Könyvtáros – 1979. december
“Hiszek a könyv hatalmában és a benne rejlő erők szolgálatában”
Beszélgetés Venesz Bélával
A dunaújvárosi egykori József Attila Városi-Járási Könyvtár igazgatója nyugállományba vonulásával csak az igazgatói címtől búcsúzott el, de nem a könyvtártól. Venesz Béla ma is a jogutód, a Munkásművelődési Központ Könyvtárában tevékenykedik, a helyismereti részleg vezetője. Azé a gyűjteményé, amelynek alapjait két évtizede ő kezdte lerakni, s az akkor megálmodott jövő most a keze alatt terebélyesedik valósággá.
Ennek a szerény, meleg szívű, a külsőségeket kerülő és vezetőként is rendhagyó embernek az élete java összeforrt első szocialista városunk történetével. Csendben és sokak számára észrevétlenül dolgozott érte negyedszázadon át, szívósan és vaskövetkezetességgel, mégis “szelíden, mint a szél”. Egyike az igazi alapítóknak, akik az értékes örökséggel emberi példát is hagyományoztak az utódokra, noha nem a legelső könyvtáros volt a városban. Mindabban, amit Dunaújváros és a járás könyvtárkultúrájaként ma számon tartunk, ott fénylik az ő ügyszeretete, szigorú szorgalma, magabiztossá érlelt hozzáértése és sok-sok kétkezi munkája is. Tapinthatóan, fölösleges gesztusok nélkül.
VENESZ BÉLA
– Szűkebb környezetedtől, munkatársaidtól tudom: kevés olyan napra emlékeznek, amelyen a szakmai kérdések mellett nem esett szó köztetek irodalomról, egy-egy szépirodalmi műről. Széles körű tájékozottságod engem is nemegyszer lenyűgözött. Vajon a könyv, az olvasás szeretete is közrejátszott abban, hogy harminc esztendeje a könyvtáros pályára léptél?
– Ha azt mondom, hogy igen, nem mondtam vele sokat; nálam ez a szerelem nagyon korán kezdődött. Kisgyermek korom óta vonzott a könyv, a leírt szó varázsa; még ma is emlékszem régi-régi versekre óvodás éveimből. Hatévesen nagybátyámékhoz kerültem Koroncóra; parasztemberek voltak, ott a gyereknek is meg kellett fognia az eke szarvát. Szerettem a fizikai munkát, de ha tehettem, rohantam olvasni a padlásra, a szalmakazal tövébe; elbújtam, hogy egyedül lehessek a könyvvel, s lehetőleg ne találkozzam nagybátyám rosszalló tekintetével. Faltam, amit találtam, válogatás nélkül: Lidérc-naptárt, Sobri Jóska történetét s jó néhány más, hasonló olvasmányt. Hálás vagyok a nővéremnek, aki még az első elemi előtt megtanított olvasni – gyorsan és könnyedén, ez számomra meghatározó lett a továbbiakban. (Elgondolkoztató, hogy a felnőttek közül milyen sokan ma sem tudnak igazán jól olvasni; valami hiba lehet az olvasás tanításában…) A középiskolás években már a filozofikus olvasmányokat kerestem, s azt hiszem, néhány könyv nagyon is megnyitotta az utat további fejlődésem előtt. Shaw: A szocializmus ábécéjére, Wells: William Clissold világára, és Sinclair egy-két könyvére gondolok, de mondhatnám Maeterlincket is, néhány természettudományos művel együtt. Pesten, egy építőiparos, pallér családjánál találkoztam először a marxista irodalommal, Lenin, Gorkij egy-egy művével, itt olvastam a Népszavát és először Remenyik Zsigmond “szocialista meséit” – politikai szatíráit.
