Népszabadság – 2011. október 15-16.

MISKOLCZI MIKLÓS

Maradandó sérülések

DUNAÚJVÁROSBÓL ELTŰNT A HŐSÖK NEMZEDÉKE

Mit tennénk, ha Magyarország lélekszáma az utóbbi húsz esztendő alatt 18 százalékkal, 10 millióról 8,2 millióra csökkent volna? Valószínűleg ugyanazt, amit az a település, ahol az 1990-es 60 ezerről 2011-re mintegy 48 ezerre csökkent a lélekszám. Keresnénk a magyarázatokat, értetlenkednénk, kétségbe esnénk, másokat hibáztatnánk, meghúznánk a lélekharangot. Vagy semmit.

Fotó: Kurucz Árpád

Dunaújváros, a városok szokásos történelmi fejlődését átugorva, az urbanisztika törvényeit is negligálva közvetlen pártutasításra született. Alighanem ezzel magyarázható, hogy rövid hatvanéves történetében másodszor produkál demográfiai képtelenséget: 1950 és 1970 között, húsz év alatt tizenegyszeresére (ezen belül 1960 és 1970 között 42 százalékkal) növelte lakóinak számát. A legutóbbi húsz évben viszont elveszítette annak egyötödét (19-20 százalékát).
Az első “csúcs” még ahhoz a múlthoz tartozik, amelyben világraszóló eredménynek tartották, hogy az 1950-ben kezdődő építkezésből (4000 fő) 1960-ra közepes nagyságú város lett (31000 fő), 1970-re pedig már 44 ezerre nőtt a lakosság száma. Ilyen növekedési tempót Magyarországon eladdig soha egyetlen település sem produkált. Történt mindez tudományos urbanisztikai előrelátás nélkül, kizárólag a gazdasági-politikai elvárásoknak megfelelően. Senki nem gondolta, hogy a következmény majd maradandó sérüléseket okoz a város életében.

SOK EMBER MEG SOK LAKÁS
Az általában is uralkodó extenzív fejlesztési gyakorlat legegyszerűbb (mondhatni primitív) várospolitikai vetülete volt a dunapentelei: sok ember meg sok lakás egyenlő város. Látszatra nem is hibádzott semmi. Épült a gyár, épült a város, az emberek pedig csak jöttek, jöttek. A településszociológia azonban – mely tudomány sajnálatosan késve érkezett meg a pentelei fennsíkra – legegyszerűbb megközelítésben is úgy tekint a városokra, mint társadalmilag heterogén egyének viszonylag nagy sűrűségű és állandó lakhelyére.
A sűrűséggel soha nem volt baj. Sőt. 1976-ban például 1041 lakos jutott egy négyzetkilométerre. Ez ordítóan magas szám. A Castrum városrész ma is hazánk legsűrűbben lakott területe. A lakhellyel, értsd: a lakásviszonyokkal, és a hozzá való infrastruktúrával is csak kellemes napi gondok adódtak. 1960-ban 522 lakás épült, 1965-ben 825, 1970-ben 518, tíz év alatt összesen 6000. Kimagaslóan a legtöbb a hasonló méretű magyar városok között. Bölcsődei, óvodai férőhelyet, iskolai osztálytermeket is az országos átlag fölött számoltak. (Más kérdés, hogy a sok is mindig kevésnek bizonyult.)
Hanem! A városokra jellemző kötelező heterogenitás, a differenciált társadalmi szerkezet, ezen belül pedig a bennünket elsősorban érdeklő életkori struktúra sehogyan sem alakult ki. Búvó, lappangó hiánya tulajdonképpen a városalapítás óta kísért. Mostanában éppen ijesztő méreteket ölt.

EGYKORÚ EGYKORI HŐSÖK
A demográfusok által kedvelt és hivatkozott életkorfa Dunaújvárosban soha nem volt normális, vagyis alul széles és viszonylag arányosan csúcsosodó. Az itt büszkén hőskornak nevezett ötvenes évtizedben, éppen a megoldandó feladatok okán, nagyjából egy generációhoz tartozó (20-30 éves) és többnyire hasonló társadalmi helyzetű, alulképzett fiatalemberek gyülekeztek. Nem sokkal különbözött ettől a következő 10-15 évben beköltöző munkavállalók életkori struktúrája sem. (Hacsak az iskolai végzettség nem váltott kedvezőbbre.)
Az összehasonlításra már alkalmas 1960-as népszámlálási adatok jól mutatják az új város különleges demográfiai helyzetét. (A könnyebb összehasonlítás végett zárójelben, egymás mögött Székesfehérvár és Mór nagyközség hasonló adatai.) Az új város 31 ezer lakójának 28 százaléka (23%, 29%) volt 0-14 éves. A 15- 39 évesek aránya 51 százalék (40%, 37%). 40-59 évesek közé tartozott a lakosság 16 százaléka (24%, 21%). 60 éves vagy idősebb volt az újvárosiak 5 százaléka (13%, 13%). Eszerint a város lakóinak 79 százaléka még nem érte el a 40. életévét. Közöttük is legfeltűnőbb a 15-39 évesek ordító felülreprezentáltsága. Figyelemkeltő a középkorúak, különösen pedig a nyugdíjaskorúak alacsony száma. Adalék csupán, hogy akkoriban egy 55 éves férfit itt magától értetődően lebácsiztak.
Bizonyos előrelátók már a hetvenes években sejteni kezdték, hogy itt valami nincs rendjén, mert mi lesz, ha eljő az idő. Az idő, amikor a városépítő hősök nagyjából (történelmileg) egy időben érik el a nyugdíjkorhatárt. Vagyis, némi túlzással szólva, rövid 10-15 év alatt nyugdíjba megy a fél város. A következmények kivédésére tétova személyzeti munka kezdődött: tervszerű káderfejlesztés, vezetőképzés stb. Mindenki az utánpótlás minőségére gondolt. A mennyiségre kevesen. Azt meg végképp nem feltételezte senki (legalábbis nyilvánosan nem), hogy a kilencvenes években és utána nem a nyugdíjba vonulók munkahelyi pótlása lesz a legjelentősebb demográfiai esemény, hanem a riasztó népességfogyás. Pedig intő jel volt (lehetett volna), amikor az első bölcsődét átalakították nyugdíjasklubbá.

