Az első szerkesztő

Lapunk elődje, a Dunai Vasmű Építője, a vasmű és a város építésének első évében, 1950. december 21-én jelent meg először. A városalapítás közelgő évfordulója, és ezzel együtt lapunk jubileuma alkalmából meghívtuk szerkesztőségünkbe Fürjes Jánost, a lap első szerkesztőjét, aki a hőskorban végzett munkájáról, az újságcsinálás akkori örömeiről és gondjairól beszélgetett a Dunaújvárosi Hírlap mostani munkatársaival. Az érdekes találkozásról lapunk szeptember 19-én megjelenő, jubileumi számában számolunk be olvasóinknak.


Dunaújvárosi Hírlap – 1980. szeptember 19.

Az első szerkesztő


Fürjes János, hatvanévesen

Hogy mi mindenre gondolhatott Fürjes János, az ELZETT harmincéves szerszámlakatosa 1950. december 5-én, miközben a pártbizottságra igyekezett, ma már nehéz lenne felidézni. De az biztos, hogy semmi olyasmire, amiért végül is hivatták. Mert hiszen az akkori idők szokásos stílusában, de végtelenül komolyan mindössze azt kérdezték tőle: “Ugye Fürjes elvtárs, maga le akar menni Dunapentelére újságszerkesztőnek… ?”
Ő és az újságszerkesztés! De mit lehetett akkor egy ilyen kérdésre felelni? Legfeljebb azt, hogy ő ezideig pusztán néhány faliújságcikket írt, s “igazi” újságban mindössze egyszer szerepelt, akkor is ő úgy hitte, riportalanyként nyilatkozik, a cikk alatt mégis az ő neve szerepelt. Mindezt természetesen el lehetett mondani, de hát akkorra már készen volt a megbízólevél, amelyben őt a dunapentelei építkezés lapjának szerkesztőjévé nevezik ki.
Ennyiből állt a megbízás, s azzal engedték útjára, hogy az első számnak december 21-én, Sztálin születésnapján kell megjelennie.


Fürjes János megbízólevele, amelyet 1950. december 5-én vett kézhez

Hárman keltek útra a pártbizottság Tátra kocsiján, az újdonsült szerkesztő, csepeli üzemi laptól Solymosi Lajos és egy poéta, aki már az első napokban is csak verseket akart írni, semmi mást, szerepét, nevét már kitörölte az emlékezésből az idő. Jöttek, hárman, félcipőben. Aztán kiszálltak a kocsiból, a félcipők csurig teltek sárral, s az iszonyatos felfordulás azonnal ráébresztette őket, amit vállaltak, hallatlanul kemény dolog lesz.
Leisztinger Ferenc, a vasmű akkori pártbizottsági titkára fogadta a stábot. Egy kiadós aktívaülésen eldöntötték a majdani orgánum nevét, majd elszállásolták a szerkesztőséget. Fürjes Jánosék a Kádár-tanyán kaptak szállást, a Dunai Vasmű Építőjének szerkesztősége pedig az első kockaházak egyikében vert tanyát. Másnap megkezdődött a munka. Először is meg kellett ismerkedniök a tereppel, rengeteg emberrel beszélgettek, s küllemben is roppantul hasonlítottak az akkoriban itt dolgozókhoz. Gumicsizma és esőköpeny, ez a divat járta akkor. Az éjszakai császkáláshoz ezen kívül még szükségeltetett két kellék, egy pisztoly és egy zseblámpa. Nem volt egy életbiztosítás éjszaka, egyedül nekivágni a sártengernek…
És december 21-én megjelent a Dunai Vasmű Építőjének első száma. Az első oldalon Leisztinger Ferenc pb-titkár vezércikkét közölte a lap, a többi oldalon az építkezés jelenlegi helyzetéről, az itt dolgozók életéről adtak hírt az első helybéli krónikások. December 20-án autóbusszal vitték fel Budapestre a kéziratokat és a Szikra Nyomdában a napilapok után utoljára tördelték és nyomták az ország legfiatalabb újságjának első számát. Szerdán hajnalban értek vissza egy régi Renault-n, de a hátsó üléseken ott pompázott a friss nyomdaszagú helyi újság első száma. Ettől kezdve minden szerdán megjelent az újság, s egyre inkább betöltötte funkcióját. Bemutatta, méltatta a munkában élenjárókat, ostorozta a szervezetlenséget és bizony név szerint bírálta a nem kellő hozzáállású, nemtörődöm embereket.