Mivel nappal nem tartózkodhattam szállásadóimnál – fodrásztanonc voltam ekkor -, két lehetőségem volt szabad időm eltöltésére: vagy a Klauzál téri lézengők, biciklitolvajok közé állok, vagy – és csak ez volt az elfogadható számomra – a könyvtárak olvasótermeit látogatom. Így lettem tizenöt évesen tagja egy pengőért az Almássy téri és a Bakáts téri könyvtárnak, de gyakran ültem be a Széchényi Könyvtár olvasótermébe is. Bár rajongtam a drámákért, színházba alig juthattam el, csak néha-néha a Nemzetibe, a kakasülőre – rettenetesen szegények voltunk -, de Shakespeare-t végigolvastam: nagy élmény volt! Saját magamon tapasztaltam, nem kis megdöbbenéssel, hogy a könyveknek mekkora emberformáló hatásuk van: tizenhét évesen ateista lettem. Olvasmányaim szociális érzékenységet alakítottak ki bennem, s amikor 1941-ben az elsők között a frontvonalba küldtek, bizonyos, hogy a humanista, szocialista irodalom hatásának is köszönhettem, hogy nem ültem fel a fasiszta szólamoknak. És még 1936-38-ban felnyitották a szemem azok az illegális hűvösvölgyi előadások is, amelyek a tőkés profit és a kizsákmányolás mibenlétét világították meg a magamfajta fiatalok előtt; a könyvnek ezekben a körökben különösen nagy volt a becsülete. Amikor 1943-ban leszereltek, többen megfogadtuk: Horthy többé nem hív be minket katonának. Még kétszer kaptam ugyan behívót, de hogy nem jelentkeztem, a hatvani bombázásnál eltűntnek nyilvánítottak… A Parlament felszabadulásának napján érkeztem Budapestre, s mindjárt jelentkeztem is az 1. budapesti önkéntes őrzászlóaljba, mely Ausztriába indult, hogy a Vörös Hadsereg oldalán harcoljon. Ütközetre már nem került sor, május 4-én visszafordultunk, befejezéséhez közeledett a háború. Hazatérve előbb egy rendfenntartó őrzászlóalj kulturális műsoraiban szerepeltem Zalalövőn és környékén, majd leszerelésem után az MKP XIII. kerületi kultúrcsoportjában vettem részt többedmagammal, igen nagy kedvvel az amatőr színjátszásban: pártrendezvényeken, bálokon, falujárások alkalmával adtunk színvonalas műsorokat, valóban nagy sikerrel. Emlékszem, Molière: Scapin furfangjaiban címszerepet játszottam, Gödön is, 1948-ban. Sikereink láttán a párt felfigyelt a mi csoportunkra, s szinte valamennyiünket “beiskoláztak”, hogy kulturális területen dolgozhassunk. Elvégeztem egy háromhónapos, bentlakásos tanfolyamot, majd midőn nekem szegezték a kérdést, milyen területen szeretnék dolgozni, alighanem meglepetést keltettem a válaszommal. Azt mondtam: könyvtárban…
1950-ben kaptam is egy levelet, amelyben beszélgetésre hívtak be a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba. – Mit ajánlana, ha valaki azzal fordulna önhöz, mint könyvtároshoz, hogy egy jó könyvre van szüksége? – kérdezték. – Olvasója válogatja – feleltem -, mondjuk Eötvöstől A falu jegyzőjét. – Nem nehéz ez? – kérdezték, s közben összenéztek és mosolyogtak. Majd ezt mondták: tanuljak, olvassak, valószínűleg a 19. számú fiókkönyvtár vezetését veszem át. Egy hathetes könyvtáros tanfolyam elvégzése után, 1950. július 1-én ez meg is történt.
– Említetted: meglepetést keltett, hogy a könyvtári munkát választottad. Milyen más lehetőség kínálkozott még?
– A kerületi tanács népművelési előadója lehettem volna. Később, már könyvtárvezetőként, 1958-ban is döntenem kellett: akkor a Hazafias Népfront járási titkári teendőire kértek fel – nem vállaltam. Úgy éreztem, hasznosabb lehetek a társadalomnak a könyvtári szolgálatban. Ma is rendíthetetlenül hiszek a könyv hatalmában és a benne rejlő erők szolgálatában. Benedek Marcell írja valahol, hogy milyen csodálatos az olvasás öröme. Semmiféle más művészi élmény nem pótolja, s nem vetekedhet azokkal az előnyökkel, hogy az olvasó ember nincs időhöz, helyhez kötve. Bármely részlet tetszés szerint, egyszerűen visszalapozható, egy verssel akárhányszor is találkozhatok, nem szükséges hozzá semmilyen költséges technikai berendezés.
– Hogyan kerültél Dunaújvárosba?
– 1951-től 1953-ig a budapesti Apáczai Csere János Tanárképző Főiskola esti tagozatán tanultam a könyvtár szakon, majd fölkerestek a minisztériumból: választhattam, vagy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár módszertani csoportjában dolgozom tovább, vagy Sztálinvárosba megyek, könyvtárvezetőnek. Három napra kiküldenek, nézzek jól körül, s ha megtetszik, ott maradhatok.
