A Hírlap – 1993. október 22.
ÍGY KEZDŐDÖTT…
Részlet Ordas Iván Őr az udvaron című regényéből
1956. október 23-án, kedden agronómus értekezleten ültünk. A gépállomás féljárásnyi területéről ilyenkor verődtek össze a kollégák, akik 16 egymástól távoli termelőszövetkezetben dolgoztak és rendszerint 16 különböző hangnemben sorolták panaszaikat. Ez legtöbbnyire eltartott délig, sőt ritkábban még a délutánba is áthúzódott. A gépállomás élete azúgynevezett kampánymunkák körül forgott. Ami magyarul annyit jelent, hogy természetszerűen követi a mezőgazdaság életének hullámhegyeit-völgyeit. Telente általános gépjavítás zajlik. Később jön a tavaszi szántások ideje, majd az aratás, betakarítás, cséplés. Noha a dolgok dandárja kétségtelenül nyáron van, a legtöbb izgalmat mégis az ősz kínálja. Egy korán leszakadt esőzés fenekestül felforgathatja a vetések rendjét. Éppen ezért kevés az idő és a mezőgazdászok késhegyig harcolnak azért, hogy az ő területük kapja a legjobb traktorokat. Ősszel már a zárszámadások ideje is közeleg, felszedik a répát, törik a kukoricát és csak az utolsó adatok hiányoznak ahhoz, hogy ki-ki tisztában legyen a tervteljesítéssel. A tervteljesítés és az országunk életén uralkodó bűvös százalékszámok itt is az érdeklődés középpontjában állnak, mert ez a premizálás alapja. Izgalmas mesterkedések születnek, hogy a százalékokat lehetőleg feljebb tornáztathassák, hiszen a fizetés kevés, a tsz-mezőgazdász munkaideje kötetlen, vagyis látástól vakulásig tart, az életét pedig mindenki pénzből tartja fenn. Én magam könnyen beszéltem, mert laboratóriumvezetői beosztásom kényelmes és közvetlen termeléstől, tehát a legizgalmasabb hajszáktól, teljesen független volt. Ezt a függetlenségemet részben főagronómusomnak, Sass Józsi bácsinak, de részben a magam, sokszor eléggé kellemetlen természetének is hála, sikerült megőriznem, sőt fokoznom. Akkoriban ugyanis egy-két jobb szakcikk révén laboratóriumos berkekben úgy ahogy országos nevet teremtettem magamnak. Szabad beosztásomnak hála, aznap eléggé korán beballaghattam a faluba. Mint rendesen, betértem egy korsó sörre az étterembe, hogy az egykilométeres gyalogút porát leöblítsem.
Alig léptem be, az egyik asztal mellől nyomban három kollégám fütyült rám. Nem a legszerencsésebb összeállítású társaság. Darva Péter bácsi öles termetű, dús bajuszú, komoly, idősebb szakember volt, de időbe telt, amíg valaki megszokta marcona megjelenésével ellentétes édeskés modorát, Pálfi Győzőt, noha velem egykorú lehetett, nem szerettem. Az ösztönösen támadó rokon- és ellenszenvek okát nehéz kideríteni. Közöttünk mindenesetre kölcsönös volt és valószínűleg egyik részről se indokolatlan. Bényei Imre technikumból éppen csak kikerült, tejfelesszájú gyerek volt, akivel, azt hiszem, jócskán bele kellett volna merülnünk a témakeresésbe, hogy félórányi elmélyült beszélgetéshez elegendőt találjunk.
Mindez természetesen nem gátolt abban, hogy asztalukhoz üljek és együtt kortyolgassuk a sört. Kollégáim asztalát már sűrűn borították a kiürített söröskancsók. Van valami rejtélyes ezekben az “agrárivászatokban”. Az emberek, más időtöltés híján, csak vödörrel mérhető kvantumokat töltenek magukba. Lényegesen többet, mint amennyit ők maguk, vagy akár a szervezetük megkíván. Az ivást abbahagyni azonban, valamilyen képtelen becsületkódex törvényeinek engedelmeskedve, lehetetlen. Jómagam nem tartozom az igazi nagyivók közé, de azért 16 korsó sörös fejadagú ivászatokat sikerült már különösebb megpróbáltatás nélkül kihevernem. A sör okozta részegség rosszabb minden másnál, roppant nehéz kilábalni belőle, de szerencsére áldozatul esni is. Ezen az estébe hajló délutánon nem jutottunk el a tizenhatodik korsóig. Ahhoz azonban eleget ittunk, hogy fesztelen beszélgetésben oldódjanak a nyelvek, sőt hovatovább már valósággal jó barátságban lévőknek érezzük magunkat. Érthető tehát, hogy hazamenve, vacsora után a szokottnál egy fokkal jobban kívántam az ágyat és a sok folyadékban eloszlott kevés szesz hatására mélyebben aludtam és kábultabban ébredtem a szokottnál. Még csak ködösen sem sejtettem, hogy míg mezővárosi életünknek egy agronómusértekezlet és egy félig kényszerű, de egészen ostoba sörivás volt minden nevezetessége, addig 110 kilométerrel északabbra, Budapesten sorsdöntő és valamennyiünk életére kiható események kezdődtek.
