Hét Nap – 2006. november 7.
Jönnek az oroszok – Rozsnyai Sándor grafikája
Gábor Áron utca 11.
Dunapentele, Technikum negyed, 1956. november 7., délután.
A vörös téglarakások között, a sínekkel szabdalt nagy téren egymás zsiványságát jól ismerő, önfeledten, kacarászva játszó gyereksereg megriadva rezzent szét az alacsonyan elhúzó, egymást követő vadászgépek iszonyatos süvöltő zajára. Egyszerre több tucat karabély, dobtáras géppisztoly és légvédelmi üteg összevissza durrogása zendült bele a délután sápadt csendjébe.
A környező házakból a porontyaikat féltő szülők szinte egyszerre rohantak ki:
– Megkezdődik! – ordították egymásnak, amellett, hogy:
– Azonnal gyere be, Pityúú…, Csabaaa…, Évaaa…, Öcsi, Andris! Jönnek! – üvöltötték. – Lefelé a pincébe!
Tudta ezt már napokkal előbb mindenki, de reménykedtek a segítségben, majd Amerika, az ENSZ… Igaz, egyre halványabb reménnyel, inkább csak csodavárással.
Az R/40-es rádióadó előlapja
Az országban már csak egyedüliként működő helyi Rákóczi adó recsegve-ropogva, de még rendszeres, időnként rendszertelen híreiben folyamatosan közölte – a reményt romboló budapesti közleményekkel együtt hogy Dunapentele önálló, független szabad város lesz, többen pedig hangoztatták, hogy a svédek átveszik a gyárat, jön majd a kiváló érc, lesz munka és jó fizetés.
– Tartsátok ki! Védjétek meg a várost, a gyárat! – hangzott ezekben a napokban a helyi rádió és működtetőinek lélekemelő üzenete. Budapestet napokkal előbb rohanták le a szovjet csapatok, már csak néhány helyen, a hegyekben tartották magukat a szabadságharcosok. Most mi következünk, hiába tárgyaltunk Földváron, nem született megegyezés, az oroszoknak a tárgyalás csak az időhúzásra volt jó!
– Jenő! A vasútállomás környékén mi a helyzet? – rohanták meg az utcabeliek, és szögezték a kérdést a futólépésben érkezőnek, aki éppen a napokkal előbb a fehérvári vasúti raktárakból rekvirált utolsó élelmiszeradagok lakossági osztásából ért haza. Még nem tudta, nem is tudhatta, hogy a vasutas barátaival megszerzett, a város éhezőinek szétosztott élelem és a vasútállomás védelmének a megszervezése mekkora bajt zúdít néhány nap, hét múltával önmaga és barátai fejére.
Ösztönösen cselekedett, cselekedtek. Végigéltek két háborút, az 1945 utáni újrakezdés gyötrelmeit, az alig múlt jegyrendszer visszásságait, pontosan tudták, mit jelent napokig éhezni.
– Bekerítettek bennünket. A tankok, repülők ellen szinte semmi az esélyünk – mormogta félhangosan, a fogai között szűrve a véleményét apám, aki a nagy lárma közepette ért a ház sarkához. Közben ismét hatalmas puffogás kezdődött, még nagyobb, mint az előző alkalommal, mert a nagy kört leírt repülők újra megjelentek a város, illetve a lakónegyed házai felett. Az óvárosi magyar laktanyából kihozott légvédelmi ágyuk egy részét a Technikum negyed hatos út felőli völgyoldalában helyezték el a város védelmét szervezők, ezekkel próbálták levadászni a felderítést végző gépeket.
– Megvédjük magunkat! – kiabálták a még utcán ácsorgók.
– Mintha ez csak az ittenieken múlna! – dohogta apám, majd nagy léptekkel indul neki a lépcsőknek, csak az első emeleti fordulóban torpant meg. Halkan váltottak néhány szót a lefelé induló dr. Száraz Jenővel, a helyi légvédelmi laktanya orvosával, aki a házunkban lakott a családjával, édesanyjával, feleségével. Korábban döntöttek úgy a bekerített városból már hazamenni nem tudó, beosztott sorállományú katonákkal, az itt rekedt felcser fiúkkal közösen, hogy a ház logójának egyik felét rögtönzött műtőnek rendezik be, mert harcokban egy orvosnak – különösen egy katonaorvosnak – a segítségadás eskü szerinti kötelessége. A beosztottjaiért egyébként is felelősséget érző, a szülőknek tett ígéretét megtartó százados (hogy testi és szellemi épségüket megőrizve vigyáz a parancsnoksága alá rendelt “gyerekekre”) maga mellett tudta őket a legbiztonságosabban ebben a rendkívüli helyzetben. Persze jól jött a segítség ahhoz is, hogy az elsősegélyhelyet berendezzék, felkészüljenek egy várható ostromra. Mi a harmadik emeleten lévő lakásunkban tanácskoztuk meg szigorú anyám bevonásával, hogy most már tényleg le kell menni a légóba, mert elkezdődik. A légóban a bejárattal szembeni jobb oldalon az orvosi rendelő lett kialakítva, míg a pince bal oldalát a ház félősebb családjai foglalták el már napokkal előbb. Összetákolt priccsek sorakoztak szorosan egymás mellett a földön, ahol volt még egy foghíj – a korábbi lakótársi megbeszélés szerint -, ott a mi családunknak adatott hely. Megkezdtük a levitt holmik mellé a fekvőhelyeink kiépítését. Magasító kellett a deszkák alá, hogy az ágyérzet legalább meglegyen. A puszta betonra nem lehetett megágyazni.