– Miért döntöttél a nehezebb, a még kialakulatlan Sztálinváros könyvtára mellett? Milyen feladatokkal kellett megbirkóznia az akkor születő város könyvtárvezetőjének?
– Maradtam, mert magával ragadott az épülő, elevenen nyüzsgő város, az építés lendülete és annak a rendkívül széles körű tevékenységnek a lehetősége, amelyet a könyvtári munka megalapozása, a hálózat kialakítása jelentett ebben az időszakban, hiszen fel kellett ébreszteni álmukból a vidéki falusi könyvtárakat is. Egyszóval: tetszettek a könyvtárteremtés kínálkozó feladatai. Csak Sztálinvárosban huszonnégyezer kötet könyv várt rám: a fele leltározott, a másik fele leltározatlan, mindez összekeveredve, raktári rend, nyilvántartások, katalógus nélkül. Az első pillanatban látszott, micsoda méretű munkára van szükség. Két fő feladatot láttam magam előtt: az állomány rendbetételével, a lehetőségekhez mérten tervszerű gyarapításával és feltárásával az akkori normáknak megfelelő szintre hozom a városi könyvtárat, valamint minél több falusi könyvtárban önálló helyiség szerzésével megteremtem a rendszeres működés alapjait. Első tevékenységem egyébként a városi fiókkönyvtári hálózat előzményének is tekinthető szállásköri letéti könyvtárak létrehozása volt: hét helyen, néhány száz kötetes – ma úgy mondanánk – törzsanyag-állománnyal. Ezekben a letétekben, de – különösen idekerülésem előtt, 1950 és 1953 között – a városi könyvtárban is igen nagyok voltak a veszteségek. Az ország minden részéből idesereglett és gyakran cserélődő városépítők – a gyengén teljesített leszámolási kötelezettség következtében – a kikölcsönzött könyveket sok esetben nem hozták vissza. Csak később, első állományellenőrzésünk során derült ki, hogy majdnem tízezer kötetes hiányt okozott ennek az első időszaknak sokszor minden biztosítékot, nyilvántartást nélkülöző könyvkölcsönzése…
Persze nemcsak a mi munkánkban, de az élet más területein is hasonlóan kialakulatlan, átmeneti, mozgásban levő volt minden. Például 1953-ban még csak kevesen jutottak igazi lakáshoz, s magam is, miután ideköltöztem, munkásszálláson laktam. Sokan barakkban, én lakóházban. Élelmezésünk, ellátásunk az akkori viszonyok között nagyon jó volt: napi öt forintért kaptunk reggelit, ebédet és vacsorát, a szálláshelyek pedig ingyenesek voltak. Még 1954-ben sem kellett lakbért fizetnünk fél esztendeig. Nem létezett még az IKV, a szállásgondnokságok házhoz szállították a tüzelőt, szintén ingyen.
Aki olvasni akart, a mi gyűjteményünkön kívül az Építők ekkor már működő könyvtárához is fordulhatott. 1953 szilveszteréig, a Bartók Béla Művelődési Ház megnyitásáig, az 1951-ben felépült Dózsa Filmszínházon kívül három kisebb kultúrház elégítette ki a lakosság kulturális igényeit: a népi táncegyüttesek műsorain kívül gyakran rendeztek bálokat, és ők adtak helyet a szakmai és a politikai oktatásnak is. Már az első időktől kezdve több író, költő megfordult, sőt hosszabb időre le is telepedett a városban. Amikor ide kerültem, Szécsi Margit már nem tartózkodott itt, sokat vittem viszont vidékre öreg motorkerékpárommal Sándor Andrást, anyagot gyűjtött írásaihoz és előadásokat tartott a községekben. Kemény Dezső ma is itt él, Kalász Márton a hatvanas évek vége felé költözött el Székesfehérvárra.
– Mi jellemezte leginkább a könyvtári tevékenységet ebben az első időszakban? Milyen törekvések segítették a kibontakozást?
