Város, különös ismertetőjelekkel

Valóság – 1976. augusztus

MISKOLCZI MIKLÓS

Város, különös ismertetőjelekkel

DUNAÚJVÁROSI JEGYZETEK

Dunaújváros rendkívüli jelzőkkel és előjelekkel kérte felvételét a magyar városok sorába: házait, gyárait 1950 tavaszán puszta szántóföldön kezdték építeni, és a majdani városra már születése előtt ráakasztották az új társadalom előhírnökének, beharangozójának, sőt példájának rangját. Ezért aligha kíván indoklást az a kutatási szándék, amely negyedszázad elteltével a hajdani – valódi vagy vélt – ígéreteket akarja szembesíteni a valósággal.
Szociológusok és szociográfusok még sohasem nyúltak ehhez a komplex kérdés­hez. Nem tettek kísérletet az itt várossá szerveződött közösség típusának tudomá­nyos megközelítésére. Valójában még senki sem tekintette át, hogy a nagy anyagi áldozat árán életre hívott, önálló funkciókat vállaló új város – a hazai átlagnál min­denképpen jobb és mindenképpen más objektív életfeltételeivel – hogyan hatja át az itt lakók életmódját. Némi pátosszal úgy is megfogalmazhatnánk a feleletre váró kérdést: vajon az átlagosnál nagyobb figyelmet élvező, talán kísérletként vagy példa­ként létrehozott város milyen tanulságokkal és eredményekkel visz bennünket előre a szocialista városközösség és életmód-modell kialakításának útján?
Még ma sem tisztázott, hogy valamely települést milyen jegyek alapján nevezünk városnak. Csak annyi bizonyos, hogy egyetlen ilyen jel vagy kritérium nincsen. Álta­lában a település lélekszámát, laksűrűségét, anyagi-tárgyi körülményeit, a város és vidéke kapcsolatát, a funkcionális ismérveket, az infrastruktúra jellegzetességeit, illetve a társadalmi-foglalkozási szerkezetet, az emberi kapcsolatok, értékek, normák sajátos alakulását, az életmódot, a kulturális és társadalomlélektani vonások összes­ségét tekintjük a város karakterisztikus jellemzőinek. Ezeken túl a település törté­neti múltja is jellemez vagy jellemezhet egy-egy várost. További viták dúlnak arról is, hogy milyen különbség van kis- és nagyváros között. Sőt, ma már a szocialista város fogalmára is keresnek sajátos és általánosítható ismérveket.
A városok között fellelhető különbségeket a várost mint települést általában is jellemző faktorok mennyiségi és minőségi kombinációja okozza. Ha tehát egy város rendkívüliségét készülünk áttekinteni – akár ha vázlatosan is -, azokra a kom­binációkra kell rátalálnunk, amelyek az adott város, esetünkben Dunaújváros sajátos helyzetét, egyedülvalóságát eredményezik. Erre teszünk szerény kísérletet.

A tárgyi világ színe és fonákja
Megállapítani, hogy az ötvenezer lelket számláló Dunaújváros 18. a magyar városok sorában, és már megelőzött három megyeszékhelyet; hogy a lakosság évi 860 főnyi természetes szaporulata rendkívüli a kisvárosok között; hogy vonzása, a vándorlás­különbség száma (évi 1067) a megyei városokkal teszi egyenrangúvá; hogy 1974- ben 760 lakást építettek, és így minden ezer lakosra 15,2 új lakás jutott, míg a városok átlaga csak 5,2, Budapesté 7,7; hogy az itt felhalmozott állóeszközök bruttó értéke Budapest, Miskolc és Győr után legmagasabb az országban (11,6 milliárd); hogy az egy lakosra jutó teljesített beruházások összege évi 24 800, az országos 11 ezer fo­rinttal szemben; hogy 4 milliárd forintért itt épül a könnyűipar, és 10 milliárdért itt épül a kohóipar V. ötéves tervének legnagyobb beruházása – mindezt csak meg­állapítani túl egyszerű. És csakis a tárgyi világ színét jelenti. Azt a létező vagy vélt kiváltságot, amely egyesekben még ma is gyakorta ébreszt ellenérzéseket a város nevének hallatán.
Tény, hogy néhány éven át, 1950 és 1954 között az ország valósággal megkoplalta Dunaújvárost (Sztálinvárost). A koplalást akár úgy is értelmezhetjük, hogy e néhány évben más városok fejlesztése szinte teljesen szünetelt. Jobbára csak a ki­rakatban álló Sztálinváros (és néhány más nagy beruházás) építésére áldozott a kor­mányzat. Ráadásul olyan gazdasági gondok és bajok ellenpontozására is Sztálin­város nevét használták, amelyekhez a városnak köze sem volt.
Az idézett adatok közül néhány azt bizonyítja, hogy a város kiváltsága ma sem szűnt meg, hogy Dunaújváros ma is megkülönböztetett helyzetben van. Már ami a nemzeti jövedelem felhasználásának területi elosztását illeti. Ennek azonban az az oka, hogy a “hőskorban” idetelepített ipar mint bázis egyre vonzza a tervezők és gazdaságpolitikusok képzeletét, hiszen az további beruházások kedvező feltételeit jelenti:

1. A Dunai Vasmű üzemeinek elrendezése szellős, tehát a gyár bővíthető.
2. A kiszolgáló egységek (víz, gáz stb.) kapacitása további gyárak ellátására is elegendő vagy bővíthető.
3. A város ipari kultúrája (szakismeret és utánpótlás tekintetében) lehetőséget ad további ipartelepítésre. Vagyis bizonyos népgazdasági ágazatok fejlesztésére, a földrajzi fekvést is számításba véve, Dunaújváros nyújt legkedvezőbb feltételeket.

A város társadalmának ma egyik legnagyobb gondja: igazolni, hogy Dunaújváros nem méltatlan a változatlanul nagy és bizonyos értelemben megkülönböztetett mennyiségben ideáramló anyagi javak fogadására.
Mondani alig kell azonban, hogy e különleges helyzet nem jelent egyúttal megvalósult gondtalanságot. A magyar társadalomban új, minőségileg más, egyedi gondokkal, mások tapasztalata nélkül küzd ez a művileg teremtett és hirtelen várossá szerveződött település.
Ezúttal csak azt tekintjük át, mit jelent annak a színnek a fonákja, hogy Dunaújváros ma 18., de 1960-ban még csak 31. volt a magyar városok lélekszám szerinti listáján.

