Történelem, á la carte


Dunaújvárosi Hírlap – 1985. április 2.

Lapok a vendéglátás történetéből, avagy

TÖRTÉNELEM, Á LA CARTE

Mohai Miklós, a szerző írja:
Mikor nyugdíjba mentem, végre azzal kezdtem foglalkozni, ami mindig is érdekelt: szakmám történetével. 1951 végén bizonyos előnyök szem előtt tartásával, de leginkább lelkesedésből, egy új élet reményével mentem Sztálinvárosba. Itt alapítottam családot, születtek lányaim, és bár 1960 óta Budapesten élek, a várostól soha nem szakadtam el. Talán bizonyítják ezt az alábbi sorok, amelyek egy nagyobb lélegzetű, készülő monográfia részei.

1.
A kezdeti napok élelmezé­séről nincs sem írásos, sem más elfogadható hiteles ada­tunk. 1950 júniusától kezdve toborzott szakácsnőket al­kalmaztak, akik visszaemlé­kezéseikben nosztalgiával emlegetik az eperfás malomudvart. Erről az időről emlé­kezik Mizsei Józsefné, aki 1950 júniusában toborzott szakácsnőként került ide. “A malom udvarában – a Óvá­rosban – kondérban főztünk, egytál-ételeket, körül­belül 2-3 hónapig. Aztán a piactéren elkészült egy nyolcezer adagos konyha. Ott már többfélét is tudtunk főzni. Csinálhattunk már rántotthúst is és főzhettünk leveseket.
Abban az időben – 1950 – még jegyük sem volt az embereknek. Kocsira raktuk az ételt és elindultunk a kü­lönböző munkahelyekre. Út­közben, akinek volt edénye, annak adtunk. Az volt a jel­szavunk: “Nagy adagot adni!”

2.
Újságcikk 1951-ből:
Rendet kérünk a 8-as konyhán! A vacsorához ka­nalat csak zálog ellenében kapnak. Egy szaktárs vacso­ráját, míg kanálért volt va­laki megette… Elmehetnének tapasztalatcserére a 13. sz. konyhára és annak mód­szerére térjenek át. Így meg fog szűnni az ököljog…
Ne felejtsétek zsebetekben a kanalakat és rend lesz. Konyhánkon legalább 100 tányérunk volt és most saj­nos csak 14 van. Ez mutatja, hogy milyen öntudatos dol­gozók vannak köztetek!
…Menj el a Link-csoport ebédlőjébe, majd meglátod a különbséget az ottani étke­zők és köztetek. Ott nem tű­nik el semmi, ott nem va­csoráznak kétszer. (Sikora Jolán)
Hófehér asztal mellett ebédelnek a gyárépítés ebéd­lőjében. …Leültünk és már hozták is a lányok a jó, íz­letes levest és utána azonnal a jó rizses pörköltet (Garancz István)
Ne dobálják el a kenye­ret az 5-ös konyhán étkezők. Azért emeltük fel a fejadagot, mert dolgozóink többségének – akik nehéz fizikai mun­kát végeznek – szüksége van elegendő kenyérre. Aki­nek sok, adja vissza a kony­hára.
A gyomormérgezéseket a fasiszta kártevők idézték elő.

3.
Árvai László visszaemlé­kezései:
“1950 második negyedében váratlanul kaptam Ónodi igazgatótól egy megbízást hogy nyissak Pentelén egy büfét és üzemeltessem. Személyesen vitt le, és Lovas Pál beruházási főnökkel meg is állapodtunk a megnyitan­dó üzlet épületében. Ez ere­detileg a postáé volt a víz­torony közelében. Az átala­kítás és átadás határidejé­ben is megállapodtunk.
A megbeszélt időre egy te­herautó áruval és Petercsák Imrével, aki az anyagi fele­lős volt, meg is érkeztünk. A büfé nem volt kész. Meg­nyitásról szó sem lehetett. A melósok viszont értesülve, hogy egy teherautó ital érke­zett, rögtön követelték az árusítást. Meglepő gyorsa­sággal adtuk el a velünk lévő árut. Pohár persze nem volt, az építők viszont azon­nal inni akartak. Itt keletke­zett az a “divat”, hogy le­ütik az üveg nyakát és üveg­ből, levegőből isznak. Ettől kezdve folyamatosan érkeztek a szállítmányok és azokat a félig kész, tető nélküli raktárban helyeztük el. Az áru­sítás is szabályos kereteket öltött a sebtében összecsapott büfében. Üzletvezetővel azonban bajban voltunk. Akkor már én voltam a ki­rendeltségvezető. Régi kol­légámat és barátomat, Fort Lászlót, a Volga eszpresszó vezetőjét agitáltuk meg, hogy jöjjön le. Holmijával együtt, – nehogy visszaforduljon – levittük, és a sáros udvarból, ketten bevezettük a füstös, sűrű levegőjű üzletbe.”


