a városba hozta. Nyugodt, becsületes, munkáját és a vendégeket végtelenül szerető felszolgáló volt. A szakmában országosan ötödikként kapott “Belkereskedelem Kiváló Dolgozója” kitüntetést.
És még néhányon, akik már nincsenek az élők sorában: Budai Mocsár Ferenc prímás, Egyedi Sándor, Viola Imre, Lauer István, Gundel Ferenc, Hauer Imre, Gyenes Gyula.
Igencsak megkopott emléktábla a Béke Étterem falán. Nehezen olvasható szövege:
Sok-sok ideiglenes ételkiosztó-hely után 1951. augusztus 20-án nyílt meg a legendás “BÉKE”, az építkezés első igazi étterme. A 60. évfordulón a szakma tisztelettel emlékezik azokra, akik egykoron sokat tettek Dunaújváros vendéglátó-kultúrájának megteremtéséért.
2011. augusztus 20.
Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara
Árvai László, Baján László, Bencsik Katalin, Grábics Gyula, Halász József, Kertész Alfréd, Kovács József, Kreskai Zoltán, Mizsei Józsefné, Mohai Miklós, Rosta Gyula, Sipőcz János, Sonyák Béláné, Szabó Gyula, Szörényi Ferenc
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Béke és Szabadság,
Intercisa Múzeum
Corvina kiadó – Sztálinváros