Sztipkovics Kálmán brigád tagjai a Dózsa György út és Szórád Márton út sarkán épülő
nagypaneles lakóházsor lépcsőházi kapubejáróit szerelik a helyükre. /1965. február 27.
fotó: MTI/Szilágyi Pál

1960 és 1974 között a város lakóinak száma 27 ezerről 50 ezerre nőtt. Összehason­lításként: Hódmezővásárhely lélekszáma változatlan maradt. Veszprém, Székesfehérvár és Pécs abszolút számban sem, és relatíve sem érte el ezt a fejlődést. A 23 ezer főnyi új lakos Dunaújvárosban 86%-os növekedési arányt jelent. A szaporodás ilyen üteme természetesen nem maradt nyom nélkül a város társadalmában.
A lélekszám növekedését a városfejlesztés csak nagy nehezen tudta követni. (A szakadatlanul növekvő ipar egyre több munkást kívánt, akiknek letelepítéséről a városnak kellett gondoskodnia.) E gond egyébként egybeesett a helyi lokálpatrióták igyekezetével: hogy Dunaújváros először lélekszámban. majd urbanizáltságban is lekörözze ikertestvéreit: Komlót, Várpalotát és Kazincbarcikát.
Az ország közvéleménye ma is úgy tudja, hogy Dunaújvárosban könnyű lakás­hoz jutni. Való igaz, hogy a IV. ötéves tervben gyorsan lakást kaphattak azok, akik tősgyökeres dunaújvárosiak, tehát itt születtek vagy gyermekkoruk óta itt élnek. Ez a szerencsésnek mondható 4-5 év azonban nem feledtetheti, hogy az egy lakásra jutó 3,4 főnyi népességgel, és a 100 lakásra jutó csaknem 120 családdal – szemben az országos 109 családdal – Dunaújváros tulajdonképpen a zsúfolt városok közé tartozik. És gyökeres fordulat nem is várható, hiszen évente egyre több, jelenleg már 600 új család alakul (600 házasságot kötnek) és a vándorláskülönbséget jelentő évi 1067 főnyi új lakosság között is van legalább 200 család. Akár csak a helyzet konzer­válásához is tehát évi 800 lakásra volna szükség (az elhalálozás következtében meg­ürült lakások száma itt igen csekély).
Az ezer lakosra jutó új (épülő) lakások száma – mint korábban láttuk – a váro­sok átlagánál magasabb. Ez mindenekelőtt az idetelepített vállalatok, elsősorban a Dunai Vasmű érdeme. Eddig már 1200 lakás építéséhez járultak hozzá. Az új terv­időszakban várhatóan 700 lakást építtet a Dunai Vasmű és további 300-at az egyéb vállalatok. Természetesen az ipari beruházások terhére, mert az úgynevezett munkáslakásépítési-akció nem egyéb, mint az ipari beruházás mérsékelt csökkentése az infrastruktúra javára. Ahol a vállalatok erre nem hajlandók vagy nem áll rendel­kezésükre akkora összeg, hogy abból lecsípve számottevően befolyásolják például a lakásépítést, ott a település fejlődése feltehetően lassúbb. Ez a tényleges helyzet egyébként a településstruktúra természetes alakulásának, a koncentrációnak híveit igazolja, szemben a városokat egyenlősítő elképzelésekkel.
A lakásoknak azonban nemcsak számszerű mennyisége, hanem mérete is van. Az építési árak emelkedése és az állami előírások (az úgynevezett célcsoportos beruházás, amely szerint megadott összegből megadott mennyiségű lakást kell építeni) egyre kisebb lakások felé sodorták a tervezőket és várospolitikusokat. A népszámlálás idejében (1970) megállapították, hogy Dunaújvárosban magas az egyszobás lakások aránya (20%). Mégis, 1973-ban, éppen a kényszerítő körülmények miatt, már min­den harmadik új lakás volt egyszobás (egészen pontosan a felépült lakások 32%-a). Ez a romlás megrettentette az illetékeseket. Határozat született, hogy Dunaújváros­ban egyszobás lakás többé nem épülhet. Az idén azonban a szükség már feledteti ezt a fogadalmat. De az 52-53 négyzetméterre uniformizált kétszobás lakások is szőkék. Gondoljunk csak az általában kétgyermekes családokra. Minthogy a lakások kom­fortfokozata és nagysága szinte teljesen egyöntetű, választási lehetőség van, de dif­ferencia nincs. A társadalmi rétegek és csoportok különböző lakásigényeit ismerve, ez sajátos szituációt teremt, hiszen objektív akadályokat gördít a más városokban általában meglévő szegregálódás elé. Ennek következményét, pozitív vagy negatív hatását e tanulmány keretei között nem elemezhetjük.
Hihetetlen bár, de maga a város is szűk lett. Kifogyott a beépíthető, alapköz­művekkel ellátott terület. Az új Castrum városrész laksűrűsége már 3,5-szer nagyobb, mint az ötvenes években épült belvárosé. Közelít az időpont, amikor új épületekkel kell megfoltozni az eddig levegős, ligetes belvárost, vagy milliárdos nagyságrendű beruházással új alapközmű-hálózatot kell építeni.