– Szaladj, fiam! Hozz a ház elől néhány téglát!
Szót fogadva fel is rohantam a pince lépcsőin, a ház előtti téglarakatokat megcélozva, persze szokásom szerint hármasával szedve a lépcsőfokokat. Tizenhárom éves voltam. A két utca közötti terület vasúti sínekkel szabdalva képezte a néhány évvel korábban leállított technikumi építkezés depóját. A környéken számtalan alapig, első emeletig felhúzott épületmaradvány jelezte, hogy itt valaminek csak a torzója készült el, csodás játszási lehetőségként a technikumi gyerekbandák számára.
Rozsnyai Sándor: Dunapentele 1956
A lenyugvó őszi nap bágyadt sugarai még megvilágították a horizontot, az előzőekben lejátszódott ribillióhoz képest minden oly’ békésnek tűnt. Néhány téglát ölbe kapva iramodtam visszafelé, amikor vörös porral keveredett föld csapódott az arcomba, szinte semmit sem láttam, majd iszonyatos ordibálás és a felettem alacsonyan elhúzó vadászgép fülsiketítő zaja nyomott el minden hangot. Apám felém rohanva üvöltötte:
– Fuss! Jön a másik!
Igazán fel sem fogtam, mi történt, mi történik, a téglákat elhajítva rohantam, alig látva a szememet maró portól, a tizenkettő-tizenöt méterre lévő kapunk és egy homályos alak felé.
– Én, botor! – vinnyogta ölelő apám az alacsonyan elhúzó gép süvítésétől félig még süket fülembe. – Gondolhattam volna, hogy még visszajönnek!
A néhány perce géppuskából leadott sorozat ott porzott el tőlem egy-két méterre, most pedig a másik gépből kilőtt golyók pattogtak a ház előtti köves úton, ahol nemrég kiskatonák pakolták le katonai gépkocsiról a “légórendelőhöz” szükséges berendezést (hordágyat, műtéshez asztalt, orvosi műszereknek üvegezett, fehér vasszekrényt, világító berendezést, sterilizáló edények fényes fémdobozait, kétlapú rezsót stb.) A katonai jármű látványa vagy az elhúzó gépekre vaktában, szinte minden fegyverből, még pisztolyokból is lövöldözők bőszítették-e fel a pilótákat, nem lehetett tudni. Ők a beásott állásokat, légvédelmi üteghelyeket térképezték, mérték be, mintegy előkészítve a hatos út felől, és más, város és gyár körüli pontokról hamarosan megkezdődő – páncélozott járművekkel, tankokkal és persze a gyalogsággal meginduló – támadást. Ez volt az aznapi utolsó légi felderítés. Mint később tanúi lehettünk, a felderítők jó munkát végeztek.
A félhomályú légóban tömény alkoholbűz terjengett, a ház családanyái összefogtak, és jóféle kisüstit – hogy ezekben az ínséges időkben honnan az ördögből szerezhették? – nagy buzgalommal vizespoharakba töltve kínálgatták a férfiaknak, akik egymást ugratva iszogattak. Apám sosem ivott, a többiek emiatt cukkolták rendesen, érdekes módon most anyám is – a ház asszonyaival megbeszéltek szerint – a többieknek kontrázott.
– Jenő! Most igazán leguríthatsz egy kortyot, nem fog ártani!
A szomszéd priccsen elnyúlva heverésző – az elsőn lakó – D. József vasutas főnök is rázendített:
– Igyál csak! Mi már jó előnyben vagyunk! Te sem lehetsz kivétel!
Persze apám most már dacból sem ivott. Tudta, szükség lehet a józanságra, esetleg segíteni kell a dokinak is. Mindenesetre a ház asszonyai a koraesti időre elcsendesítették a korábban vigéckedő, fegyverekkel az oldalukon rohangáló fiúkat. Mire az első lövések eldördültek, javában hortyogott a férfinépség jó része.
