Pentelei Molnár János halálának 100. évfordulójára szervezett megemlékezéseken elhangzott beszédek:
2024. november 10. 1000 – Budapest, Fiumei úti sírkert, Pentelei Molnár János sírja
Tisztelt megemlékezők, megjelent barátok, ismerősök!
Horváth Tamás vagyok, lassan 20 éve foglalkozom Dunaújváros történetének kutatásával. A 74 évvel ezelőtt elkezdett nagy építkezés varázsa még a mai napig hatással van rám, de ahogy megismerkedhettem részletesebben Dunapentele varázslatos világával, egy egészen új lendületet kapott lelkesedésem, érdeklődésem. Az idő haladtával együtt tisztult a kép, a szocializmusban lesajnált kis poros falucskáról elég hamar kiderült, bizony, vannak itt kellőképpen elfeledett, szinte teljesen feledésbe merülő értékek, világhíres személyek, akik bizony több szállal is kötődnek Dunapenteléhez. Hogy csak két hírességet emeljem ki, akiknek az emlékévében járunk 2024-ben, Barkóczi Rosti Pál földrajztudós, néprajztudós, fotográfus és Pentelei Molnár János világhírű festőművész.
Saját magam is tapasztalom, hogy ha alkalmanként turistacsoportoknak mesélek 1-1 állomáson Penteléről, az itt élt hírességekről, sajnos nem nagyon tudják hova tenni őket, legtöbben csak érintőlegesen hallottak valamit. Nyilván, nem tananyag, nem is kell tudni, honnan is, ha az online médiában nem sokan érdeklődnek ilyen tartalmak iránt, vagy ha mégis akadna ilyen akár a televízióban is, az csak késő este kerül adásba. Még szomorúbb, hogy a helybéli lakosok sem feltétlenül ismerik az itt élt hírességeket. A reményt viszont nem adhatjuk fel. Időről időre újra és újra felidézhetjük az értékeket, túrán megismerhetjük a még fellelhető emlékeket, és emlékeztethetjük mindazokat, akik egy kicsit is érdeklődnek településünk, és Dunapentele igen gazdag története iránt. Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik szintén szívügyüknek tekintik ezt az ügyet. Bízzunk benne, hogy a közös célunkat elérve, egyre többen fogják megismerni többek között a 100 évvel ezelőtt elhunyt Pentelei Molnár Jánost is, akinek a sírjánál állunk.
Ki is volt Pentelei Molnár János?
1878. május 8-án született Dunapentelén, szülőházának helyén álló épület 1973 óta a róla elnevezett utca 1-es házszámát viseli. Szerény körülmények között él a családjával. Az elemi iskolát követően Pesten folytatja tanulmányait. Hajós iskolát kezd, de érdeklődése, kibontakozó tehetsége és a sors más utat szán neki. Hivatali munka mellett rátalál a szerelem, Nemes Kunos Adalberta személyében, aki feleségeként felkarolja az ifjú művészpalántát, támogatásával végre azt csinálhatta, amihez ért, amit szeret. Szívvel-lélekkel, örömmel fest. Irány Németország, München, ahol Hollósy Simon mesterétől 5 hónap múlva már nincs mit tanulni. Ezt követően itthon, Benczúr Gyula iskolájában tanulhat, majd újra külföld. Franciaország, Julien akadémia, Hollandia, ahol Rembrandtot és Velásquest tanulmányozhatta, majd ezt követően itthon, Benczúr Gyula iskolájában tanulhat, és művészetét tökéletesre csiszolhatta. Időközben vázlatokat már nem is készít, mert már nincs rá szüksége. Egyedi technikája, saját stílusjegyei miatt közkedvelt festő, nem utánoz, a saját útját járja. Képeit még Ferenc József császár is szerette, akitől tisztelete jeléül megkapta a Pentelei előnevet. Sikerek itthon, külföldön egyaránt, ünnepelt, közkedvelt festő. Rippl-Rónai elől elnyeri az Állami Nagy Aranyérmet, munkáit Munkácsyval és Szinyeivel együtt emlegetik. Csendéletek, tájképek, életképek, portrék, egyházi alkotások egyaránt megtalálhatóak művei között. Termékeny alkotó volt. Rengeteg, ezernél is több alkotásáról tudunk világszerte, és sajnos ezeknek csak elenyésző töredékét láthatjuk hazai kiállításon, mint legutóbb éppen pár hónapja Dunapentelén, az óvárosban felújított kúriában. Többek között Boda József műgyűjtőnek köszönhetően időnként ízelítőt kaphatunk Pentelei Molnár János csodálatos világából, aki nem csak a festészetben jeleskedett, otthonukban igazi ezermesterként szinte mindent megjavított, saját maga oldotta meg a problémákat.