Október 24-én reggel egyedül üldögéltem az egyik irodában, amikor benyitott Cseh Károly bácsi, a raktárosunk. Szép jó reggelt kívántunk egymásnak, aztán kibökte az újságot:
– Hallotta, hogy Pesten állítólag utcai harcok vannak?
– Rábámultam:
– Micsodák vannak Pesten?
– Utcai harcok! Azt mondják, hogy a rádióból is hallatszik a pufogtatás.
fotó: FORTEPAN/Nagy Gyula
Minden valószínűbbnek tűnt előttem, semmint ez, de nem volt nehéz bizonyságot szerezni. A szomszédos főkönyvelői szobában Kossuth adóra állítva pihent a rádió. Csak egy fordítás kellett a gombon, és ahogy most visszagondolok az azóta átéltekre, úgy tűnik, hogy ezzel a kis mozdulattal kezdődött el számomra az az emlékezetes időszak, melyet Hegyeshalomtól nyugatra forradalomnak, attól keletre napjainkig ellenforradalomnak neveznek.
Természetesen egész délelőtt nem tett senki egyetlen hasznos tollvonást sem az irodában. Éppígy nem akadt, aki a dolgok menetével akár a legcsekélyebb mértékben tisztában lett volna. A reggeli órákban, adásszünet közben, félreismerhetetlenül hallatszott a rádióból a géppisztolyok ropogása és a kézigránát-dörrenés. Aztán a sorozatos figyelmeztetés, hogy “fontos közleményt olvasunk be!”, végül Nagy Imre miniszterelnökségének bejelentése és az ugyancsak sorozatos fegyverletételi felhívások. Ma már, hogy mindezt felelevenítem, több mint három év múlt el az események óta, így valószínű, hogy egyes mozzanatok sorrendjét összecserélem. Ebben az időben egyetlen napot se voltam Pesten, nem az én feladatom, hogy nem látott dolgok krónikása legyek. A mezőfalvi eseményekre és akkori gondolatmenetemre azonban hajszálpontosan emlékszem. Nem kellett katonai éleslátás ahhoz, hogy pusztán a rádió híreiből kitaláljam, nem valami aprócska összetűzésről van szó a fővárosban. A stúdió körül ropogó fegyverek, a bemondó híradása a Lánchíd, a Keleti pályaudvar, a Soroksári út és valamelyik telefonközpont körül tevékenykedő fegyveres csoportokról, ellenállási gócokról arra vallott, hogy a harcok az egész városra kiterjednek. Budát és Pest belterületét, a szokásos közhely szerint, úgy ismerem, akár a tenyeremet. Könnyűszerrel magam elé tudtam vetíteni akár térképszerűen is a kurta híradásokból kihámozható tényállást. Azt pedig, hogy a helyzet irányítása kicsúszóban van a kormány kezéből, a folyvást megtoldott fegyverletételi határidők igazolták. Nehéz volt ugyan elképzelni, hogy az Államvédelmi Hatóság kerek évtizeden át épített hatalmas gépezete egyik pillanatról a másikra csődöt mondott volna, de a jelek erre vallottak.