A “Lepra Művek” – felülnézetből (rajzolta Csörgő István 1954-ben…)

Közben épült a “Lepra Művek”. Először a büfé, azután az éttermi rész. Mivel ennek megnyitásakor az első üzlet bezárt az üzletszámo­zást 101-gyel kezdték. Így lett azután a vele egybeépített étterem száma 301.
A következő büfé a másik nagy lakótelepen, a Radar­ban nyílt meg. Száma 102 lett és hamarosan követte a Kossuth utcában egy magas­földszinti lakásban kialakí­tott italbolt a 103-as számú.
Az építkezésen dolgozó intellektuelleknek is kellett valami színvonalasabb vacsorázóhelyről, társalgási le­hetőséget nyújtó vendéglátó egységről gondoskodni, ezért a VI-os kocka földszintjén éttermet rendeztek be, és ez lett a 302-es étterem. Pár nappal megnyitása után si­került a Radarban is egy ét­termet felszerelni, a 303-as számút.


Sztálinváros 1952, háttérben a Gorkij tér-Kossuth L. utca sarka
/fotó: Intercisa Múzeum

Ezt a hálózatot szervezte meg Árvái László vezetésé­vel a kis kirendeltség. Érdemes az üzletek neveivel is megismerkedni:

  • 101. sz. Kinizsi büfé (Kés­dobáló, Köpködő) a Béke té­ren;
  • 102. sz. Bástya büfé a Ra­darban;
  • 103. sz. Italbolt a Kossuth utca Gorkij tér sarkán a 13/2 épületben;
  • 301. sz. Dózsa étterem (Lepra) a Béke téren;
  • 302.  sz. Kossuth étterem (Fehér étterem, Kocka, Vas­mű) a VI. kockában, Ady Endre utca;
  • 303. sz. Petőfi étterem (Szúnyog, Kék Duna) a Ra­darban.

A megnyíló üzemek szak­munkásai főleg azokból a dolgozókból jöttek össze, akik a budapesti államosítá­sok után állás nélkül marad­tak.


Dózsa étterem/Lepra kerthelyisége /fotó: Intercisa Múzeum

4.
A “Lepra” étteremnek má­sik gúnyneve – a sok egyéb között – “Csöcsrázó” volt. Kapta pedig azért, mert mindentudó népizenekara tánczenét is játszott, ha olyan volt a hangulat.
Minden hétfőn zeneszün­nap volt. Valamelyik pincér­nek eszébe jutott hogy szóljanak egy másik “bandá­nak”, akik vacsoráért, italért meg jattért a hétfői szünnapon helyettesítik a zenekart.
Így is történt. A pincérek pedig blokkolták a zene nél­küli és inkasszálták a zenés árakat. Ment is egy darabig a remek üzlet amikor Kepecs László üzletvezető kiszúrta a turpisságot és zár­órakor közel 1000 forint zenedíj-különbözetet fizettetett be – a pincérek nagy bána­tára!


Vasmű Szálló az Ady Endre utcában

5.
A 41 szobás “Vasmű” szálló 1952. március 9-én nyílt. Ebben a szállodában lépett ki az ismeretlenség homályából Nagy Sándor portás. Már régen Sztálinvárosban dolgozott, mint pincér, de csak egy volt a többi között. Mint szállodaportás, viszont ő volt az “Okos”. Gyermekkorában szerzett nyelvtudása, (a ma­gyaron kívül négy élő nyelv birtokosa és nem “hortobá­gyi” tájszólással, hanem va­lódi nyugati kiejtéssel) va­lamint korábbi munkahe­lyein szerzett (Hungária Szálló) magas szintű gyakor­lata, de nem utolsósorban rendkívüli vagánysága, messze kiemelték az átlag­ból.
A szálloda vezetője. Komantinger István volt, aki azonban a szálloda bezárásakor nem ment át az Arany Csillagba, hanem visszament Pestre. Ebben a szállodában kapott lakást minden olyan személy, akit tekintélyénél fogva nem lehetett szálláson elhelyezni. Természetesen a városba érkező kiküldöttek­nek is, és minden vendégnek végre elfogadható szállodai szobát és kiszolgálást tudott biztosítani.
Ez a szálloda a régi elne­vezés szerint a VlI-es koc­kában volt. Elhelyezési szabályok szerint nem volt rossz helyen. Viszonylag kö­zel az autóbusz-központhoz, a Béke térhez, a mellette lévő kockában volt a Kos­suth étterem, amely fölött már megnyílt a mérnökklub. Nem sokkal a szálloda indulása után megnyíltak május 1-én a Sztálin úti üz­letek, amelyek már minden irányú bevásárlást lehetővé tettek. Az ezeket összekötő utakat ebben az időben már sármentesítették, úgy, hogy a lehetőséghez képest, a szál­loda a legjobb helyen volt.