– Az előbbiekben szóltam a hiányokról. Nos, ugyancsak közrejátszott ebben az a körülmény is – gondolom, nemcsak az akkori Sztálinvárosban -, hogy a könyvtár nem mint intézmény, hanem mint mozgalom élt a köztudatban, és 1953-ig elsősorban ennek a felfogásnak megfelelően kellett dolgoznia. A könyvtár kivonult csaknem minden politikai, társadalmi rendezvényre – még a szülők iskolájának tanévzáró ünnepségére is – az alkalomhoz illő témájú könyvkiállítással. A kölcsönzés fő színterei ezek az egyedi rendezvények voltak, és csak másodlagos szerepet játszott a nyitvatartási időben egyénileg felkereshető könyvtár, a teljes állományával. Akkoriban senki sem kérte számon, milyen szintűek a könyvtár szolgáltatásai, vannak-e katalógusok, az volt a lényeg, hogy a tömegek közé vigyük a könyvet, ezt kellett teljesíteni. A dolgozók érdeklődéssel vették kezükbe – sokan talán életükben először – az így ajánlott olvasmányokat, és csodálkoztak, amikor kérdéseikre közöltük, hogy ezeket bizony vissza is kell majd hozni…
Nem vitatom a könyvtári munka mozgalmi jellegét, szükségességét egy adott helyzetben és időpontban, de tudvalévően lényegesebb az ismereteket feltáró jellege. A felmerülő igények alapján döbbentem rá, hogy a könyvtári munkában elsősorban nem a mozgalmi módszerekkel juthatunk értékes eredményekhez, hanem az igények és szükségletek lehető legteljesebb kielégítésével. A gyorsan növekvő városban egyre sürgetőbb feladatként jelentkezett a vezetők és a munkástömegek politikai és szakmai képzése; az újonnan létesült üzemek szakembereinek nap mint nap műszaki problémákkal kellett szembenézniük. Emlékszem, a Vasmű egyik mérnöke, aki a kohó automatizálását tervező csoportot vezette, 1954-ben modern szakirodalomért fordult hozzánk. Ma is valószínűtlennek tűnő, rövid idő alatt teljesítettük a kérését könyvtárközi kölcsönzéssel – az Országos Műszaki Könyvtár állományából és Angliából. Később, amikor a csoport több tagjával eljött megköszönni a szolgáltatást, elmondták: gyors segítségünk nélkül nem sokra jutottak volna… Említhetem a Vasmű egy másik mérnökét, az újításairól ismert, ma kutatócsoportot vezető Takács Istvánt, aki könyvtárunk rendszeres használatával oldott meg egy sereg műszaki problémát. Az ő példájuk, mint sok más, hasonló eset, nem volt véletlen: akkori, mindössze hét-nyolcezer kötetes műszaki állományunk jól feltárt, valóban korszerű, modern irodalmat tartalmazott, a szakemberek ezért inkább bennünket kerestek fel, mint saját műszaki könyvtárukat. Vagy beszéljek arról, hány szakmunkást segítettünk sikeresen vizsgázni? Senkit nem engedtünk el kérésének teljesítése nélkül, még ha teljes mértékben, azonnal nem is kerülhetett rá sor. A tapasztaltak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a könyvtár az igényeket viszonylag alacsony szinten képes felkelteni, ám igen magas fokon tudja kielégíteni. Ezért olyan könyvtári szervezetet kell létrehoznunk, amely a valós szükségletek alapjáról ténylegesen jelentkező igények kielégítésére készül fel minden tekintetben, s ezt egészíti ki a szükségletek irányába mutató igénykeltéssel.
A későbbiekben beigazolódott ennek a kezdeti, megalapozó súlyponteltolódásnak a helyessége; néhány év leforgása alatt könyvtárunk tekintélyre tett szert a városban. Először a meghatározott igénnyel jelentkező vezetők, műszakiak, munkások és tanulók kéréseit igyekeztünk maradéktalanul teljesíteni, s ez persze, nem csupán az állomány kérdése… Amikor először felmerült a terv, hogy a Papíripari Vállalat gyárat létesít Dunaújvárosban, gyűjtőkörünket azonnal bővítettük a várható érdeklődésnek megfelelően, és amire a gyár felépült, számottevő mennyiségű és jó összetételű szakirodalommal rendelkeztünk. Kezdettől fogva a körültekintő, erőteljes gyarapításra és a gyors, jól eligazító feltárásra fordítottam a legtöbb figyelmet; megvalósítottuk az elegendő, rendszeres nyitvatartást, s ezek után már csak az igények teljesíthetőségét kellett – nem általában, hanem nagyon is szelektíven! – propagálnunk. Azt hiszem, ezek segítették elő a kibontakozást Dunaújvárosban, hogy a kérdés második részére is válaszoljak.