A magyar forradalom hangja long play lemezen
Nem tudom, hogy kollégáim is hasonlóan értékelték-e a helyzetet. Kétségtelenül érdekes volt azonban megfigyelni, hogyan reagáltak a budapesti harcok meglepő újdonságaira. Az események forrpontjában élő városiakat valószínűleg kevésbé érte váratlanul az, ami történt, mi azonban Mezőfalván előbb tudtuk volna elképzelni, hogy Los Angelesben partra szállnak Mao Ce Tung csapatai, mint azt, hogy épp Magyarország fővárosában robbanjanak ki fegyveres harcok. Falun az emberek magánélete is sokkal jobban egymás ellenőrzése alatt áll, mint a fővárosban vagy bármelyik nagyvárosban. Itt akadálytalanul és nagyobb lelki izgalmak nélkül tudomásul tudtuk venni Rajk rehabilitálását és a kivégzést esztendőkkel követő dísztemetést. Briliáns politikai érzékkel éppen október 6-án. Az is legfeljebb csak egyesek humorérzékét borzolta fel, hogy ugyanazok, akik előbb istenítették, majd sárba rántották Nagy Imrét, most egyszerre rádöbbentek arra, hogy “Nagy Imre a mi emberünk!”
A rákosista éveknek, a modernül személyi kultusznak nevezett bizantinizmusnak, elsősorban az volt a hatása, hogy tökéletesen megrendítette a vezetetteknek a vezetőkbe vetett bizalmát. Egyszerűen tudtuk és elfogadtuk, hogy valaki következetesen az ellenkezőjét mondja annak, amit a gyakorlatban tapasztaltunk és ezt automatikusan pártfunkcionáriussága számlájára írtuk. Attól azonban mindenki óvakodott, hogy ilyesfajta embertársa előtt leplezetlenül kifejtse avéleményét.
Éppen ezért az illetők “bizalmas” adatszolgáltatásra támaszkodtak. Középiskolában ugyan még népünk becsületességéről és jellemességéről tanultam, az azóta eltelt idő gyakorlati tapasztalatai azonban minden nyitott szemű embert meggyőzhettek arról, hogy ezzel a jellemességgel nagyon jól összefért a besúgások iránti különleges hajlandóság. Döbbenetes lesz, ha valaki egyszer meg meri írni a hazai “besúgók könyvét”!
A besúgásokkal és az életet minden irányban átszövő hazugságokkal sikerült nemcsak azt megvalósítani, hogy a “bölcs vezérünknek” mondott (és eredendőleg bizonyára igen jóeszű, de végeredményben nemzetellenessé vált) Rákosi Mátyást választotta el légüres tér a néptől. Azt is, hogy – mikrométerekre torzítva a képet – a gépállomásunkat vezető kisebbség is izolálódjék a “tömegektől”. Az egyszerű traktorosok, szerelők, agronómusok pusztán csak tudomásulvették a gépállomás vezetőivel kapcsolatos tényeket, mint ahogy – késve bár, de végül mégiscsak – az ország egésze a fejtől lefelé tartó rothadást. Ilyen köztudott tény volt, hogy az igazgatónk, Somogyi Sándor mániákus hazudozó. A párttitkárról, Seszták Józsefről mindenki tudta, hogy beosztásához sokkal kevésbé az eszme iránti rajongás sodorta, mint az, hogy súlyos tbc-s lévén eredeti szerelői munkáját nem folytathatta és itt szépen keresett. A jobb jövő biztosítására már két házat építtetett Nagyvenyimen, és tevékenységének tengelye általában akörül forgott, hogy vagyoni gyarapodását milyen módszerekkel gyorsíthatja a legeredményesebben. Nem kevésbé az, hogy Juhász Tivadar – az eleven eszű üzemgazda – a karrierista legtisztább típusa, aki mindig annak ad igazat, akivel éppen beszél. Karrierizmusban legfeljebb csak a főkönyvelő, az erdélyi szász származék Virág Adolf múlta felül.