Dunai Vasmű Építője

Az építők hamar megkedvelték az új lapot. Népszerű lett, mert az emberek magukkal találkoztak a hasábokon, jó ismerőseik, cimboráik fényképe nézett vissza rájuk, s mert érezték, hogy a nem kevés küzdelemmel végzett munka hű krónikásának szerepére vállalkozik az újság. Egyre több külső munkatársat foglalkoztatott a lap, a munkások saját nyelvükön szóltak a többiekhez, ami ugyancsak használt a népszerűségnek. S a szerkesztő, valamint egy szem munkatársa végül is saját hibáin okulva, saját eredményein felbuzdulva sajátította el az újságcsinálás tudományát. Ma, ha e történet szóba kerül, Fürjes János elismeri, nagy bátorság volt elvállalni ezt a megbízatást minden előzetes gyakorlat nélkül, de az elszánt akarat sikerre vitte az ügyet. Hittel mondja, ha ma kerülne sor hasonló feladat megoldására, újra nekivágna, s az akkori dolgokat ma sem csinálná másként.
Két évig szerkesztette a helyi lapot. Közben olyan megtiszteltetés érte, hogy ő írhatta azt a levelet, amelyben a város tizennégyezer dolgozója kérte Rákosi Mátyástól, hogy a város és a és a gyár Sztálin nevét viselhesse. De persze nemcsak sikerek értéke két év alatt. Két ízben kapott pártbüntetést, mert a lapban – mindkétszer tudtán kívül – morálisan és politikailag helytelen nézeteket tartalmazó cikk jelent meg. Akkoriban néhány bírálat is érte a lapot, mondván, hogy ez az újság csak a visszásságok leleplezésében, a vétkesek felelősségre vonatásában aktivizálja magát, s hol marad a hős építkezés dicsérete, hol a pátosz, hol a dicsőséges jövő? A szerkesztő védte magát, mondván, hogy az akkor már hetente kétszer megjelenő lapban nem lehet csak jövőt írni, a jelen ugyancsak fontos. Talán ez volt a kezdet. Az idő tájt ugyanis egy pesti kolléga tollából jelent meg egy cikk az egyik központi lapban Földes Lászlóról, a pártbizottság akkori titkáráról, ezzel a címmel: “Kiskirály.”
Nos, lett nagy felháborodás, összehívtak egy aktívaülést, amelyen Fürjes János is szót kért és elmondta, hogy vele, az itteni dolgok tudójával nem beszélt az újságíró, s amit állít, az rágalom. Még jóformán vége sem volt az ülésnek, már fel is volt mentve a szerkesztői funkció alól. Hogy miért és hogyan, ma sem tudja. Elmúlt egy hét, két hét, semmi reagálás, ő maga állás nélkül járt, kelt. Aztán megelégelte a dolgot és írt egy levelet a Központi Bizottságnak, amely alapján elmondhatta panaszát Komócsin Zoltánnak. “Nézze kérem – mondta Komócsin Zoltán –, maga valahogy belekerült a szórásba. Ez ellen már nem tehetünk semmit. De javasolnék valamit: menjen át Székesfehérvárra, a megyei lap főszerkesztőjének…!”
Fürjes János elámult. “Most bűnös vagyok, vagy nem vagyok bűnös?” – kérdezte meglepetten, de jól tudta ezt a megbízatást, akárcsak az előzőt, el kell fogadnia. Így érkezett ezerkilencszázötvenhárom őszén Székesfehérvárra, főszerkesztőnek. Az ellenforradalom is itt érte.
Tíz napig szerkesztette a helyi rádió műsorát, részt vett az ellenforradalom elleni harcban, majd Budapestre ment és jelentkezett karhatalmistának. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány titkárságán osztályvezető-helyettesként dolgozott, majd a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának sajtóattaséja volt.