Az utcánkkal szemközti oldalon, a Vörösmarty utca a kukoricás felőli oldalán (Óváros felől) álltak azok a háromemeletes bérházak, amelyekben korábban a párt akaratából és az akkori városvezetés “lelkes-kényszer” rábólintásával görög szabadságharcosokat, forradalmárokat és menekülni kényszerült családjaikat helyezték el.
1956 – Görögök a forradalomban
Miközben a vasművet és várost építők jelentős része és családjaik a déli városi és radari barakk-kolóniákban éltek, és csak reménykedhettek a városi lakásokba való beköltözésbe. (A barakktáborok felszámolása az 1960-as évek közepére fejeződött be.) A várost építők érthető módon nem lelkesedtek, hogy a görögöket városi lakásokban helyezték el. A város védelmében résztvevők egy csoportja ezen a tragikus estén úgy adott hangot ellenszenvének, hogy a “görög házak” lakóit színvallásra akarta kényszeríteni.
– Gyertek ki! Tudjuk meg végre, hogy kinek az oldalán álltok!
A harsány felszólítás a vészjósló csendben hozzánk, a szemközti utcába a házfalakról visszaverődve, a nagy téren átsuhanva jól hallatszott. Én éppen a földszinten lévő, sokgyerekes Sz.-ék lakásából vittem egy kancsó vizet anyámnak. Ekkor lettem figyelmes a kiabálásra.
– Nem bántunk senkit! Gyertek ki!
Az egyik szemközti lépcsőház ajtaja óvatos nyikorgás közepette tárult fel, ezt követően lövés dördült, majd éktelen káromkodás hallatszott, és nagy robajjal becsapódott az ajtó.
Lépcsőházunk ajtórésén kilesve láttam, hogy a sarki ház tetőablakából egy vörös fényű rakéta méltóságteljesen száll a magasba, s a rákövetkező pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg a térség házainak ablakait, több is csörömpölve zuhant az utcára. Mint a nyúl, rohantam a teli kancsóval lefelé, nekiütközve a pincéből éppen valamiért felfelé igyekvő kiskatonának, és persze jócskán kilöttyintve a vizet. A légóban nagy ribillió támadt, a gyertyafényes félhomályban a kisebb gyerekek sírásától zengett az egész pince. Az esti sötétben világítás nélkül maradt városrészben a támadást utcán megélő egyik járókelő találatot kapott a combjába és deréktájékon. A repeszek eltávolítását Száraz doktor úr azonnal megkezdte. Segítő katonáival üzent a lakótársaknak, hogy a levegőztető berendezést, amely a mi légóoldalunkon volt, felváltva tekerjük, mert kell a friss levegő. Apám kezdte hajtani a számomra akkor még hatalmasnak tűnő kereket, amikor elfáradt, mi, nagyobbak váltottuk le, mert a részeg vagy szimuláló többiek nem tudták vagy nem akarták ezt megtenni. A sérült, és a későbbiekben elsősegélyben részesített, lelkiismeretesen ellátott sebesült is, hála a helytálló katonáinknak, életben maradt.
A Technikum negyed egyik házában megélve, emlékeim szerint így kezdődött meg a város, Dunapentele ostroma. Azt, hogy pontosan mi történt a szemközti utcában, hogyan indult a támadás, csak másnap reggel láttuk, illetve tudtuk meg. A látvány önmagáért beszélt, a saroképület tetejét, padlását, az alatta lévő lakás külső, vakolatlan téglafalát szakította át vélhetően mozsárágyúból leadott tüzérségi lövedék.
Szemtanúk a görögökkel történt esetet úgy kommentálták, hogy aki a felszólításra kilépett a kapun, azonnal lövést kapott, mire a tetőn lévők fellőttek egy vörös rakétát, és tüzelni kezdtek az ablakokból arra a csoportra, amelyik a kihívásukat harsányan követelte. Vélhetően ezzel egyidőben kezdődött meg a tüzérségi és általános katonai támadás is. A beásott légvédelmi ütegek célszerkezetei korábban olyan “szakszerű” átállításon estek át – ezt későbbi mesteroktatómtól tudtam meg, aki, mint viselt katona értett az irányzékokhoz is -, aminek következtében a frissen képzett önkéntes ágyúkezelőink az orosz gépesített haderőben nem tudtak kárt okozni, és így két-három óra alatt bevették a várost. Miután lehetetlenné vált a védekezés, a szabadságharcos véderő az állásokat feladva szétszaladt, és a technikumi házak között halomban hagyta kézifegyvereit, gránátjait, katonai felszerelését.
1956. november 8-án hajnalban a városban mindenütt tankok és páncélozott járművek dekkoltak az utcákon és házak között.
Klein András Miklós
(Egy készülő visszaemlékezésből)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