Természetes, hogy az óvatosan hallgató tömegek legelsősorban ezeknek, az eddigi működésükkel magukat exponált vezetőknek a viselkedését figyelték. Ezt figyeltem én is. Nyílt állásfoglalásról azonban csak az első órákban volt szó. Ekkor igazgatónk még leplezetlenül szidta a fővárosban garázdálkodó banditákat. Később a szitkozódást hallgatás váltotta fel. Ez egyszerű önvédelemként nem is lett volna túlságosan csodálatos, itt azonban a lába alatti biztos talajt hirtelen inogni érző karrierista igyekezett leplezni félelmét – kevés sikerrel. A magam részéről őszintén tisztelem bárki meggyőződését, ha érdekekre alapozott hátsó gondolat nélkül, valóban meggyőződésből vallja. Nem tudok azonban undorítóbbat elképzelni annál, amikor az eddigi állásfoglalás mögül előbúvik az annak révén megszerzett pozíció, a többé-kevésbé zsíros állások féltése. Személyesen ismerek, sőt, szegről-végről rokonságba keveredtem olyan kommunistával, aki harcolt az eszméért, bátran bírálta pártja hibáit és amikor a párt ezt alacsonyabb beosztásba helyezéssel honorálta, akkor se loholt az ellentáborba. Érdekes módon az elvhűséget, a meggyőződés tántoríthatatlanságát tüstént megérzi az ember az ilyeneken és ha nincs is egy véleményen velük, becsülését nem vonhatja meg tőlük. Nem tagadhatnám le azonban csendes belső elégtételemet, amit annak láttán éreztem, hogy gépállomásunk nem szakvezetői általában eleve feltételezett, de előttem mind odáig nem bizonyított jellemüknek megfelelően viselkedtek. Már azokban az első órákban is, amikor úgy látszott, hogy később majd veszedelem fenyegetheti őket. Megjegyezendő, hogy se akkor, se később senkinek a haja szála se görbült meg a gépállomáson. Sőt, még a gondolata se merült fel annak, hogy valakinek esetleg baja történhetne.
Legalább ilyen érdekes volt azonban az idáig zárkózottan hallgatók táborának tanulmányozása. Már az az érdeklődés is abnormis volt, ahogy a rádiónál, a hírek egyedüli forrásánál, mindenki tolongott.
fotó: FORTEPAN/Nagy Gyula
Nem a tény – hiszen nem lévén Dél-Amerikában, ami utcáinkon ritkán dörögnek fegyverek -, hanem a mód. A magam részéről az államrenddel való szolidaritás legkezdetlegesebb jelének tartottam volna, ha az egyszerű emberek durva szavakkal kárhoztatják azokat az ismeretlen fegyvereseket, akik a jelek szerint Budapesten a történelmünkben párját ritkító fölfordulást csináltak. A gépállomáson egy lélek sem akadt, aki a lövöldözőknek hangos szóval pártját fogta volna, így igazán nem lett volna csodálatos, ha maguk a dolgozók emelnek szót az állam érdekében, amely a “dolgozók államának” nevezte önmagát, ami nekik valóban igen sokat adott, de ami most szemlátomást veszélyben is forgott. Azonban senki, a legegyszerűbb traktoros sem tette ezt. Sőt azok, akiknek a zsebükben lévő piros könyv miatt ez bizonyos fokig “hivatalból” elvárható kötelessége lett volna, mint már említettem, azok se tették sokáig.
Ez egyformán elgondolkodtató volt, akár azon töprengett az ember, hogy íme, milyen ösztönösen megérzi az óvatos nép egy rendszer alapvető hibáit, akár a széles tömegek igazságérzetének folytonossági hiányain morfondírozott.
Roppant elvakultnak kellett lennie ugyanis annak, aki nem látta be, hogy ez a rendszer – mely olyan sokaktól vett el minden elvehetőt – aránylag a legrövidebb időn belül a legtöbbet adta a széles néptömegeknek. Többet mint bármelyik államforma és kormányforma ezeréves történelmünk során. Egyedül talán Árpád apánkat emelve ki a sorból. Nem is a lényegben – a szocializmusban – volt a hiba, hanem a módszerekben, melyeket rosszabbul már megválasztani se lehetett volna és amelyek most véres bosszút álltak. Vér ugyanis nemcsak Pesten folyt, hanem aránylag közel, a megyeszékhelyen is. Ennek hírét Gulyás Erzsi kolleginám hozta meg a délutáni autóbusszal, amelyik menetrendszerűen megérkezett. Kiderült, hogy a városban felvonulás volt, tüntetés és a nép közé lőttek. Nem az ávósok, hanem az oroszok.
– Locsolóautó mosta fel a vért! – mesélte tágra nyitott szemekkel, melyekben akarva-akaratlan pánikkeltés és a minden nőben ott lappangó hisztéria csillogott.