Sajtókonferencia

Az ellenforradalom után, amikor az önkéntes karhatalmi ezredek beszüntették tevékenységüket és így én is leszereltem, diplomáciai feladattal bízott meg a párt. Először Brüsszelben, majd a bécsi követségünkön töltöttem be sajtóattaséi funkciót egy nemzetközileg számunkra igen nehéz időszakban. Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején a nemzetközi polgári sajtó rendkívül negatív, sötét képet festett hazánkról és szándékosan hamis hírekkel árasztotta el a nyugati újságolvasók táborát.
A Magyar Népköztársaság kormánya akkortájt nagy erőfeszítéseket tett a hazánkra szórt rágalmak leleplezésére, a nyugati közvélemény reális tájékoztatására. Ezen erőfeszítések keretében 1960 elején meghívtam a Magyar Külügyminisztérium nevében a Bécsben akkreditált nyugati újságírók egy csoportját és az osztrák sajtó képviselőit – akik többnyire Bécsből tájékoztattak a magyarországi eseményekről – egy magyarországi látogatásra. (Ez volt az ellenforradalom után az első jelentősebb újságírói csoport látogatása Magyarországon.)
A néhány napra szóló programban természetesen szerepelt a szívemhez nőtt városunk – az akkori Sztálinváros – is. Annál is inkább, mert nyugati sajtó városunkról és a vasműről is becsmérlő valótlanságokat terjesztett.
Befolyásos nyugati lapok neves tudósítói összesen negyvenen fogadták el meghívásunkat. Többek között a londoni Times, a francia hírügynökség az AFP, az NSZK hírügynökség a DPA, a “Frankfurter Allgemeine Zeitung”, a “Frankfurter Rundschau” és a svájci rádió bécsi tudósítói, valamint az osztrák kormány lapja a “Wiener Zeitung” és más osztrák lapok munkatársai.
Egy hideg és szürke februári napon érkeztünk városunkba. Rövid városnézés és gyárlátogatás után Borovszky Ambrus, a vasmű akkori vezérigazgatója és Tapolczai Jenő tanácselnök egy sajtókonferencián válaszoltak a feltett számos kérdésre, amelyek először ugyancsak provokatívak és rosszindulatúak voltak. De az őszinte és a humort sem nélkülöző válaszok csakhamar melegebb és barátságosabb légkört teremtettek. Hogy mit kérdeztek és milyen válaszokat kaptak, arról szóljon most néhány idézet akkori jegyzetfüzetemből, én ugyanis nemcsak részt vettem, de tolmácsoltam is ezen a sajtókonferencián. “… Miért nincs templom Sztálinvárosban? – kérdezte azonnal az elején a dán kolléga Bonde Henriksen. – Hogyne lenne – felelte Tapolczai elvtárs – van egy katolikus, egy evangélikus és egy görögkeleti imaház. Általános volt a csodálkozás. – Hol? – Az első kerületben. — Melyik az? A régi Dunapentele. Nem kevés ez? – aggodalmaskodott Sztálinváros lakóinak lelki üdvéért Bende Henriksen. – A helyi szükségletet kielégíti – felelte nagy derültség közepette Tapolczai elvtárs – három templom nekünk éppen elég, ha többre lesz szükség, majd építenek…

A város főutcája /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Sztálinváros “belvárosa” /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Sztálinváros: “Gut!”

De a sajtókonferenciát éppen az tette annyira érdekessé és tartalmassá, hogy nem ilyen kérdések vitték a prímet. Hanem ilyenek: Mibe került eddig a város? – Mikor kerül sor tovább építésére? – Exportálják-e az itt készült lemezeket, vagy hazai célokra használják fel? Milyen lemezeket gyártanak? Mi a feladata a vasműnek a KGST-n belül? Szerepel-e a 15 éves tervben még egy ilyen vas- és acélkombinát? Ha nő a kapacitás elegendő lesz-e a jelenlegi hengersor?
Nem volt egyetlen egy kérdés sem, amelyre ne kaptak volna pontos választ. Néha még többre is, mint amit kérdeztek.
Egy osztrák kolléga azt szerette volna megtudni, hogy hány ember ment el innen 1956 októberében. Száz – felelte Tapolczai elvtárs – őszintén szólva többségük távozása nekünk nem okozot gondott, annál többet az osztrák rendőrségnek… A konferencia kacagott.
Amikor a csaknem 3 órás sajtókonferencia befejeződött, az egyhangú vélemény az volt, hogy egy nagyon érdekes sajtókonferencia zajlott le. Az ember eddig valahogyan visszahúzódott, ha ezt a nevet hallotta Sztálinváros – mondta a Frankfurter Rundschau tudósítója, Teicher úr – s most itt látja, hogy ez egy szép, modern munkás város… Azok számára – fejtegette a Lausanne-i rádió tudósítója Bálványi úr – akik azt hiszik, hogy Magyarországon kilóg az emberek feneke a nadrágból – már bocsásson meg a szóért – hogy itt nyomor és söstétség van, jó tanulság ez a látogatás, különösen ez a sajtókonferencia. Nyugodt, emberi hangja, egész légköre, nem szólamok, hanem őszintén elmondott tények. … És ezt meg is írom. Az AFP munkatársa Vincent Latéve röviden még annyit fűzött hozzá: “Látja ez jó politika volt.” És ezt nemcsak mondta, de meg is írta.
A sajtókonferencia után a városi tanács elnöke fogadást adott az újságírók tiszteletére, amelyre a vendégek – saját hamis híreszteléseiknek áldozatul esve – elég kopott ruhákban jelentek meg, míg a vendéglátók és a meghívott magyar vendégek az alkalomhoz illően, szépen öltözve rácsodálkoztak a “topis” külföldiekre. Az történt ugyanis, hogy elutazásuk előtt a csoport tagjai még Bécsben megállapodtak abban, hogy legrosszabb ruhájukban, kevés poggyásszal utaznak, mert mit lehet tudni, hogy mi történhet velük a vasfüggöny mögött, még börtönbe is kerülhetnek. Végül azonban jó hangulatban és kedvező benyomásokkal távoztak városunkból és Magyarországról. A becsületesebbek – ők voltak többségben – évek óta először adtak elfogadható, reális helyzetképet hazánkról és számos írásban városunkról és a vasműről.
Nyugaton sokan talán ekkor olvastak először Dunaújvárosról, de azóta több, mint két évtized telt el és ezalatt az idő alatt Dunaújváros dolgozói jó hírnevet szereztek maguknak, városuknak és hazánknak is szerte nagyvilágban és ma már nem kell nyugati újságírókat verbuválni, hogy a Nyugat reális képet kapjon az első szocialista városról és szocialista hazánkról.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1983. április 1.