Április 1-ét írtunk, amikor nagy rohammunkával, köz­vetlen Faragó Béla mérnök vezérletével megnyílt a Béke alatt az első presszó. Az első presszós kiszolgáló Faragóné és “Sutyi” volt. E sorok anyaggyűjtése közben sok régi kollégával sztálinvárosival találkoztam, beszél­tem. “Sutyi” említésekor mindegyik visszagondolt és nyomatékkai mondta: “Su­tyi kávéja fogalom volt” És nemcsak a kávé ízét éreztük szánkban, hanem láttuk magunk előtt a holló­fekete hajú, örökvidám presszóslányt akiből minden vendége véleménye szerint csak egy volt a földön!

6.
Lauer István távozása után Kertész Alfréd lett az Arany Csillag Szálloda igazgatója.
Amikor az Arany Csillag belépett, mint I. osztályú üzem (1954), a Béke éttermet átminősítették II. osztályú­vá. Az ott maradt dolgozók­ban és az addig kialakult hagyományokban, de a vá­ros lakosságában is megma­radt azonban a kép, hogy a sztálinvárosi vendéglátást a Béke képviseli igazán. Nem­csak a két üzem vezetője kö­zött, hanem a dolgozók kö­zött is megindult egy nemes verseny a jobb, színvonala­sabb vendéglátásért.


A Béke étterem kollektívája 1953-ban

A két üzlet versengett, hogy melyik tud jobb műsort nyújtani. Kertész Ali attól félt, hogy a szálloda drága árai elriasztják a fogyasztó­kat, a Béke pedig attól félt, hogy elveszti rendezvényeit.
Ebben a versenyben az első menet kétségkívül 1954. szilvesztere volt. A szálloda hirdetésre erre az alkalomra: “Szilveszter az Arany Csillag szállóban. Búcsú az ó-esz­tendőtől! – Tánc, tombola, szépségverseny. – Kétsze­mélyes szilveszteri tál: 34,20 Ft. Hajnalban káposztaleves, bableves virslivel, sólet, füstölt libamellel. – Malac­tombola. – Felkérjük ked­ves vendégeinket, hogy a torlódás elkerülése végett asztalaikat előre biztosítsák az étterem vezetőjénél. Hor­váth Lajos szalon- és tánczenekarának új műsorára”.
Ezen a hirdetésen kívül nagy képes riport jelent meg Horváth Lajos (Kis patkány) zenekaráról. Ugyanekkor a Béke hirdetése: “Ünnepeken szórakozzon a Béke étterem­ben. I. osztályú kiszolgálás, II. osztályú árak. – Decem­ber 31-én nagy szilveszteri est Disznótoros vacsora, ro­pogós malacsült korhelyleves. Malac-tombola. – Tánc reg­gelig.”


Kritika a Béke Étterem műsoráról – Sztálin Vasmű Építője – 1954.10.19.

7.
A legelső műsort a Béké­ben, – amikor még más ze­nés étterem a városban nem volt – Hollós Ilona adta, 1951 decemberében. (Koráb­ban is volt műsor, de annak szereplői valamelyik helyi színjátszó gárdából kerültek ki és amatőr alapon, szinte a baráti kör szórakoztatását célozta.) A művésznő műso­rában a többi között a kö­vetkező dalok szerepeltek: Sétahajó; Virágos kert az én szívem; Nem adlak másnak.

A dalokat a közönség jól ismerte, hiszen Hollós Ilona művésznő előadásában a rá­dióban többször hallhatták. Ennek az első szereplésnek a története: “A rendezőirodá­ban megkérdezték tőlem, hogy ráérek-e? Éppen sza­bad voltam. Mivel eddig csak hallottam a most kelet­kező városról és egyébként is tervem volt megnézni, el­vállaltam a szereplést.
Autóbusszal mentem. Az étterem dobogója mögött vö­rös drapéria borította a falat. A konyha raktárában kellett öltözni. Fellépés előtt gyorsan próbáltam a zongo­ristával majd szokatlanul korán, nyolc órakor kezdtem műsoromat. Telt ház volt. Nagy siker.”
És ha már a vendégszerep­lő művészeknél tartunk, áll­janak itt azok is, akik az ötvenes években legtöbbet sze­repeltek Sztálinvárosban:
Bilicsi Tivadar, Bellák Mik­lós, Feleki Kamill, Gerard Laboch, Arany János (zongora), Ákos Stefi, Borvető János, Dégel Károly, Herczeg Jenő, Mezei Mária, Putnoki Gábor, Sárosi Ka­talin, Orosz János (zongora), Kovács Gyula (dob), Komlós Vilmos, az Ilniczky-zenekar, Turán László, Vadas Zsuzsa, Tabányl Mihály, Vámosi Já­nos, Zárai Márta és Hajdú Péter együttese. Ez utóbbi zenekaré az alábbi anekdota:
Hajdú Péter és a zenekar tagjai között sokszor volt vita. (Rendszerint anyagi természetű.) Hajdú, harmo­nikáján húzta a divatos slá­gert és énekelte: “A lordok szembe jönnek / és nekünk így köszönnek…” Erre kel­lett volna a tagoknak a refrént énekelni. Ezen az estén viszont harsány “Zdrasztvujtye” kiáltást hallattak. Haj­dú szinte megkövült, meg­akadt a zenekar is, a vendé­gek is óriásit nevettek.