fotó: Dunaújvárosi Hírlap/jakd.hu

Dunaújváros alulnézetből

A probléma eredendően a városok optimális nagyságának meghatározhatatlanságára vezethető vissza. Dunaújvárost 1950-ben 24 ezer lelket számláló gyári lakótelepnek szánták. A későbbi tervek 40 ezerre emelték a lakosság számát, jelenleg 50-55 ezer ember lakik itt, és az iparfejlesztés tendenciáit figyelve ma már a 100 ezres város sem utópia. Az alapközművek 24 ezer ember kiszolgálására készültek, igaz, némi ráhagyással. Ezért van, hogy – kisebb toldozgatással – viszonylag zök­kenők nélkül kiszolgálják az ötvenezres várost is. A napi feladatok szorításában azon­ban sohasem volt idő és pénz a távolabbi jövővel gondolni, és így a beépítésre váró új területek alapközművesítésének milliárdos gondja hirtelen, de nem váratlanul a mostani városvezetők vállára szakadt. Egyelőre úgy tűnik, hogy ezt a gondot saját erőből kell megoldani, és ez jelentős anyagi, illetve kapacitás-áldozatokkal jár.
Sajátos következményekkel fenyeget az ipari beruházások nagyarányú növeke­dése is. A városban dolgozó 26. Állami Építőipari Vállalat, bár jelentősebb kapacitásbővítéssel számol, azt nem a városépítésben, hanem a kiemelt ipari beruházások építészeti munkáiban kamatoztatja, mert a gazdasági mérleg szerint gyári objek­tumot jobb építeni, mint lakóházat, óvodát, bölcsődét vagy iskolát. A konverteres acélmű építése például még el sem kezdődött, de a városépítésről folyó tárgyalásokon az építőipari kapacitáshiány alkalmasint már nagyobb gond, mint a pénzszűke. Különösen egyedi tervezésű iskolák, kultúrházak, üzletek, óvodák építésére nehéz rávenni az építőipari vállalatot. Pedig ezek hiányoznak legjobban.
Dunaújváros közintézményhálózata mindig legendásan szegény volt. Ma sem gazdag. Az erőteljes lélekszám-növekedés, a városba özönlők primér igényeinek kielégítése azzal a következménnyel járt, hogy a lakásépítés javára majdnem mindenről le kellett mondani. A kulturális intézmények helyzetéről a következő részben szó­lunk, de a sok tekintetben első Dunaújváros például 53. a városok sorában, ha az ezer lakosra jutó bolti eladóteret vizsgáljuk. Az egy általános iskolai tanteremre jutó diákok számát tekintve a középmezőnyben áll a város. A kétműszakos tanítás ma már természetes, és a lakosság egyszerűen nem akarja elhinni azt a friss ígéretet, hogy 1980-ra minden általános iskolás délelőtt járhat iskolába.
Általános iskolát kötelező építeni, az óvodaépítés pedig más okból elodázhatat­lan: a helyi vállalatoknak szüksége van az óvodáskorú gyerekek édesanyjának mun­kájára. A városi üzemek – a pártbizottság kezdeményezésére – rendszeresen részt vesznek különböző gyermekintézmények építésében, bővítésében, amely akciókkal ugyancsak az ipari invesztíciókból csípnek el – ha csak morzsákat is – az infra­struktúra javára. A jól szervezett akciók és a szükség kényszere csodákra képes: Dunaújvárosban ma gyakorlatilag minden 3-6 éves gyermeket (ha édesanyja dol­gozik) befogadnak az óvodák. Alighanem példa nélkül álló helyzet az országban. De a jövő sok nehézséget tartogat.
Előbb azonban arról az örömről illik szólni, hogy Dunaújvárosban egyre több gyerek születik. 1974-ben a város lakosságának 26%-a 16 évesnél fiatalabb volt. A gyermekek életkor szerinti megoszlása azonban igen változó. A 7-14 éves gyerekek évjáratonként átlag 906-an vannak, a 4-6 évesek között évenként csak 741 gyermeket számoltak 1974-ben. A most 1-2 évesek viszont már minden év szeptemberé­ben 1200, a beköltözők gyermekeivel együtt 1400 iskolai férőhelyet kérnek majd.

Gyerekek játszanak a Gábor Áron utcai óvoda udvarán /1963. június 9.
fotó: MTI/Urbán Nándor

Ilyképpen nem könnyű jól irányítani a városfejlesztést, nem könnyű előterem­teni a városiasodás objektív feltételeit és tudomásul venni, hogy az ipari beruházások növekedése további erőteljes migrációt eredményezhet. Igaz, a Dunai Vasmű és más vállalatok is egyelőre azt ígérik, hogy a termelés növelését a lehető legkisebb létszám­emeléssel fogják megvalósítani.
Jelenleg 34 ezer betöltött munkahely van Dunaújvárosban. Ezen belül az ipar­ban foglalkoztatottak száma 28 500. A hivatalok és intézmények dolgozóinak összlétszáma a kétezret sem éri el (!), míg a munkások száma meghaladja a húszezret. Dunaújváros tehát munkásváros. A munkástömegek ilyen mértékű koncentrálódásá­nak pozitív társadalmi következményeire ebben a tanulmányban nem kívánunk ki­térni, önálló munkát igényelne, hogy feltárjuk e valóság minden részletét, és ez most nem tartozik vállalt feladataink közé.
Az elismerten jó életszínvonal, a foglalkoztatottság és az átlagkeresetek szám­szerű adatai rápillantásra nem tárják fel titkukat. A munkásbérek magasak. De emögött például az áll, hogy az iparban foglalkoztatottak 65-70%-a váltóműszak­ban vagy folyamatos munkarenddel dolgozik (a pihenőnap nem feltétlenül vasárnap).
Jó a foglalkoztatottság aránya: a munkaképes korú nők 85%-a dolgozik. Szám szerint 14 ezer asszony és leány közül ugyancsak sokan vállalják a könnyűipari üzemekben a két műszakot, illetve a vasmű és a papírgyár három műszakos munka­rendjét.
A következmény szemmel látható. Ebben a városban mindig dolgozik valaki, valaki mindig készül munkába és valaki mindig pihen a munka után. Az utcáról, a szórakozóhelyekről, a közéletből, a rendezvényekről és a családokból is mindig hiányzik néhány ezer ember.

Munkásnők szalagrendszerben ruhákat varrnak a Vörös Október Férfiruhagyárban /1963. június 9.
fotó: MTI/Urbán Nándor

A kulturált, korszerű munkahelyek, az átlagosnál magasabb jövedelmek, már 15 ezer összkomfortos lakás impozáns látványa szinte kínálja az olcsó lehetőséget: első benyomás, puszta látvány alapján véleményt mondani a városról.
Egy település jellemzői között azonban – jól tudjuk – nemcsak az objektív adottságokat, hanem a lakosságra jellemző társadalmi viszonyokat is meg szokás jelölni. Az életmód általában, így a városlakók életmódja sem jellemezhető csupán tárgyi feltételekkel. Döntő fontosságú, hogy e tárgyi adottságokat és életfeltételeket miként veszik birtokba az emberek, mennyire tudják a maguk javára hasznosítani. Ezt a folyamatot, az életfeltételek megteremtését majd birtokbavételét, egy-egy város közösségét jellemző ismérvként is elfogadhatjuk.