– Mindezek ellenére a fejlődés mégsem volt töretlen…
– Sajnos, valóban nem. Különös módon éppen egy funkcióbővülés, a járási szerepkör átvétele okozott több mint hat éven át tartó visszaesést a József Attila Városi Könyvtár fejlődésében. Az történt ugyanis, hogy a helyi tevékenységet is folytató, járási könyvtárrá átminősített intézményt ettől kezdve nem a városi, hanem a járási tanács tartotta fenn, s az 1952-ben még 80 ezer forintos könyvbeszerzési keret 1953 júniusától 14 ezerre csappant. Kibővült tehát a feladatok köre, a működés anyagi feltételei viszont szűkösebbek lettek. A városi tanács úgy vélekedett, hogy elegendő a területi feladatokat is ellátó szakszervezeti könyvtár, a járási tanács pedig nem tudott a könyvtárra többet költeni. Ebben a lehetetlen helyzetben, hogy el ne veszítsük olvasóinkat, kétségbeesett gyűjtőakciókba fogtunk: társadalmi segítőkkel felkutattuk a magánlakásokon elfekvő, főleg szépirodalmi műveket, és erős válogatással a könyvtár állományába vettük őket. Volt olyan akció, amely csaknem 2500 kötettel gyarapította állományunkat. Még megvan archívumunkban az az 1954-ben készült fotó, amely egy ilyen gyűjtés lezárásáról készült: a Vasvári Pál Általános Iskola úttörői ünnepi díszben, csapatzászlóval adják át kosarakban az általuk összeszedett könyveket… Ám nemcsak a könyvbeszerzés, de a felszereltség, a személyi ellátottság tekintetében is rendkívül mostoha volt ez az 1960-ig terjedő időszak, amikor is újra a városi tanács vette át könyvtárunk fenntartását. Ettől kezdve gyorsan javultak a működés feltételei, 1970-ben pedig jobb elhelyezést is kaptunk a városi pártbizottság volt épületében. Ekkor, tizenhat év után költözhetett át a József Attila Városi-Járási Könyvtára három lakásból átalakított, mindössze 210 négyzetméter alapterületű helyiségeiből a csaknem négyszer akkora Lenin téri épületrészbe. Itt jutottam a könyvtárral együtt végre én is “egyenesbe”, itt lehetett csak igazán, még jobban “rákapcsolni”. Négy egész esztendőnk sem volt az új helyen – itt nyertük el a “Kiváló Könyvtár” címet -, aztán következett az összevonás: 1974 őszén a Dunai Vasmű Vörösmarty Könyvtárának és a József Attila Városi-Járási Könyvtárnak az egyesítésével megnyílt a közös fenntartású, szakszervezeti működtetésű Munkásművelődési Központ Könyvtára.
– Mit jelentett a város könyvtárügye számára ez a változás?
– Immár négy és fél éves működés tapasztalatait összegezhetem: összehasonlíthatatlanul jobb tárgyi, anyagi és személyi feltételeket teremtett az erők egyesítése. Illusztrálásként néhány fontosabb adat: a majd négymillió forintos költségvetésből gazdálkodó, 2641 négyzetméter alapterületű központi könyvtár – az irányítása alá tartozó üzemi, szakmaközi letéti és városi fiókkönyvtárakkal együtt – több mint 200 ezer kötetes állományából 18 ezer olvasónak csaknem 400 ezer kötetet kölcsönzött az elmúlt év során. A lakosság mintegy 30 százaléka könyvtári olvasó; a központi könyvtárban 32, a fiókokban 5 főfoglalkozású könyvtáros látja el a teendőket. Mindezt tekintve az előrelépés kétségtelen, ma Dunaújváros legalábbis egyike a könyvtári szempontból legjobban ellátott városoknak. Megjegyzem még, hogy a komplex művelődési intézmény részeként létrehozott “A”-típusú könyvtár a maga nemében – méreteit, a közös fenntartást, a működtetést és igazgatást együtt tekintve – azt hiszem, egyedülálló az országban, így a belső szervezeti felállás, ügyrend kialakítását nem segíthette mintaként használható, már bevált példa. Amit vitatni lehet az ilyen nagyságrendű könyvtár irányításában, az egyedül a könyvtárigazgató jogkörének elégséges vagy nem elegendő volta.