Meghívó egy régi pincérbálra

8.
1956. augusztus 7-én meg­nyílt a “Dunagyöngye” Ha­lászcsárda. Kezdetben két halászlét árultak. Az olcsób­bat 11,50 Ft-ért, a minősé­git, (többfajta halból és dúsabb tálalásban) 17 Ft-ért. Mindjárt kifogás alá is esett és ellenőrzés nyomására meg is kellett szüntetni. (Felme­rült persze akkor a kérdés, miért szabad egy üzletben többfajta fehér, vagy vörös bort árulni?!)

A régi falu életébe szer­vesen illeszkedett a sziget. Kezdetben volt ott egy csőszkunyhó és egy halász­kunyhó. Ez a halászkunyhó nem messze a sziget bejára­tától, egy a Dunába vezető árok partján állt. Kovács Karcsi bácsi tanyázott benne. Öreg pentelei halász volt. Ha vendégek, vadászok jártak arra és idejében rendeltek halászlét, szívesen megfőzte. Később viszont ahogy zajosodott a szigeti élet, egyre rosszabbul érezte magát és beköltözött a faluba. Helyére viszont felépítették a Ha­lászcsárdát.

9.
Arcok a múltból:

  • Kertész Alfréd:
    1950-ben jött Pentelére dolgozni, könnyelmű bohémság, de hallatlanul erős törekvés és magas szakmai színvonal jellemezte egész életét. Nevéhez fűződik az első “nyakkendős” étterem megnyitása Sztálinvárosban.
  • Szlávik Antal:
    Nagyszerű zongorista volt a mai Napsugár eszpresszó­ban játszott a legfiatalabb vendég is tegezhette. Hirte­len halt meg, ahogy a mula­tozó társaságból is köszönés nélkül illik távozni, hogy ne rontsuk a többiek kedvét.
  • Ferenczi Zoltán:
    1951-től dolgozott Sztálinvárosban, mint gazdasági szakember. Hozzájárult az üzemi vendéglátás színvona­lának emelkedéséhez.
  • Szabó György:
    Sokak szerint ő volt a leg­klasszikusabb pincér. A szakma minden ágát ismerte, tanulóéveit a legelőkelőbb budapesti üzletekben töltötte. Egyaránt megállta a helyét a finom és a “néger” munká­ban.
  • Pálics Kati néni:
    A 3-as konyhán Rákosi Mátyás elé állt, mutatva ócska cirokseprőjét: “Hallot­tam, elvtárs az igazságos, hát lássa, mivel takarítunk mi itt.” A következő héten egy pótkocsis teherautó ciroksep­rő érkezett.
  • Hankovszky Sándor:
    Az egyetlen szakmabeli, aki 1951 elején családját is a városba hozta. Nyugodt, becsületes, munkáját és a vendégeket végtelenül sze­rető felszolgáló volt. A szak­mában országosan ötödik­ként kapott “Belkereskedelem Kiváló Dolgozója” ki­tüntetést.

És még néhányon, akik már nincsenek az élők sorában: Budai Mocsár Ferenc prí­más, Egyedi Sándor, Viola Imre, Lauer István, Gundel Ferenc, Hauer Imre, Gyenes Gyula.

Igencsak megkopott emléktábla a Béke Étterem falán. Nehezen olvasható szövege:

Sok-sok ideiglenes ételkiosztó-hely után 1951. augusztus 20-án nyílt meg a legendás “BÉKE”, az építkezés első igazi étterme. A 60. évfordulón a szakma tisztelettel emlékezik azokra, akik egykoron sokat tettek Dunaújváros vendéglátó-kultúrájának megteremtéséért.

2011. augusztus 20.

Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara

Árvai László, Baján László, Bencsik Katalin, Grábics Gyula, Halász József, Kertész Alfréd, Kovács József, Kreskai Zoltán, Mizsei Józsefné, Mohai Miklós, Rosta Gyula, Sipőcz János, Sonyák Béláné, Szabó Gyula, Szörényi Ferenc

 

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Béke és Szabadság,
Intercisa Múzeum
Corvina kiadó – Sztálinváros

Dunaujvaros