Tele volt tervekkel, lelkesedéssel. Egy 1922-ben megjelent újságcikkben a következőket nyilatkozta a terveiről:
“Nehéz manapság terveket csinálni! Hollandiába s Angliába készülök egy körülbelül 30 darabból álló kollekcióval. Elő is volna készítve minden itt is, ott is, de a keretek s a szállítás olyan horribilis összeget emésztenek fel, úgy hogy most ilyesmire gondolni sem igen szabad. Dehát majd csak jönnek jobb idők is. Alig is várom, mert egyébként is vágyom a külföldre s úgy tervezem, hogy hosszabb ideig, vagy esetleg véglegesen is kint maradok.”
Műveiről, egészségi állapotáról is ejtett néhány szót:
“Elkeltek mind, csak a “Pietá”-m van még meg, az is Bécsben, míg haza nem hozhatom. A “Harminc ezüst pénz” az államé s a Képzőművészeti Múzeumban van. Hogy miért nincs kifüggesztve? Hát miért nincsen? — felel kérdéssel a kérdésre, vállat von s mosolyog. — Úgy látszik, nem tartozom a választottak közé. E tél folyamán ismét foglalkozni kezdtem figurális témákkal — folytatja —, de meghűltem, folyton betegeskedtem s alig bírok a bajból kilábalni. A legutóbbi napokat is ágyban töltöttem, csak tegnap keltem fel s ma dolgoztam megint először, de nem megy úgy a munka, ahogy szokott!”
Életének utolsó napjaiban is hódol szenvedélyének, a művészetnek, de mindezek ellenére borzasztóan fiatalon, mindössze 46 évesen éri el a végzet, Gyulán 1924-ben a tüdőszanatóriumban. Korai elhunytát özvegye és három gyermeke siratta, de a családdal együtt gyászolta Pentelei Molnár János halálát az egész magyar művészet és mindazok, akik a nagy tehetségű, kitűnő festőművészt ismerték és szerették.
100 éve vesztettük el korszakának legsikeresebb, mindenképpen egyik legnagyobb klasszikus festőművészét. Művei, emléke viszont itt maradt velünk, emlékeztetve a múltra, az igazi értékekre. Most rajtunk a sor. Emlékezni, emlékeztetni, nem felejteni. Ennyivel tartozunk.
Horváth Tamás – Pentele Baráti Kör egyesület
2024. november 10. 1500 – Dunaújváros, Pentelei Molnár János szülőháza
Tisztelt megemlékezők, kedves barátaink!
A mai napon a 100 éve elhunyt géniuszra, Pentelei Molnár Jánosra emlékezünk, nagy tisztelettel.