– Visszatérve ismét a múltra: még nem esett szó a falusi könyvtárak fejlődéséről, a hálózati alközpont sok-sok energiát igénylő járási, területi tevékenységéről.
– Csakugyan, nagy utat jártunk be a községek könyvtári ellátásának fejlesztésében is, noha itt nem számolhatok be a dunaújvárosihoz hasonlítható, reprezentatív létesítményekről. 1954-ben mindössze két községünkben sikerült önálló helyiséget szereznünk a könyvtárnak, függetlenített könyvtárosokkal: Perkátán és Adonyban. A többi községben, igen rossz elhelyezési körülmények közepette, tiszteletdíjasok dolgoztak; tevékenységükre a rendszertelen kölcsönzés és egyéb esetlegességek voltak jellemzők. Első sikerem a területen: a folyamatos nyitvatartás bevezetése. A további erőfeszítéseim arra irányultak, hogy a tizenöt nagy lélekszámú község könyvtárainak állományfejlesztésére a járási könyvtár költségvetésében szereplő döbbenetesen kevés, ötezer forintot valahogy megsokszorozzuk, azaz kiegészítsük a községek helyi erőforrásaiból. Csaplár Józsi bácsival, a járási tanács pénzügyi csoportjának vezetőjével készítettük el a községi könyvtárak első költségvetési javaslatait, jóval a helyi tanácsi kezelésbe adás, 1958 előtt. Elértük, hogy a községfejlesztési alapból tekintélyes támogatásban részesült minden falusi könyvtár – országos összehasonlításban is kiemelkedő mértékben!
A nagy lendületet vett állománygyarapítás nyomán a könyvtárak sorra nőtték ki szűkös, nyomorúságos helyiségeiket; mindenütt tágasabb és csinosabb otthonokba költöztek – a tanácsi kezelésbe adást követően már több hullámban is.
Könyvtárosok a munkásművelődésért
Az ötvenes évektől kezdve több alkalommal is indítottunk olvasószerző versenyt a járásban. Ezek annyira felfuttatták könyvtáraink forgalmát – és felkeltették a tanácsok érdeklődését is -, hogy ezekben az ellátás szempontjából sanyarú években értük el a legmagasabb számszerű eredményeket. Negyedévenként módszertani levelekkel is segítettük a könyvtárosok munkáját. E levelek hatásosak voltak, mert a bennük közölt értékelések foglalkoztatták, jobb teljesítményekre sarkallták könyvtárosainkat, összehasonlíthatták egymás eredményeit, és az elmaradók igyekeztek utolérni a legjobbakat… A jutalmazásra felhasznált tiszteletdíj-kiegészítés összege a dunaújvárosi járásban évente nagyobb volt, mint maga a tiszteletdíj.
Érdekes, hogy nagy lelkesedéssel dolgozó tiszteletdíjas munkatársaink többsége túlszárnyalta a később helyükbe lépő főfoglalkozásúak működési adatait. Ilyen volt Perkátán Havrilla János teljesítménye, aki hét fiókkönyvtárat gondozott a község területén és a környező pusztákon, s volt olyan időszak, amikor az ezret is meghaladta olvasóinak száma… Hasonlóan kimagasló munkát végzett Pusztaszabolcson Arató Béláné és fiókkönyvtárosa, Friedrich Margit, aki a lakásán kezelt állományból fele annyi olvasót látott el, mint a jelenlegi főfoglalkozású könyvtáros a község egész területén. Stéfeli Mihály Adonyban tiszteletdíjasként több olvasónak nagyobb számú könyvet kölcsönzött, mint későbbi, függetlenített utódja…
A jelenség oka többrétű. Járásunk mai, akár főfoglalkozású munkaerővel működő könyvtárai is, noha nagyobbak, szebbek a régieknél, több, megváltozott tényező következtében végül mégsem rendelkeznek akkora vonzóerővel, amely helyettesíteni tudná a lelkesen végzett, sikereket hozó, aktívabb tevékenységet. Másrészt a falusi könyvtáraknak még ma sincs olyan, a könyvtárat alapvető szükségleteik kielégítéséért rendszeresen felkereső olvasótáboruk, mint a sokféle szolgáltatást nyújtó, nagyobb városi gyűjteményeknek.
Mindamellett örömmel tölt el, hogy járásunk – a könyvtárhelyiségek nagysága, állományuk feltártsága és a főfoglalkozású könyvtárosok száma tekintetében – régóta példát mutathatott, és a járások között első volt a megyében.