Ipari központ, urbanisztikai előzmény nélkül
Egy városi közösség (társadalom) típusának helytálló meghatározása igen nehéz feladat. Ha a tipológiával szemben szociológiai kritériumokat is támasztunk, nyilvánvalóan nem elégedhetünk meg csak gazdasági jellemzőkkel, amelyekkel pedig általá­ban tipizálják a településeket. (Például így: Dunaújváros fejlett iparral rendelkező város.) A vizsgálathoz több módszer is kínálkozik. Elemezhetnénk például a város és vidéke kapcsolatát. Feltevésünk szerint ekkor bebizonyosodna, hogy Dunaújváros még nem integrálta a környező falvakat, és hogy a Mezőföld alkalmasint még idegen­ként tekint e művileg idetelepített városra. Mindez a város életkorával összefüggő kérdés, ezért mélyebb következtetésre sarkalló információkat aligha hordoz. A dezorganizációs jelenségeket állítva középpontba, elemezhetnénk Dunaújváros morális integráltságát is. Ez az eljárás negatív alapállása miatt ellenszenves, noha tudott, hogy a deviáns jelenségek gyakran fontos jellemzői a városoknak.
A további számos lehetőség és módszer közül az ipari és kulturális fejlődés integ­rációjának komplex elemzése azzal a reménnyel biztat, hogy általa rátalálunk a helyi társadalom egyik alapvető sajátosságára. Dunaújváros ipari-gazdasági fejlett­sége, illetve a város szellemi-kulturális életének viszonylagos szegénysége olyan dichotómia, amelynek mentén felsejlik és magyarázatot is talál a város társadalmá­ban még érezhető feszültség – az időzavar. A kritikus pontok feltárására a történeti megközelítést választjuk.
Vitathatatlan tény, hogy Dunaújváros gazdasági potenciálja, indusztriális ka­pacitása, modern ipara, az ide koncentrált technikai kultúra más társadalmi-törté­nelmi viszonyok között más szellemi-kulturális életet eredményezne, más hatással lehetne a város környékére, másfajta erjedést indítana a közéletben és az emberi viszonyokban. A más ezúttal nem feltétlenül jobbat jelent. Jelenthet rosszabbat is. A másféleség megjelölés mögött nincs előítélet és nincs indokolatlan lokálpatriotizmus.
Az urbanizációt, a városok fejlődését, mint tudjuk, elsősorban a gazdasági fel­lendülés és a velejáró foglalkozási struktúra-változás mozgatja. A közép-európai ipari központok általában már létező, hosszabb-rövidebb történelmi múlttal rendel­kező városokban alakultak ki. Közelebbről ez annyit jelent, hogy az iparosítás következményeként olyan városok indultak fejlődésnek, amelyek valamilyen funkciót már addig is viseltek a társadalomban. (A “társadalom” megjelölés itt az egész ország életében betöltött szerepre és nem egy város belső, de végtére ugyancsak társadalmi feladataira utal.) Nem történt tehát más, csak a városok feladataik közé – egyen­rangúnak vagy vezetőnek – a gazdasági-ipari funkciót is besorolták, ám ezzel álta­lában nem mondtak le hagyományaikról. Arról, hogy korábban például kereskedelmi, idegenforgalmi vagy kulturális feladataik voltak, és e feladatokhoz formálódott a város közössége is. Az új helyzet legfeljebb a rangsorban hoz változást. A sorrend­cserét azonban a város lakói csak késve és nem is egyértelműen tudják észlelni, ami által a történelmi városok lakóközösségei nem veszítik el egy csapásra korábbi jelleg­zetességeiket. Lásd Székesfehérvár példáját. A gazdasági-ipari funkció szerencsés esetben más társadalmi feladatok ellátására is alkalmasabbá teszi a régi városokat. Kitűnő példa erre Szeged, ahol az ipari fejlesztés hatására a tudományos kutatás is látványosan fellendült és újra országos jelentőségűvé lett.
A pentelei fennsíkra telepített iparnak azonban nem volt urbanisztikai előz­ménye. A gyár és a város puszta szántóföldön született, ezért a településnek semmi­nemű történelemből hozott társadalmi funkciója nem volt, és születésének pillanatá­ban is csak a gazdasági-ipari funkció betöltését várták tőle el. Már ami a feladatok társadalmi méreteit illeti. Mert természetesen a belső, városi élethez szükséges min­den feltételt megterveztek. Más kérdés, hogy ezek a tervek mennyire bizonyultak helytállónak, hogy a valóság mikor lett több és mikor kevesebb.

Vörös csillag a Dunai Vasműben. /1959. május 8.
fotó: MTI/Seidner Zoltán

Össztársadalmi méretben az új város kizárólag arra volt hivatva, hogy vala­milyen urbanisztikai keretet adjon a népgazdaságilag rendkívül fontos gyár dolgo­zóinak életéhez. Társadalmi szerepe itt elsősorban a gyárnak, egyetlen gyárnak: a Dunai Vasműnek volt. Számos példa bizonyítja, hogy ez a fajta alárendeltség nyo­masztotta a várost. Növekedésének, fejlesztésének kérdése néhány éven át még csak nem is áttételesen, hanem közvetlenül a gyár vezetőinek kezében volt, akik az objek­tív folyamatok parancsoló kényszerűségeit nemegyszer megtoldották, vagy éppen tompították, szubjektív elhatározásuknak megfelelően. Így néhányszor indokolat­lanul szűkmarkúnak bizonyultak, máskor meg olyan objektumok építéséhez segí­tették a várost, amilyenekről nagyobb települések sem álmodhattak. Ez a függő­ségi viszony egyszerre természetes és természetellenes. Természetes, mert a városok fejlődése mindenkor függvénye volt az ipari-gazdasági növekedésnek. Természet­ellenes, mert ezt a függőséget csak az objektivitás igazolhatja.
Hogy a város a társadalomban mindeddig csak gazdasági-ipari funkció betöl­tésére vállalkozott, arra elegendő magyarázat, ha emlékeztetünk a sztálinvárosi hőskor már-már történelembe vesző legendáira. Arra, hogy milyen felkészültségű emberek tömegeivel, milyen kevés tapasztalattal, milyen történelmi viszonyok és politikai ingadozások közepette kellett képessé tenni a várost e nagyon is jelentős társadalmi feladat ellátására. Emlékeznünk kell rá, hogy fedjük: többre aligha vállal­kozhatott volna e fiatal város fiatal társadalma.
Az akkori állapotok máig ható szociológiai tényezői közül elsőnek azt emeljük ki, hogy Dunaújvárosba jószerével a városi életstílus, a városi életmód és kultúra minden hagyománya nélkül csak elsőgenerációs városlakók települtek. Ráadásul a születő városban nem is volt kialakult, követésre kijelölt magatartási minta. Min­denki a maga normáit próbálta érvényesíteni.
Amennyire a tradíció nélküliség általában kedvezett a hagyományosan rossz, poshadt kisvárosi életstílus meghaladásának, annyira kedvezőtlenül hatott a felemelkedéshez nélkülözhetetlen városi normák gyors adaptálására. Igaz, nem alakult ki például a régi kisvárosokra jellemző kasztrendszer, ám ezzel szemben, nem is kevesen csirkét akartak nevelni a fürdőszobában.
Bármennyire furcsán hangzik, de igaz, hogy a sok tekintetben gazdag Dunaúj­város infrastruktúrája a legkorábbi évektől kezdve szegényes volt. Más kisvárosban ez annyit jelenthetett, hogy ha nem épült új, használták a régit. Dunaújvárosban azonban nem volt régi sem. Az előző fejezetben már utaltunk rá, hogy a város életé­nek 25 évéből 24-ben példátlanul szűkös volt a kulturális intézmények hálózata. Az első igazi kultúrház (első szárnya) alig másfél esztendős. A társadalom nem jelölt ki kulturális funkciót a város számára, ugyanakkor ennek belső kibontakoztatására sem voltak meg az objektív feltételek. Így sem külső inspirációt, sem belső lehetősé­get nem kapott a város arra, hogy társadalmi funkcióit ilyen irányban bővítse. Sőt, egyes szemlélőkben, vezetőkben olyan vélemény alakulhatott ki, hogy a kultúra tulajdonképpen nem is fontos.