Pentelei Molnár János 1878 május 8-án született Dunapentelén. Apja szegény ember volt, a család szűkös viszonyok közt élt, nyolc gyereket kellett nevelnie. Gyerekkorában Pentelei sokat rajzolt, sokkal nagyobb kedvvel töltött idõt a rajzolással, mint bármi mással az iskolában. Emiatt nem egy elemi osztályt kétszer járt, ismételt. Az eredendõ hajlam és tehetség tehát már gyerekkorában megnyilvánult, az útja, a további fejlődése azonban nem oly egyenes, mint azoknál, akik kedvezőbb életkörülmények közül indulnak mûvészi pályára. Jó ideig Pentelei Molnár János nem is gondolhatott komolyan arra, hogy mûvész legyen. Az élet sokfelé sodorta, míg beléphetett mûvészi iskolába, már nem volt pelyhedzõ ifjú, amikor elõször került egy professzor oldala mellé.
Volt idő, amikor stagnált benne a rajzoló kedv, sőt, megállt, ahelyett hogy fejlődött volna.
Aztán jött a változás és vele együtt a sikerek!
Most engedjék meg nekem, hogy egy picit belebújjak Pentelei Molnár János bőrébe, és a saját szavait visszaidézve emlékezzem meg arról, hogy milyen volt ő:
“Pesten reáliskolába jártam, de hogy felsőbb iskolába menjek, erre, sajnos, apámnak nem igen volt módja. Sokan voltunk, arra kellett törekednünk, hogy minél hamarább kerüljünk kenyérkereső foglalkozásba. Apám hajóskapitány volt, azt akarta tehát, hogy én is erre a pályára menjek, hogy tengerész legyek. Öt reáliskola után kerültem tehát a tengerészeti akadémiára, 1895-ben. Sokáig azonban nem maradtam itt, részint mert kedvem se volt ehhez a pályához s egy másik hátrány, hogy idegen nyelveket se tudtam.
Újra felkerültem tehát Budapestre, vissza megint a reálba. Érettségi után elvégeztem az építő-felső ipariskolát, s rövidesen bekerültem a mezőhegyesi kataszteri hivatalba.
Az önkéntesi év után gondoltam csak először arra, hogy művésszé leszek. Eddig is festegettem szabad időmben, most azonban erősen megfogott a vágyakozás, nyugtalanított, izgatott.
Persze, komolyan még mindig nem foghattam hozzá, nem lehetett beszélni róla. Az első tény volt, hogy a hivatalt otthagytam s feljöttem a fővárosba 1902-ben. Hogy itt hogyan éltem, mily körülmények között, erről nem beszélek, mert életemnek ez a legküzdelmesebb fejezete.
Egyedül állni egy nagyvárosban, segítség és jó tanácsok nélkül s emellett művészi álmokkal telve: ennél nincsen kegyetlenebb valami. Az úgynevezett bohémélet minden nyomorúságán átmentem, oly körülmények közt éltem, hogy például irigyeltem azt, boldogságnak ítéltem azt, ha valakinek húsz forint havi jövedelme, fizetése van. Nem is bírtam ezt, kimerültem, s újra visszamentem a kataszteri hivatalba, ott legalább ha szerény is, de biztos a megélhetés s mellette – így vigasztaltam magam – még festhetek is.
Csakhamar azonban forduló történt az életemben, oly hirtelen és oly gyökeres, amit magam sohase hittem volna. Megismertem azt, aki a feleségem lett, s aki egyenesen azt kívánta, hogy lépjek ki a büróból, fogjak komolyan a pikturához s menjünk ki mindketten külföldre, tanulni.
Nős voltam tehát és kezdő diák. Először Münchenbe mentünk, Hollósyhoz. Csupa szenzáció volt, amit ekkor keresztül éltem. Hollósynál szénnel láttam aktot rajzolni; ez új volt, imponált, a szén is, az akt is. Feleségem persze megkérdezte mindjárt az első napokban, hogy vélekedik rólam, a tehetségemről, mit gondol, vajjon lesz-e belőlem valami. Hollósy persze nem mondott semmi különöst. Mit is mondhatott volna, amikor még csak az abc-nél tartottam. Egyébként négy esztendőt jósolt, ami alatt nála tanulva, mehetek valamire. Öt hónap múlva azonban már mosolyogva jelezte, hogy elég volt, nála már több újat nem tanulhatok. Ismét egy kis idõre hazajöttem, aztán pedig Parisba 1903 őszén.
Parisban a Julian akadémiára iratkoztam, Jean Paul Laurens volt a professzorom. Azt, amit itt tanítottak, teljesen ellentétesnek találtam avval, amire Hollósy tanított. Tulajdonkép itt nem is tanultam semmi újat, jobbat. A lehető legaprólékosabban tanítottak itt bennünket rajzolni, csupa részletben felfogni mindent. Kihegyezett ceruzával kellett rajzolni állandóan. Tehát épp ellenkezője Hollósy módszerének. Hollósy széles, összefoglaló látásra tanított, ezt igyekszem követni ma is, amit tudok neki köszönhetem.
Parisból hazakerülve, eleinte Dunapentelén laktunk, itt dolgoztam, majd Orosházán s 1906-ban, ekkor jöttem fel Budapestre. Ugyanekkor lettem tagja a Benczúr mesteriskolának is. 1908-ban Hollandiába mentem, utazási ösztöndíjjal. Itt főleg Rembrandtot tanulmányoztam, csináltam is egy Rembrandt kópiát (Zsidó jegyesek). A régi mesterek közül az õ nagyságát érzem legerősebben.
Ami a festői gondolkodást illeti, talán mondtam már, hogy a kompozíciót tartom legelőbbvaló feladatomnak. Ellenben kevésbé se tartok akadémikus szabályokkal, nem követek iskolát, szabályoknak igenis egyedül az egyéni meglátást, elrendezést tartom. Épp ezért egy-egy témánál sohase köt az, sohase keresem, hogy ezt mikép fogták fel és oldották meg a régi mesterek. Később, amikor elkészültem, akkor igen, akkor nagyon is érdekel az, de előtte soha. Épp ezért nagyon meglepett, hogy amikor a “Harminc ezüst pénzt”-t kiállítottam, azt mondták rá, hogy Repines. Megvallom, szégyellem bár, de megvallom, hogy Repin nevét ekkor hallottam először. Egyébként a kompozíciót is mindjárt színnel kezdem, előzetes tanulmányokat nem készítek, legfeljebb egy kis gyors vázlatot. A “Harminc ezüst pénz” is így készült, mindjárt színnel s ezért van, hogy ön például oly kevés grafikus dolgot talál nálam…..”
Sajnos 1924. november 10-én, azaz pont 100 évvel ezelőtt lett vége az alkotóművész földi pályafutásának. Pentelei Molnár János 46 éves volt.
Nagy megtiszteltetés itt lenni ma önökkel, a Pentelei Hagyományörző Egyesület elnökségi tagjaként. Szeretnénk kifejezni köszönetünket a Pentelei Baráti Körnek a különleges munkájáért, amivel tisztelegnek ők is Pentelei Molnár János előtt. Köszönet illeti az Dunaújvárosi Önkormányzatot, illetve körzetünk képviselőjét (Orosz Csabát), hiszen sokféle módon támogatták a megemlékezés évét. Szeretnénk köszönetünket kifejezni a sír megújításáért a már elhunyt Tóth László kőfaragó mesternek és kedves családjának.
Külön köszönjük Jelena Szatyilo asszonynak, aki Pentelei Molnár János otthonának jelenlegi tulajdonosának, hogy lehetőséget biztosított a megemlékezéshez.
Megkérjük a Pentelei Kéknefelejcs Dalkör tagjait hogy kedves dalaikkal tegyék ünnepibbé ezt a mai különleges napot! Köszönjük a a kedves kórustagoknak és kórusvezető asszonynak hogy készültek erre a mai megemlékezésre! Köszönjük a szép dalokat és köszönjük mindenkinek a megtisztelő jelenlétét.
További szép napot kívánva mindnyájuknak!
Bartalos Norbert – Pentelei Hagyományörző Egyesület