Öt év külszolgálat következett ezután, Bécsben, ugyancsak, mint sajtóattasé, majd hazatérve a belügyminisztérium osztályvezetőjeként vonult nyugdíjba.


Fürjes János sajtóattasé dr. Bruno Kreiskyvel, az akkori osztrák külügyminiszterrel 1961. november 7-én a bécsi magyar nagykövetségen

A Dunai Vasmű Építőjének első szerkesztője ma hatvan éves és továbbra is dolgozik. Ír, fordít és tanít. Büszkén emlékszik rá, hogy két magyar film elkészítésében vett részt, mint forgatókönyvíró, illetve szakértő, s a Sólyom a sasfészekben című munkájáért a Magyar Televízió Nívódíjával tüntették ki. Ezen kívül tizennégy jelentős kitüntetés birtokosa, többek között megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, a Vörös Csillag érdemérmet, a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékplakettet és amire nagyon büszke, ő volt az első magyar újságíró, akit a Magyar Népköztársaságért Érdemérem – arany fokozatával tüntettek ki.
A felsorolás korántsem teljes. Ezerkilencszázötvenkettő május elsején MUOSZ-oklevéllel tüntették ki a helyi lap Tüske című mellékletének életrehívásáért, s még számos kitüntetés tanúsítja sikeres munkáját, s ma szerényen fogalmaz, az a kiskori időkre jellemző átlagos karrier az övé, mondja, majd hozzáteszi: persze csak azok jutottak el a siker valamelyik csúcsára, akik hajlandóak voltak tanulni az ambíció, a lelkesedés mellé.


MÚOSZ-oklevél a jó újságírómunkáért, 1952. május 1-i keltezéssel.
A Tüske című melléklet sikeres kezdeményezés volt

Tüske Tóni

Fürjes János ma Budapesten él. Feleségével kettesben, aki mindvégig hűséges társa, a mozgalmi munkában aktív segítője volt, sőt maga is pártmegbízatásokban dolgozott. A gyermekek már önálló életre keltek. Kisebbik lánya elektromérnök, a nagyobbik tanár, városunk lakója, a Makarenko Szakmunkásképző Intézet igazgatóhelyettese. Három unokája van, kettő közülük Dunaújvárosban, így nem csoda, ha a harmincéves lap egykori szerkesztője ma is gyakori vendég nálunk. Szinte minden május elsején együtt ünnepel a város dolgozóival, nagyobbik lánya, Kárpáti Béláné családjával.
“Élek a városban, gyönyörködöm benne hogyan fejlődik – mondja. – Látom mivé lett a harminc év alatt, s látom mennyire jól érzik itt magukat a gyerekek. Ilyenkor mindig eszembe jut, valamikor régen, harminc évvel ezelőtt mi pontosan ezt akartuk, várost építeni magunknak, s nekik…”

Kalocsai Mihály

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros