Kis Ujság – 1951. november 11.
SZTÁLINVÁROS
Ünnepi díszben az egész város
fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
Soha magyar város szebben nem ünnepelt, mint Sztálinváros ezen a derűs, napfényes november 7-i délelőttön. Zászlóerdő borította a város utcáit, zászlók lengtek a házakon, erkélyeken, az autók hűtőin, a dolgozók kezében. Piros-fehér-zöld és vörös zászlók, amerre a szem ellát. Zenekarok kanyarogtak a széles, aszfaltos utakon, diadalívek, mosolygó arcok köszöntötték az érkezőket. Táblák és feliratok szegélyezték az utakat, mindenhonnan Sztálin arcképe mosolygott az ünneplő tömegre: a házak oromzatáról, a gyárak kapuiról és a műhelyek falairól.
Ünnepség Sztálinváros Tanácsának is helyet adó általános iskola épülete előtt
fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
Jöttek Sztálinváros lakói. Olyan emberek, mint például a Juhász János nevű, mosolygós arcú, kék overallos mérnök, akivel ott találkoztunk az ünnep délelőttjén, az 1100-as kemencénél, amint izgatottan, de magabiztosan készült a Sztálin Vasműben az első csapolásra, amely egyúttal élete leghőbb vágyának beteljesülését is jelenti. Mert Juhász János a maga szorgalmából és emberségéből, azzal a segítséggel, amelyet nálunk mindenki megkap, aki tanulni és művelődni akar, végezte el az egyetemet s most itt áll ez a harminc esztendős, háromgyermekes családapa, a volt esztergályos, mint mérnök és élete legszebb pillanatait várja dobogó szívvel. S körötte az iharosberényiek, akik az első kapavágás óta itt dolgoznak Sztálinvárosban, talajt egyengettek, majd építettek, építették az öntödét, ahol most már ők az olvasztárok és adagolók, de máris azon törik a fejüket, hogyan lehetnének technikusok és mérnökök. És azok lesznek, mert együtt nőnek mind nagyobbra városukkal, amelyet ők építettek és amely most majd őket emeli magasra.
És jöttek a környék dolgozó parasztjai, a fővárosi és vidéki üzemek dolgozói, a kormány és az Elnöki Tanács tagjai, külföldi újságírók, a diplomáciai testületek tagjai, élükön a Szovjetunió nagykövetével, a bányászok képviselői, a tudomány, és a művészet kiválóságai, a Néphadsereg küldöttei, hogy tanúi legyenek a történelmi eseménynek, az első magyar szocialista város nagy ünnepének.
Ünnepi beszéd az iskola előtt
fotó: MTI/Intercisa Múzeum
Sztálin nevével
A Szovjet Hősi Emlékmű megkoszorúzása és a Tanácsháznál lezajlott ünnepség után iparunk legnagyobb erődjében, a Sztálin-vasmű területén bomlottak ki az ünneplő tömeg zászlói. Ott, ahol egymás mellett áll a már elkészült három nagyüzem: a fémforgácsoló, a vasszerkezeti gyár és az öntöde. A gyárteremben, ahol az ünnepi nagygyűlés lezajlott, mindenki elfér, olyan hatalmas, olyan lenyűgözően óriási méretű. A díszemelvény mellett dícsőségtáblák hirdetik azok neveit, akik munkájukkal lehetővé tették ezt a mai ünnepet. De itt vannak ők maguk is, meghatva és boldogan, mint a szülők, akik gyermekük vizsgájára jöttek. Mert ma vizsgázik új üzemük, az öntöde…
Vasmű kapuján át halad az ünneplő tömeg
fotó: MTI/Járai Rudolf
S megkezdődik a nagygyűlés, amely attól a pillanattól kezdve, hogy a Vasmű pártbizottságának a titkára szólásra emelkedik és kiejti azt a nevet, hogy Sztálin, egyetlen lobogó lelkesedés, szűnni nem akaró viharzás. Percekig zúg az éljenzés, a taps, amikor Rákosi Mátyást díszelnökké választja a nagygyűlés, majd hirtelen olyan csönd támad, hogy a lélekzetvételt is hallani lehet.
– Nagy, történelmi jelentőségű a mai nap Sztálinváros dolgozóinak életében, – hallatszik Farkas Mihály honvédelmi miniszter szava – mert a város dolgozóinak kérésére, Rákosi Mátyás előterjesztésére a minisztertanács hozzájárult, hogy városuk és a Vasmű a mai naptól kezdve hivatalosan Sztálin dicső nevét viselte és így a mai naptól kezdve Dunapentele és a Vasmű “Sztálinváros” és a “Sztálin Vasmű” néven kerül be épülő szocialista hazánk történelmébe.
Dübörgő taps felel a bejelentésre.
S megint magasra csap a lelkesedés lángja, amikor arról beszél Farkas Mihály, hogy Magyarország a békét építi és hogy itt, Sztálinvárosban is, a békét építjük.
– Éljen a béke! Megvédjük a békét! – hangzik a kiáltás ezer és ezer torokból egyszerre, lelkesülten.
Az arcok kipirulnak, a tenyerek pirosan csattognak és az éljenzés Sztálin ünneplésébe csap át, mert Sztálin és a Béke elválaszthatatlanul egy.
Farkas Mihály beszéde Sztálinváros nagy ünnepén
Az első csapolás
Még zúg az éljenzés, amikor az öntöde nagycsarnokában már lázasan készülnek a nagy eseményre, az első csapolásra. Odaát Farkas Mihály Sztálinváros dolgozóit ünnepli elismerő szavaival, azokat, akik építették a várost és az üzemeket, amelyek vállalták és teljesítették a feladatot s akik példát mutattak a többiek számára – ideát pedig folyik a munka. A daru úgy siet a magasban, mintha kergetnék. Kékruhás olvasztárok, adagolók, művezetők, mérnökök készülnek a nagy pillanatra, amikor megnyithatják a kemence száját, hogy utat engedjenek a fehéren izzó vas és acélfogamnak. A másik teremben, a nagygyűlésen, talán éppen most az ő nevüket is felolvassák a kitüntetettek között.
Csapolás a Sztálin Vasműben.
fotó: MTI/Kotnyek Antal
Az öntöde csapolásra kész. A formák előkészítve, a daru úgy repked fölöttük, mint egy mérges darázs, lesve, hogy mibe csípjen bele horgas falánkjával. A Sztálin Vasmű legfőbb nevezetessége s egyben termelékenységének biztosítéka, hogy teljesen gépesítve van. Gép szállítja a nyersanyagot a kemencéknek, csakúgy gép viszi el az üstökbe csapolt vasat a formákhoz. Megnézzük azt az 1100-as, kupoló kemencét, amelyből csapolják a Vasmű első öntvényeihez szánt vasat. Hadd jegyezzük fel a nevét azoknak, akik ezen a napon ott állanak mellette: Juhász János üzemmérnök, Kálóczy József, Petrik Ferenc és Holler Ferenc olvasztárok, Szőke Imre, Szalai Sándor, Nyirádi Lajos és Bíró János adagolók (a már említett “iharosberényiek”), Povazsanec Miklós darukezelő, Véger János, Eckschmidt Alajos, Heydum János öntők és maga az üzemvezető: Andócs Mihály mérnök.
Legtöbbje már akkor is ezen a helyen állott amikor itt még csak papsajt és laboda nőtt. Mikor is volt ez? – kérdjük a külföldi újságírókkal együtt, akik nem győznek jegyezni.
Az egyik munkás úgy tesz, mintha erősen gondolkoznék, aztán mosolyogva kivágja:
– Januárban. Most januárban kezdtük…
1951 november 7 1235 óra
Az öntöde másik oldalán az ívfényes kemence lobog és okádja a füstöt, mint egy mesebeli paripa. Talán azért olyan hangos és büszke, mert elektromos kemence és nem vasat csapolnak belőle, hanem acélt. Gáspár Imre főművezető vezetésével Juhász Lajos, Lukovics György és Fejes Gábor olvasztárok, Gyikis András üstös, Vittig Ferenc darus, Novoszák Gyula öntő sürgölődnek körülötte. Időnként felnyitják torkát és egy-egy lapát “keveréket” dobnak bele, amelyet úgy nyel el, hogy hatalmas füstöt és lángnyelvet lövet ki magából.
S most elérkezik a nagy pillanat. A vendégek már ott állanak a kupolókemence előtt, a fényképezőgépek a levegőbe emelkednek s Borovszky Ambrus vezérigazgatóhelyettes “felszúrja” a kemencét. Előbb néhány parányi tűzgolyó szalad ki, mintha jelezné, hogy sarkában a közel 1400 fok hőmérsékletű vasfolyam, majd alázúdul a folyékony vas… 1951. november 7-én, 1235 órakor…
Első öntést megörökítő fotóval a Béke és Szabadság 1951. november 18-i száma
Tapsvihar köszönti. Sisteregve siet az üst felé s amikor megtölti színültig, a daru belekap, felemeli a magasba és máris viszi a formák felé. Még egy-két perc s Juhász János üzemmérnök elhomályosult szemekkel nézi, hogyan lesz élete első csapolásából szerszám Sztálinváros-beli dolgozótársai kezében…
12.48 órakor az ívfényes kemencét csapolják.
Lángol és lobog türelmetlenségében, majd felágaskodik, hogy még jobban hasonlóvá váljék egy paripához, s belezúdítja rettenetes bendőjének egész tartalmát az üstbe. Csak úgy szikrázik minden.
Vége a nagy ünnepnek. A kalapácsok, amelyek egy napra megpihentek a pihenést nem ismerő városban, holnap újra munkára lendülnek. Újabb és újabb ezrek érkeznek a gyárakba, az építkezésekre. Új vállalások születnek. Új hősök támadnak százával, ezrével, akik Sztálin nevével építik az új magyar világot.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