– Visszatekintve könyvtárigazgatói tevékenységedre: sikerült-e elérned a magad elé tűzött célokat? Volt-e olyan terved, amit nem valósíthattál meg?
– A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban tapasztalt elmélyült, rendszeres könyvtári szolgálat mint példakép lebegett előttem nemcsak az első időkben, de a későbbiek során is. Önelégültség nélkül mondhatom: úgy érzem, sikerült elérnem, amit annak idején célként tűztem magam elé. A párt- és tanácsi vezetőkkel kialakított jó munkakapcsolatok révén – legtöbben maguk is könyvtárunk rendszeres olvasói voltak! – a lehetőségek határáig előteremtettük a könyvtárak fejlesztésének anyagi feltételeit, a városban és a járásiban egyaránt. Erős városi fiókhálózatot hoztunk létre – ezért kaptam meg 1972-ben a dunaújvárosi Pro Urbe kitüntetést -, és sikerült községi könyvtárainkat is olyan szintre fejleszteni, hogy példát mutathattak a megyében. A járási eredmények elismeréseként vehettem át két ízben A szocialista kultúráért és 1970-ben a Kiváló Népművelő kitüntetést. Nem én mondom magunkról: a könyvtári munka sokoldalúságát, a szolgáltatások számát és minőségét tekintve néhány megyei könyvtárat is megelőztünk. Helyismereti gyűjteményünk például huszonkét éves, recenziókatalógusunk huszonegy éves múltra tekinthet vissza.
József Attila Városi Könyvtár a Lenin téren. Külön helyiséget kapott a gyermek- és felnőtt könyvtár
S amire büszke vagyok: három alkalommal irányíthattam a városi-járási könyvtár költözését egyre tágasabb helyiségekbe, elkészíthettem a Lenin téri könyvtárépület funkcionális tervét; végül a Munkásművelődési Központ Könyvtárának tervezésébe és jelenlegi működésének kialakításába is bekapcsolódhattam. Az egykori, 1950 őszén felállított fabódétól – mert ez volt a városban a közkönyvtári kölcsönzés kezdete – a mai Munkásművelődési Központ Könyvtáráig egy óriási ívű korszak cselekvő részese lehettem: nem kívánhatnék ennél többet, nem hiszem, hogy még sok nemzedék mondhat magáénak ekkora élményt! S mindebben az én érdemem…? Milyen nevetséges a mesebeli légy hivalkodása, miközben a lovak között ül a kocsirúdon, és azt mondja: ő húzza a kocsit… ! Nélkülem is bekövetkeztek volna a változások. Szerencsés voltam, hogy feletteseim – akikkel sokszor közvetlenül is érzékeltettem a könyvtárfejlesztés szükségességét – mind hatékonyabban támogatták, megbecsülték munkámat. Végül 1976-ban a Fejér megyei Tanács által alapított Velinszky László Közművelődési Díjjal tüntettek ki.
S hogy a kérdés második felére is válaszoljak: nem sikerült munkatársaim közül igazi, jó utódot nevelnem – talán ez az egyetlen, nagy csalódásom.
Könyv a kultúra terjesztésének legáltalánosabb formája
– Befejezésül: harminc év tapasztalatai alapján mit tanácsolsz a mai fiatal, pályakezdő könyvtárosoknak?
– Csak akkor érezhetik jól magukat, ha hivatásuknak tekintik a pályát. Szerezzen nekik minden tájékoztatás örömet, nemes izgalmat adó élményt, ne veszítsék el túl korán a türelmüket. Hinniük kell abban, hogy egy-egy jó könyv elolvasása sokszor teljesen meg tudja változtatni az ember életszemléletét, erkölcsi felfogását, magatartását. Arra gondolok, hogy a kellő pillanatban olvasott nagy mű katartikus, megrázó hatása a “változtasd meg életedet” belső parancsában nyilvánul meg. Lehet, hogy ez elsősorban a konfliktushelyzetekre vonatkozik, a nagy választások és döntések időszakaira. De gondoljuk csak meg: az ember élete tele van konfliktusokkal… Mátrai László akadémikus szavait idézem: “Az emberi életpályán a könyvek, az olvasmányok jelentős mérföldkövek, melyeknek számán vagy hiányán leolvasható az egyén sorsának minden nehézsége vagy szépsége.”
Neményi László
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
