Hét Nap – 2006. október 17.
Lélekben el sem mentem
Életre szóló következmények
Miskolczi Miklós neve, személye sokunknak ismerős. Személyesen nem volt szerencsém találkozni vele, amikor a városba kerültem a nyolcvanas évek közepén, akkor már a fővárosban élt és dolgozott. A kollégák azonban legendákat meséltek róla, s ma is nosztalgiával emlékeznek rá.
Kamaszként lakott itt a városban a családjával. Szemtanúja volt az első szocialista város építésének. Itt tanulta az életet. Újságíróként kezdte, majd szerkesztőként, főszerkesztőként folytatta. Később íróként mutatta meg magát. Könyvei Sztálinváros építéséről, várossá válásáról, az itteni emberek életéről szólnak. Meghatározó éveket töltött a városban. Ezekről az időkről így ír a “Velem üzentek” című könyvében: “Hétköznap van, s kettesben vagyok veled, Dunaújváros. Kikönyökölök az ablakon, nézem a város fölött kavargó füstöt, fülelek a gyárból ideneszező zúgásra, hallgatom a közeledő lépteket, látom magam sétálni az utcán, ácsorogni a kapu előtt, összenevetni a barátokkal. És lassan beledúdolok az éjszakába, pedig legszívesebben kiáltanék, hogy: szeretlek, régóta szeretlek, városom! Kamaszként fogadtál be, és dajkáltál, biztattál, tanítottál küzdeni, győzni, csalódni, csüggedni és talpra állni. Biztattál, és engedted, hogy veled együtt növekedjek. Kitartó, kedves konoksággal formáltál a magad képére. Köszönöm.”
Miskolczi Miklóst tavasszal díszpolgárrá avatta városunk. Méltón és megérdemelten. Sokat tett értünk. Ezen a héten újabb ajándékot kapunk tőle. Október 20-án, pénteken 18 órakor ünnepélyes keretek között mutatja be legújabb könyvét a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában.
– Jó ideje nem itt él, mégis vissza-visszatér városunkba könyveinek témáiban és az életben egyaránt. Családi szálak is kötik ide, testvére, László a Dunaújvárosi Főiskolán tanít, mellette sokat tesz a városunkban élő szerb-horvát kisebbség érdekeiért.
– Visszatérek? Lélekben el sem mentem. Egyébként, pedig utoljára 1980-ban jelent meg könyvem Dunaújvárosról. A “Város lesz csakazértis” című szociográfiát ma is életem egyik csúcsteljesítményének tartom. Büszke vagyok rá, ahogy arra is, hogy régi dunaújvárosi vagyok. Arról már nem is beszélve, hogy a város díszpolgára.
Város lesz, csakazértis – részletek a könyvből
– Mit jelent önnek Dunaújváros ma?
– A költővel szólva egy régi csók ízét, amely hol méz, hol áfonya.
– Meséljen az “Egy sortűz sorsa” című most megjelenő könyvéről. Mi adta a témát?
– Filozófiai értelemben arról szól a könyv, hogy az igazsághoz csak közelíteni lehet, megérinteni nem. Az 1956. október 25-én történt sztálinvárosi sortűz eseményeinek aprólékos feltárásával próbálom ezt bizonyítani.
– Mennyire szól a ma emberéhez? Mire világít rá? Miért volt fontos ehhez a témához nyúlnia?
– Talán azt üzeni, hogy legyen boldog az a kisember, aki nem találkozik a nagybetűs történelemmel. Másfelől példázni akartam, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a mindenkori hatalommal szemben. Hogy hajlandók vagyunk elfogadni kimódolt sémákat, terminológiákat, és még szerencse, ha ennek nincsenek életre szóló következményei. Sajnos voltak. A történelem valóban az élet tanítómestere, de csak akkor, ha a mát igazítjuk a históriához, és nem megfordítva.
– A könyv drámaként kerül színpadra decemberben a Bartók Kamaraszínházban. Már tartanak a próbák a helyi színtársulat szereposztásában. Időnként Ön is jelen van a próbákon. Miben különbözik a könyv és a színmű?
– Műfajában. A könyv kizárólag eredeti dokumentumokra hagyatkozik, műfaja monográfia. A dráma adott történelmi korba helyezett fikció. Egy emberről szól, akire azt mérte a sors, hogy fél perc vagy kétszer másfél óra alatt eldöntse azt, aminek eldöntéséhez sokszor egy egész élet is kevés.
– Hol él most, mivel tölti az idejét legszívesebben?
– Felváltva Budán és Kulcson élek. Időmet, legalábbis az utóbbi két és fél évben, az itt tárgyalt művek megírásával töltöttem. Egyébként van egy kis hajóm Siófokon. Vitorlázom a nagy tavon. Amíg fúj a szél!
– Túl élete delén tartogat-e még valamit, amit meg szeretne valósítani?
– Szülővárosom, Szabadka vagyonából a trianoni békediktátum után 32 ezer holdnyi pusztaság marad Magyarországon. Ezen a területen három község született. Helytörténeti monográfiát írok a községekről, továbbá társadalomtudományi eszközökkel megpróbálom kikutatni, hogy mi vezetett e települések egyenlőtlen fejlődéséhez. Trianon eddig feltáratlan következményeiről van szó. Most néhány évig ezért ülök nap mint nap íróasztalhoz.
– Ön sokat tett a városi sajtóért, s úgy hírlik, főszerkesztői időszaka alatt élte aranykorát a Hírlap. Hogyan gondol Dunaújvárosra?
– Örülök, hogy a szakmai utódok így gondolnak rám. Remélem, az olvasók is jó szívvel emlékeznek ezekre a daliás időkre. Ami pedig az aranykort illeti: az aranycsináláshoz én kevés lettem volna. Könnyű egy jó csapat élén jónak lenni. Szívesen emlékszem a csapatra: Eördögh Bercire, D. Kiss Csabára, Sasvári Gyurira, Jakab Klárira, Csongor Gyurira, Pekarek Janira, Kalocsai Misire, Tóth Ildire, Zsarnovszky Marikára. Ha arany volt, amit csináltunk, akkor együtt csináltuk. Dunaújvárosra pedig úgy gondolok, hogy nem gondolok rá. Dunaújváros egyszerűen látszik rajtam. Egy hölgynek egyszer hosszan és szeretettel meséltem a városról, mire a homlokára csapott: aha, tehát ez az a különös, amit érez bennem! Vagyis azt, hogy Dunaújvárosban szocializálódtam. Lehet, hogy valóban csak ez a különös bennem.
Miskolczi Miklós most bemutatásra kerülő könyve, s a belőle írt színpadi műve, drámája egy újabb adalék nekünk, dunaújvárosiaknak. Valódi eseményeket tár fel az 1956-os pentelei sortűzzel kapcsolatban, dokumentum-töredékekkel, szemtanúk megszólalásával. Rekonstruálni, visszaidézni szeretné azt az időszakot, amiről harminchárom évig beszélni sem szabadott. Eddig feldolgozatlan eseményről szól a könyv. Talán sokak számára ad tisztánlátást, megértést, oldást a könyv elolvasása avagy a dráma megtekintése. Méltó ötvenedik ’56-os évforduló.
Horváth Klára
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