Bartók Béla Kultúrház
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros története képeslapokon

A szellemi élet kibontakozása tehát objektív akadályokba is ütközött és ezek kétségkívül hozzájárultak a szubjektív közöny kialakulásához. A kérdés egyébként rendkívül bonyolult. Különösen ma, amikor ígéretes szellemi erjedésnek lehetünk tanúi. Olyan kísérletek ismétlődnek meg (példa rá a színházkultúra megteremtésére életre hívott ősbemutató színpad, vagy a munkásművelődés házában szervezett értel­miségi klub, a távoli és közeli történelmi múlt – például a római kori Intercisa – feltárásában és bemutatásában elért nem kevés eredmény, a helyi képzőművészek, és általában a képzőművészet egyre erősödő tömeghatása), amelyekre az 5-10-15 évvel ezelőtti múltban is volt példa, de amelyeket akkor bukásra ítélt a közöm­bösség, az adminisztráció vagy a tömeges értetlenség.
A művileg idetelepített, mondhatni túltengő technikai-ipari kultúra sajátosan hatott a maga korlátáival is küzdő elsőgenerációs városlakókra. Jószerével minden­kit a nélkülözhetetlen szakmai ismeretek megszerzésére sarkallt. Természetes is, hiszen a korszerű gépek, a technika látványa azt sugallta, hogy ebben a városban csak az ipari műveltségnek van helye és haszna. Azok, akik csaknem nulláról indul­tak – legalábbis ahhoz, hogy egy korszerű hengerállványt kezeljenek vagy elektromos kapcsolót megjavítsanak -, már a munkamegosztás kényszerítő körülményei miatt is elsősorban szakmát akartak tanulni alap- vagy középfokon. Meg is tanulták. A tanulásra és önképzésre ösztönző erők között ennek megfelelően inkább anyagi és presztízsszempontokat találunk, semmint intellektuális indítékot. A város szellemi­kulturális életére – bármilyen fájdalmas is, de ki kell mondani – rányomja pecsét­jét a tény, hogy a lakosság jelentős része a legfogékonyabb életkor elmúltával, már felnőtt fejjel szerezte meg a magasabb iskolai képzettségről szóló bizonyítványt. Ez a megállapítás semmivel sem kisebbíti a később tanulók emberi erényeit és eredményeit. Csupán azt kívánja regisztrálni, hogy az így pótolt ismeretek bármilyen nagy jelentőségűek is, a szellemi élet felpezsdítésére nem voltak elegendők. Most, az új nemzedék kulturális igényeinek fényében egyre tisztábban látszik, hogy a minden­képpen tiszteletre méltó városalapító generáció tagjai közül sokan nem tudtak a kvalifikált napi munkához szükséges szellemi színvonal fölé emelkedni. Része volt ebben egyfajta önelégültségnek is; hogy sokan nagyobb jelentőséget tulajdonítottak egy felnőtt korban megszerzett érettségi bizonyítványnak, mint az valójában indo­kolt lett volna.
Motiválva mindezt, hogy a városban összesereglett értelmiség jórészt maga is elsőgenerációs értelmiség, sőt elsőgenerációs városlakó. Szakmai irányultságuk, esetleg kisebbségi érzéseik, származási hátrányaik vagy a városi lét adta lehetőségek pontos ismeretének hiánya a város társadalmában betöltött szerepüket látnivalóan csökkentette. 700 mérnök, 300 tanár és 130 orvos szellemi kapacitása a munkahelyen tisztességgel elvégzett munkán túl kevéssé jelentkezik, nem érződik kellő súllyal a városban. Hozzá kell tenni, hogy voltak évek, amikor a munkásváros Dunaújváros­ban az értelmiség szerepét tudatosan kisebbítették. Mai napig is vannak erre egyedi példák. A következmény pedig, hogy az értelmiségi példamutató szerepe – amely a kulturális értékek iránti érdeklődésben, a városi életmód adaptálásában is kifejeződne – elsikkadt. Köztisztséget nem viselő értelmiségiek a kulturális életben is alig vannak jelen. Visszavonultan élnek lakásukban, és előkelő idegenként tekintenek a városra: nem élnek ott, ahol laknak.
A gazdasági funkció egyre nagyobb követelményeinek teljesítése, az ezzel járó városfejlődés, a mindig 24. órában épülő lakások, óvodák, iskolák gondja alig-alig adott időt arra, hogy rangos testületek áttekintsék a városi szellemi és kulturális élet egészét. Mindazt, amit a városi közösségek tipológiájában a kulturális és ipari fejlődés integrációjának nevezünk. Az elemzés elmaradt, így a befolyásolás is csak eseti. Ez fékező hatással van a városok között magának helyet kereső Dunaújvárosra és rejtelmessé teszi azt az ellentmondást, ami a város ipari kultúrája és szellemi élete között ma még látszik.
Kérdés azonban, hogy a mindössze huszonöt éves, és tudatosan egyetlen társa­dalmi funkció betöltésére létrehozott város jogosan elégedetlenkedik-e? Valójában leküzdheti-e már azt az egysíkúságot, amit a szükség rákényszerített? S ha igen, mit és hogyan kell érte tennie? Megszülethetik-e már egy vagy több új társadalmi funkció, van-e ehhez belső erő, objektív és szubjektív feltétel? Más szóval, milyen lehető­ségek vannak arra, hogy erőteljesebben kibontakozzék az újszerű városi lét és élet­mód, hogy a város lakói számára is, mindjobban betölthesse urbanisztikai funkcióit.
Ezekre a kérdésekre azonban csak egy hosszabb tanulmányban adhatnánk akárcsak megközelítőleg is pontos feleletet.