Gulyás Erzsi volt a gépállomás DISZ-titkára és így gondolatban se vádolhattam azzal, hogy feketíteni igyekszik a szovjet csapatokat. Valószínűleg nem is volt ilyen szándéka. Szavaival azonban minden hozzáértő lelki szemei előtt sikerült egy meglehetősen hátborzongató kép körvonalait felvázolnia. Mindenki, aki valamicskét ismerte a modern tűzfegyverek hatóerejét, vagy éppen azt, hogy akár fél tucat géppisztolyos is mekkora pusztítást végezhet egy zárt sorokban felvonuló tömegben, valóságos vérfürdőre gondolt. A vértől lucskos aszfaltot szinte vágóhídi nagyüzemszerűséggel tisztogató öntözőautó csak növelte az iszonyatot. Kihagyva azt az apróságot, hogy ismerve a belhoni szervezést, szinte elképzelhetetlennek tűnt ilyen nem várt célra, a semmiből, öntöző-locsoló autókat elővarázsolni… Napokkal később, szemtanútól, hét halottról szereztem tudomást, ami már biztos értesülésnek számított. Természetesen egy halott is sok, de azért még a hétnek is valóságos megkönnyebbülést okozott a híre. Mindez jó példa a zavaros időkben kavargó információk megbízhatatlanságára, pletykaéhségünkre és arra, hogy az emberek ösztönösen is milyen szívesen rémítik egymást. A megyeszékhely épp elég nagy és Gulyás Erzsi a lövöldözésnek közelében se volt.
A nagy röhögéstől a nagy zokogásig
Október 25-én reggel kiderült, akár forradalom van, akár ellenforradalom, a gépékocsinak be kell mennie a szomszédos Sztálinvárosba üzemanyagért, mert megállnak a traktorok. Azt aligha lehetett vitatni, hogy szántani és vetni minden rendszerben kell, mert jelszavakból és géppisztolygolyókból nem él meg az ország. A gépkocsivezető – Kazi László – jóvágású vagány volt, aki alig titkolt gyönyörűséggel vállalkozott az útra és én tüstént melléje szegődtem. Gulyás Erzsit is felvettük, aki a közeli Baracson lakott és alkalmasabb járművet keresve se találhatott volna a hazautazásra. Jól megtermett, tűrhetően csinos és kívánatos leány volt, akinek nő létére csakugyan meg lehetett bocsátani, hogy szülői védőszárnyak alá vonul a vihar elől. Igaz ugyan, hogy a gépállomáson se görbült volna egy hajaszála sem. Mindenesetre érdekes volt megfigyelni, hogy a lövöldözések első hírére azok a mezőgazdászok, akiket a termelőszövetkezetekben elsősorbanc sak valamiféle politikai megbízottaknak, de nem szakembereknek tekintettek, tüstént beszüntették gazdaságaik látogatását. Kazi, a született betyár, sietett úgy közrevenni nőnemű útitársunkat, hogy a kapcsolórúd gombja Erzsi két combja között helyezkedjen el és ezek után annyiszor váltott sebességet út közben, ahányszor csak lehetett…
Erzsit félúton letéve különböző dűlőutakon kocogtunk az újvárosi betonra. A dunakővári kaszárnyát szándékosan elkerültük és a főforgalmi úttól is igyekeztünk mihamarább elszakadni. A környéken olykor-olykor páncélosok száguldottak végig, és semmi kedvünk nem volt árokba löketni magunkat. Sztálinvárosig semmi látnivaló nem akadt, nem számítva egy rosszul álcázott, kéttagú magyar telefonos figyelő őrsöt az útmenti kukoricás szélén.
Sztálinvárost soha nem szerettem. 1952-ben töltöttem már itt egy kis időt, de akkor valósággal megszöktem az aranyásók fénykorára emlékeztető környezet elől. Készséggel elismerem, hogy csodálatos teljesítmény, ha egy kis ország várost emel a szántóföldek helyén, nekem azonban a már jócskán kialakulóban lévő város se tetszett. Kevés kivétellel sikerületlen, kis alakú, csúnya házai bosszantottak. Világéletemben inkább taszított, semmint vonzott a nagyipar, Sztálinváros pedig – bár nyersanyagforrás nélküli, de – nagyipari centrum lett. Azt az első pillanatban láttuk, hogy a városban senki nem dolgozik. Az utcákon nyüzsgött a nép, a boltok nyitva voltak, az emberek vásároltak. A kirakatokban mindenhol rézsútosan keresztbe feszített nemzeti színű szalag díszlett. A járókelőkön kokárda. A fejünk felett pedig zászlókat lengetett a szél, méghozzá roppant különös, lyukas zászlókat. Nem láttam egyetlen népköztársasági címert, egyetlen vörös csillagot sem. Az utcán szórványosan járkáló rendőrök sapkáján is a nemzeti színű szalag tűnt szembe. Valóságos rejtély volt előttem (és ma is az), hogy honnan vehetett ez a született szocialista város ilyen megdöbbentő mennyiségű nemzeti színű szalagot. A gépkocsikon is piros-fehér-zöld zászló lobogott. Sőt, amelyiken nem volt, mint például a miénken sem, az után a járókelők becsmérlő megjegyzéseket üvöltöttek. Sürgősen megálltunk Kazival és minden nálunk lévő pénzt összerakva, vettünk mi is két kis magyar zászlót a motorház mindkét oldalára. Várakozás közben egy dübörgő vontató rázkódott el mellettünk, melyről – ezt tisztán láttam – nagy kalapáccsal verhették le a gyár csillagos, öntöttvas emblémáját. Bármennyire fellobogózódtunk azonban, mégis kevés híja volt, hogy egyáltalán hazavihettük a gépkocsit. A pályaudvar melletti Áfor-telepről kifordulva semmi értelme nem volt, hogy gázolajjal megrakottan ismét végigdöcögjünk a városon és Baracs felé térjünk haza. A rövidebb úton, Nagyvenyim irányába indultunk. A betonút sarkánál váratlanul nagy csoport férfi állta el az utunkat. Kazi megállt, de a motortnem kapcsolta ki.