A kapcsolatok (görbe) tükre: a válás
A városi társadalmi lét egyik jellemzője, hogy könyörtelenül megváltoztatja az em­beri kapcsolatok jellegét. Ezért a városszociográfiák nem mulaszthatják el összevetni az informális és formális kapcsolatok alakulását: hogy a városban miként, milyen ütemben és mely területeken pusztulnak leginkább a szemtől szembeni kapcsola­tok, és hogyan veszi át hatalmát a szervezet, a fokozódó specializáció és a személy­telenség.

fotó: Dunaújvárosi Hírlap/jakd.hu

 Elváltak városa

E tanulmány célja a Dunaújvárosra legjellemzőbb jelenségek és sajátosságok megközelítése. Ezért, mint általános jelenségből, az első- és másodlagos kapcsolatok változásának folyamatából a különöst, a családi kapcsolatok alakulását emeljük ki, minthogy a tradicionális család “felrobbanása” itt rendkívüli méreteket öltött.
Az urbanizáció és a családfelbomlás közötti kapcsolatot már régen kimutatták. Igazolódott, hogy a modern városban az urbanizáció, az iparosodás, a munkameg­osztás, a bürokratizálódás és a gyermekek korai szocializációja következtében a tra­dicionális család lassan elveszti eredeti funkcióit, és az erős változások szakaszába lép.
A kérdés itt az, hogy Dunaújvárosban, ahol esztendőnként 10 házasságra 4,3 házasságfelbontás jut (Budapesten 3,3) lehet-e még deviáns jelenségként kezelni a válásokat? A lakosság egyébként egyre kevésbé tekint rá előítélettel.
Dunaújvárosban minden ezer lakosra évente 5,16 válás jut. Az országos átlag 2,4, a budapesti 3,6. Igaz, a város lakossága fiatal, vagyis több a házasság is: Buda­pesten ezer lakosra évenként 11, Dunaújvárosban 12. Eszerint a házasságkötésekben 9%-os többlete van Dunaújvárosnak, míg a válások számát tekintve 71%-kal vezet.
1973-ban 600 házasságot kötöttek és 258 házasságot bontottak fel. A szakiroda­lom szerint minden hat legitim házasságfelbontásra legalább négy illegitim bontás, népszerű nevén különélés jut. Így abban az évben, amelyikben 600 pár házasodott, 430 házasság meg is romlott. Hozzávetőlegesen tehát tíz házasságból hét már eleve válásra vagy különélésre van ítélve. Mégpedig nem is a távoli jövőben. Az 1973-ban megszűntetett házasságok 24%-a nem tartott tovább három évnél.
A város lakossága 1970-1974 között 16%-kal nőtt. Ezzel szemben a gyermekü­ket egyedül nevelő anyák (apák) száma 25%-kal emelkedett. 1974-ben 1622 gyermek nélkülözte az egyik szülő napi közelségét. A 15 éven aluli népesség 12,5%-a.
A családi kapcsolatok lazulásában kiemelkedően nagy szerep jut az iparosítás­nak. A nők munkába állítása, gazdasági függetlenségük lehetősége, kiszolgáltatottsá­guk megszűnése az iparosodással kapcsolatos. Dunaújvárosban a nők foglalkoztatott­sága magasabb az országosnál. Mint erről már szó volt, a munkaképes korú nők 85%-a dolgozik. Az 1973-ban felbontott házasságok mindegyikében a feleségnek is megélhe­tést nyújtó, munkaviszonyból származó jövedelme volt, és a válókeresetek 84%-át nők nyújtották be. Ezzel szemben az is egyre világosabb, hogy a gazdasági függetle­nedés lehetősége igazán csak gyermektelen, legfeljebb egygyermekes nők példájára érvényes. Száz vizsgált esetben 48 gyermektelen, 32 egygyermekes és 20 kétgyerme­kes házaspár kérte a családi közösség hivatalos felbontását. (Száz válás hetvenkét gyermeket érintett.) A gyermekek száma tehát fordított arányban hat a válás gya­koriságára. Beletörődés, esetleg mélyebb felelősségérzet vagy racionális gazdasági meggondolás húzódhat meg a változó számok mögött. A felismerés, hogy a csonka család gazdasága nyitottabb, egyensúlya labilisabb és a gyermekek száma fordítottan hat egy új házasság lehetőségére is.
Mi lesz azonban, ha családpolitikai törekvéseink megvalósulnak, ha általában két-három gyermeket vállal majd egy-egy család? Dunaújvárosban erre jogos és közeli remény van. Lakásvásárlás előtt évente 500-800 fiatal házaspár tesz hivata­los ígéretet két gyermek világrahozatalára, és adott szavukat a gyermekszeretettől vezérelve, a lakás reményében és bizonyos gazdasági számítások hatására gyorsan be is váltják. Ha tehát továbbra is érvényesül az a tendencia, hogy a kétgyermekes családok ritkábban döntenek a válás mellett, akkor néhány éven belül radikálisan csökkenni fog a felbontott házasságok száma. Nem esküdhetünk meg azonban arra, hogy a válásra megérett házasságok is ilyen arányban csökkennek majd. Ha viszont a családok növekvő népessége, a gyermekek nem hatnak fékezőleg a válásokra, vagyis a szakítási tendencia változatlan marad, akkor új helyzettel, az egy szülővel élő gyermekek megsokszorozódásával kell számolni, és ez szociálpolitikai intézkedések egész sorát kívánja majd. A szükséges intézkedések közül, csak mutatóban egyet: Az 1975-ben átadott 520 lakásból szociális meggondolások alapján már kereken szá­zat adtak elvált, gyermeküket egyedül nevelő nőknek (és férfiaknak). A lakások csaknem 20%-át kapták (abban a Dunaújvárosban, ahol 15 éve csöndes határozat intézkedett arról, hogy elvált családi állapotú állampolgár nem kaphat főbérleti lakást).
Az indusztriális társadalmakra jellemző munkarend (2-3 műszak) az intim kapcsolatok kialakulására is kedvezőtlenül hat. Egyes kutatások szerint a házassá­gok tartóssága egyenes arányban áll a házasfelek beszélgetéssel együtt töltött idejé­vel. Nos, amíg másutt ez elhatározás kérdése lehet, Dunaújvárosban az együtt töl­tött idő meghosszabbítása alkalmasint fizikai lehetetlenség.
A térben és időben megnőtt elkülönülés – hiszen a család tagjai, a házasfelek gyakran ellentétes műszakbeosztással dolgoznak – kísértő lehetőségeket is hordoz.
Azt a lehetőséget, amit a köznyelv alkalomnak nevez és számon tart, mint a házas­ságot megrontó tényezőt. A házastársak egymástól való fizikai távolsága Dunaújvárosban – igaz, akkor más lépték szerint – már a társadalmi átrétegződés csúcs­idején, az ötvenes években is éreztette hatását.
A mai 40-50 éves korosztály végigélte az ideiglenes szállások és a heti ingázások minden megpróbáltatását. Néhány évig tartó különélés után a brutális lakóhely változtatás, a faluban kialakult normák és értékek közül egy születő városi társadalom kialakulatlan normái és értékei közé érkezés és a velejáró életmódváltás sok ígéretét és kegyetlenségét mondhatta magáénak ez a nemzedék. Mindez egyszersmind a házas­társak alkalmazkodási képességének próbája is volt. Sokan nem állták a próbát. Olyan házasságok is megbuktak, amelyek felbomlásától a békési, vasi falvakban nem kellett volna tartani.
Az eligazító normák és viselkedési minták hiánya szokatlan gyorsasággal egy­más felé sodorta a szállásokon lakó férfiakat és nőket, akik a sok bizonytalanság kö­zepette valamiféle biztonságot is kerestek egymásban. Mi tagadás, sok elhamarko­dott házasság született ebben az indirekt kényszerhelyzetben. Sokáig a válások magyarázatául is szolgált ez a történelmi körülmény.
A második generáció felnövekedvén azonban hamar bebizonyította, hogy e sajá­tos környezetben a házasságfelbontás szokása nem egyszeri, történelmi szituáció eredménye, hanem kumultatív folyamat. A városi tanács anyakönyvének tanúsága szerint 1974-ig az 1950-ben itt kötött házasságok 19%-át, az 1970-ben itt kötött házasságoknak pedig már (négy év alatt) 12,6%-át felbontották. Igazolódott, hogy a szülők házasságának zavara visszaköszön az utódok házasságában is.
Dunaújvárosban már két felnőtt nemzedék él együtt, jól tudva, hogy az idő­sebb mit sem vethet a fiatalabb szemére. A két nemzedék már összekacsint, és az elő­dök, a valamikor falun hagyott öregek normáit meghaladva, kialakította magának saját házassági, párkapcsolati szokásait és erkölcsét.
Az új szokás azonban lényegi, minőségi változást nem mutat. (Mert válni régen is tudtak, másutt is tudnak az emberek.) Engels sem merte megjósolni: mi lesz akkor, ha a monogám család már nem tud megfelelni a társadalom kívánalmainak. Miért tudnák azok a dunaújvárosiak, akik egyre sűrűbben válnak és házasodnak, majd újból válnak és újból házasodnak? Mert ez történik. 1973-ban hatszáz házas­ságban 1200-an mondtak boldogító igent, közülük 318-an nem először. 112 esetben mindkét, 94 esetben az egyik fél másodszor (esetleg többedszer) kezdett házaséletet, így minden harmadik friss házasságkötés tulajdonképpen – egyik, másik vagy mindkét fél részéről – ismétlés, újabb próba. A dunaújvárosiak tehát nem a házas­ság intézményét ítélik el, csak a maguk rossz házasságából próbálnak szabadulni. És ha belső harmóniát keresnek, még mindig egy mással megpróbált, de monogám és ugyanolyan társadalmi előzményekkel megjelölt házasságban keresik azt, mint amilyenből szabadulni igyekeztek. Mert miben is keresnék? A családról mint a tár­sadalomhoz való kötődés legfontosabb eszközéről ma sincs új, a jövőnek szóló és az utópiánál értékesebb elképzelésünk.

Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotását Dunaújváros 25. évfordulóján állították fel.
fotó: MTI/Horvát Péter

Kettős mottó: elképzelés és jövő
Az elképzelés és a jövő kérdése még sokszor visszatér e különleges jegyeket, jelzése­ket viselő kisváros gondjai között. A következőkben a második generáció – a már itt született vagy nevelkedett fiatalok – sajátos helyzetét szeretnénk vázlatosan át­tekinteni e kettős mottó jegyében.
Az ifjúság törekvései és egyáltalán az általános emberi törekvések irányából közelítve, a szükséglet közvetlen indítéka a cselekvésnek, ami természetesen emberi aktivitást is feltételez. Az aktivitás képességeket hordoz, s ezek kibontását egyik legfontosabb emberi szükségletnek tartjuk. így zárul a kör. Dunaújváros mindig a törekvők, a képességeik kifejtéséhez teret és alkalmat keresők városa volt. Ma sem más. Sem az életmód-kutatás alapelveit, sem a helyi történelmi hagyományokat nem sértjük tehát, ha a dunaújvárosi fiatalok helyzetét a képességkibontakoztatás lehetősége felől közelítjük meg, így keresve választ néhány sajátos jelenségre. E tanulmányhoz a címben is ígért különös jelek, jelenségek tartoznak, és kevésbé az álta­lános igazságok, amelyeket természetesen nem lehet elvitatni. Például azt, hogy Dunaújváros az ifjúság városa, hogy a város mindent megtesz azért, hogy fiai és leányai életük célját, értelmét és reményeik igazolását rendre megtalálják e gyorsan fejlődő településen.
A jelenségek vizsgálatát egy már idézett statisztikai adattal indíthatjuk: az oda- és elköltözők számának különbsége révén évente 1067 lakossal gyarapodik a város. Eddig azonban nem volt szó arról, hogy milyen számok különbsége adja ezt az eredményt. Dunaújvárosnak 1974-ben 1951 beköltözője és 884 elköltözője volt. Mindkét szám kiemelkedően magas a kisvárosok statisztikájában, tehát mindkét szám sajátosságokat takarhat.
A mintegy kétezer beköltöző évente 4%-kal gyarapítja a város lakosságát. A bevándorlás ilyen óriási üteme egyrészt kedvező, hiszen a város életképességét mu­tatja. Másrészt viszont azt jelenti, hogy évente mintegy kétezren lépik át a város küszöbét, többségében falusi környezetből érkezvén, azzal a nem titkolt céllal, hogy itt megismerjék, elsajátítsák a városi életstílust és végül városlakókká váljanak. Minthogy a városi normák és magatartásminták elsajátítása nem konfliktusmentes folyamat, az urbanizáció kezdeti szakaszára jellemző problémákat, a bevándorlók többségével együtt évente rendszeresen importálja a város, ötéves időszakot alapul véve, a lakosság 20%-a elvileg még most is bevándorló. A város tehát rákényszerül, hogy az új lakosság urbanizációs problémáinak leküzdésére fordítsa társadalmi erői­nek jelentős részét. Az erők ilyen megosztása észrevehetően fékezi az urbanizálódás ütemét. Érthető, hiszen valakikért mindig vissza-vissza kell nyúlni.
Arról természetesen ma már nincs szó, hogy valaki is az utcára teregesse ki­mosott ruháit, de arról igen, hogy mindig újratermelődik egy réteg, amelyik nem tudja, hol van a városi múzeum vagy kiállítási terem, és mindig és újra rést nyit az egységes várostudatban. Nem lehetetlen azonban, hogy ma még a város társadalmi feladatként viseli ezt az “urbanizációs előszoba” szerepet. Ha így van, akkor csak tudomásul lehet venni a következőkben vázolt jelenségeket.