– Hová mennek? Pest felé? – kérdezte egy lódenkabátos ember, a többiek pedig melléje tódultak. Kazi megmondta, hogy nem, hanem a traktoroknak viszünk üzemanyagot.
– Dobják le a fenébe, aztán indíts Pestre! – tanácsolta az egyik.
– Nem lehet, kérem! – csóválta a fejét okos szelídséggel Kazi. Néhány megjegyzésből arra következtethettünk ugyanis, hogy a gépkocsi tulajdonosát hirdető ÁMG-tábla nem volt rokonszenves a Pestre készülők előtt. – Akkor megáll a vetés…
Érdekes módon vetésre, aratásra és egyéb mezőgazdasági műveletekre még a legkietlenebb aszfalton felnőtt franzstadti előtt is lehet hivatkozni. Legalább egy pillanatig. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz, hogy a gépkocsi lassan elinduljon, az előttünk lévők reflexszerűen félreálljanak és mire észbe kapnak, mi már teljes sebességgel robogtunk. Néhány egyértelmű megállapítás repült utánunk, sikerült azonban megmentenünk három és fél tonna benzint meg gázolajat. Megjegyzendő, hogy soha még csak dicsérő vagy elismerő szót se kaptunk érte senkitől. A faképnél hagyottakat sajnáltam. Sztálinvárosból ezrek jártak hétvégenként haza és ezek az ezrek most vonat híján, mindenféle alkalmi közlekedési eszközökre szorultak.
Cigarettaárus a város főútján /1956
fotó: Erich Lessing
Hazatérve meghallottam az első községbeli áldozat hírét. A részletek ugyan csak később derültek ki, de időrendben idekívánkoznak. A mezővárosi cukrász 16 éves fia, épp olyan nagy motoros, akár az apja, október 23-án véletlenül épp Budapesten volt. Amikor pedig a harcok kirobbantak, beállt egy fegyvereket szállító különítménybe. Talán a Lámpagyárból (melyet akkoriban Lámpuska gyárnak becéztek), talán valamelyik laktanyából hordták motorral a puskákat, amikor géppisztolysorozatot kapott jobbról-balról a mellébe. Az öt találat, közte két tüdőlövés ellenére hihetetlen szerencsével életben maradt, sőt viszonylag rövid idő alatt fölépült. Fegyverek természetesen a községben is voltak. Bácskai és Seszták, az igazgató és a párttitkár éjszakánként pisztolyosan sétáltak, és azon a címen, hogy a gépállomást őrzik, igyekeztek önbizalmat sugározni egymásba. Igazság szerint a gépállomás ekkor tényleg nem volt a legbiztonságosabb lakóhely. A szomszédos Nagyvenyimtől, Mélykúton, Hangos és Újgalamboson át egészen Rácalmásig egyetlen, óriási rabgazdaságvolt a határ. A rabok kiszabadultak – köztük nagyon sok köztörvényes bűnöző is -, azonban szerencsére éppen rabmivoltukból következőleg nem ismerték a környéket. Magányos lakóházaink felé csak szórványosan vonultak és ezekben is elsősorban az az érthető szándék munkált, hogy minél messzebb kerüljenek rabságuk helyétől. Nem volt kellemetlenségünk az exrabokkal…
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