Lenin tér
fotó: Dunaújvárosi Képes Album /Idegenforgalmi Hivatal kiadványa

Az érkezőkkel behozott gondok tükrében fájdalmasabb a valóság, hogy évente kilencszáz ember költözik el Dunaújvárosból. Hová, miért költöznek el ennyien? Többségében olyanok, akik már elsajátították a városi életmódot, akik már valami­lyen képesítést kívánó munka elvégzésére is alkalmasak. Miért költöznek fiatalok? Miért értelmiségiek ?
Nyilván minden költöző tud valamilyen személyes indokot, összességében azon­ban azt kell mondani, hogy ugyanolyan célok vezérlik az elköltözőket, mint a beköltözőket. A különbség csak annyi, hogy amíg a beköltözők falusi környezetből érkezve Dunaújvárosban látják a felemelkedés, az erkölcsi, anyagi és szellemi előrelépés reményét, addig az elköltözők ugyanezt másutt, más városokban keresik.
Pécsről írott könyvében Tüskés Tibor azon kesereg, hogy a születő nagyváros­ból elvándorolnak a kiemelkedően nagy tudású emberek. Azt írja: Pécs akkor lesz nagyváros, ha a legnagyobb tehetségeknek is perspektívát tud adni. Valóban, szo­morú lehet, ha egy neves tudós vagy művész sikereinek csúcsán elhagyja ifjúságá­nak, küzdelmeinek színhelyét. De legalább hátrahagyja emberi, szakmai fejlődésé­nek eredményeit és energiáját. A fizika törvényei szerint ez az energia sem vész el, hanem beépül a város szellemi légkörébe, a követők akaratába és törekvéseibe.
Tüskés panaszának megfelelően Dunaújváros akkor lesz város, ha nem kell el­engednie azokat is, akik ugyan még nem bizonyítottak, de bizonyítani akarnak. Mert ők, ellentétben a nagyokkal, küzdelmeik példáját, kis győzelmeik szépségét, fejlő­désük energiáit is magukkal viszik – máshová. Arról van szó, hogy sok fiatal, többre törekvő ember költözik el a városból, sokan a jobb kilátások reményében. Rangos, izgalmas, megméretésre alkalmas munka helyett ma már nem lehet, nem elég kényel­mes életformát, összkomfortos lakást ígérni. Mert ilyen másutt is van. Lehet, hogy a távozóknak nincs igazuk – vagy türelmük. Mert a remények és elképzelések bevál­tásához – sok más mellett – türelem mindig kellett. A sajátos demográfiai helyzet­ből következően Dunaújvárosban néha több, mint másutt.
A statisztikai életfa – ismert okok miatt – itt nem természetesen alakult. Az ötvenes évek elején a város lakossága szinte teljesen egykorú, 22-28 éves volt. A mai 47-50 évesek hozták ide ifjúságukat, ők építették a várost, ők tették várossá, ők tudtak leginkább alkalmazkodni a hőskori körülményekhez, ma is ők képezik a ki­próbált derékhadat. A lakosságnak jelenleg csak 8%-a nyugdíjas (nagyobb részük utólag idehozott, elaggott szülő), szemben az országos 10-13%-kal. Az életfa legszé­lesebb ágát (az újszülöttektől eltekintve) a 20-24 éves fiatalok képezik, a pionírok fiai és leányai, akik ma már helyet kérnek maguknak nemcsak a munkában, hanem a közéletben, és egyre többször a vezető posztokon is. Munkát természetesen minden­ki kap, de a nyugdíjazáson alapuló természetes helycserére ma még kevés, néhány évvel ezelőtt pedig egyáltalán nem volt lehetőség. A hatvanas évtized második felé­ben felnőtté serdült ifjak gyakran helyben járásra ítéltettek, mert előrelépni nem volt alkalmuk. Sokszor a bizonyításra sem. Nyilván vannak kivételek, ám négy évvel ezelőtt még szenzáció volt, hogy egy 23 éves fiút választottak a KISZ városi bizott­ságának élére, két éve pedig valóságos döbbenetét keltett, hogy egy 29 éves mérnökre bízták az acélmű vezetését.

Vasmű főkapu
fotó: Fortepan/Chuckyeager tumblr

Utánpótlás

A Dunai Vasműben felhalmozott korszerű termelési eszközök már a jövőt sejte­tik. Azt, hogy egyre magasabban kvalifikált szakembereket kell alkalmazni látszatra egyszerű, mechanikus tevékenységet igénylő munkahelyeken is. Üzemmérnöki dip­lomával sokan fizikai állománycsoportban dolgoznak, mert a gépek és berendezések biztonságos működtetése már megkívánja a felsőfokú képesítést.
Aki a mérnöki munkát íróasztalhoz, irodához köti, az nem érezheti jól magát olyan gyárban, ahol diplomások állnak gépek mellett. Mást keres magának. Ahol mérnökként feltétlenül íróasztalra talál.
Mindemellett a szakmai-szellemi kapacitás kihasználatlanságát is láthatjuk abban, hogy a Dunai Vasmű például relatíve alacsonyan tartja a másod-harmad vonalhoz tartozó műszakiak fizetését. Ezért Dunaújvárosból fiatal mérnökként nem nehéz 1000-1500 forint fizetéstöbblettel munkahelyet és lakóhelyet cserélni.
Bölcs áttekintés hiányában a fiatalok ezekből könnyen és örök érvényűén levon­hatják a tanulságot: Dunaújvárosban nincs hitele, jövője az ifjúságnak. Alapvetően tévednek. De a múló éveket mégsem lehet visszaadni. Márpedig a megméretés, a ki­próbálás lehetőségét és kalandját egyetlen generáció sem szívesen hagyja ki életéből. Nem szólva arról, hogy a magát tisztességgel megmérni kívánó ember törekvései mennyire egybeesnek az életmódváltozásnak azzal az irányával, amelynek példá­jára Dunaújvárost életre hívták.
E dolgozatban Dunaújváros társadalmának néhány jellemzőjét – mondhatni – különös ismertetőjelét vázoltuk. Visszaidézve tehát: elsőként az anyagi-tárgyi világ ellentmondásait, majd a város ipari fejlettsége és szellemi arculata közötti feszültsé­geket, ezt követően az emberi kapcsolatok sorából kiragadva a család pillanatnyi helyzetét, és végül a demográfiai alaphelyzet néhány sajátos következményét emel­tük ki. Nyilván más megközelítési mód is adatik, mint ahogy más gondok és számos eredmény is jellemzi a várost, amelynek immár negyedszázada a kísérletezés izgalmas lehetőségét adta a magyar társadalom.