Hová tűntek? Ha keresik, sokfelé kereshetik az “eltűnt” dunaújvárosiakat. Van, aki a környéken véli megtalálni őket. Az agglomerációba költözők száma azonban messze kisebb, mint a hiányzóké. Jobbára nyugdíjasok hurcolkodnak ki a telekre. A városi lakást eladják, és a 30-40 éve összegányolt víkendházból alakítanak ki olcsó rezsijű végleges otthont. Persze van az agglomerációban jólétről árulkodó szép új ház is. Például Kisapostagon vagy az időközben várossá lett Rácalmáson. Az előbbi helyen 19 év alatt mintegy ötszázzal, Rácalmáson viszont alig száztízzel nőtt az állandó lakosok száma. Közöttük – a Dunaújvárosból is hiányzó – 0-17 éves korúaké viszont alig-alig. A népességvesztés miatt okkal, ok nélkül gyanúsítják a munkahelyek fogyatkozását is. A hajdani Dunai Vasműhöz képest (12 ezerről) a 2004 óta ukrán tulajdonú ISD Dunaferr vállalatcsoportnál (8 ezerről) mára 7500-ra csökkent a foglalkoztatottak száma. De nem brutális elbocsátások útján. Erre az erős vasasszakszervezet nagyon ügyelt és ügyel. A tömegesen nyugdíjba vonulók helyére nem vettek fel új embereket. Ez, éppen a létszámhiányos fiatalabb évjáratok miatt nem okozott megrázkódtatást, mert nem hozott aránytalanul nagy munkanélküliséget. A Központi Statisztikai Hivatal 2009-es adatai szerint a foglalkoztatottak és a nyilvántartott álláskeresők aránya kedvezőbb az országos átlagnál. A dolgozó dunaújvárosiak átlagbére az országos felett jár. Mert látható – vélik egyes szakértők! Itt ugyanis a tekintélyes, nagyobb vállalatoktól származó bértömeget kevésbé szürkíti a kis cégeknél inkább divatos minimálbér plusz “zsebbe fizetés”. A Dunaújvárosi Kereskedelmi- és Iparkamara szorgalmazza a helyi vállalkozások fejlesztését és új gyárak telepítését, munkahelyek teremtését. Amit azonban egy szokatlan körülmény (is) akadályoz. A hajdan tágasnak hitt, zöldmezőre épített város mára beszorult az agglomerációs települések közé. Nincs elegendő szabad építési terület, de illő fogadási készség sincs. Mindkettőre példa, hogy már a Hankook-gyár is félig-meddig rácalmási földön épült. És oda fizeti az iparűzési adó felét. Többen a humanizált városi élet, a társasági lét elszürkülésében keresnek magyarázatot. Például a fanatikus futballszurkolók is. A Dunai Vasmű/Dunaferr egykor bőkezű mecenatúrája kiszáradt. A Nemzet Sportvárosa (1998) címet kiérdemlő, 2000-ben pedig a labdarúgó NB I-ben triumfáló városnak ma futballcsapata sincs. Azaz van! Csakhogy a Dunaújváros-Pálhalma Agrospeciál nevű együttes (Pálhalma a helyi büntetés-végrehajtási intézet közkeletű neve) az NB II nyugati csoportjában (a nyolcadik forduló után) nulla ponttal az utolsó helyen áll. Persze nem valószínű, hogy ez utóbbi közvetlenül befolyásolná a demográfiai képletet, a születésszámot vagy a migrációt. De ha mégis, hát az valóban meghökkentő magyarázat lenne.

Vasmű út /2004
fotó: Horváth Tamás

AZ UNOKÁK ADÓSSÁGA
Az idő eljött. A többnyire azonos életkorú (homogén) városépítő nemzedék már régen nyugdíjban van. Ők nem hagytak maguk után úgymond demográfiai adósságot. A hatvanas évtizedben évente 5-700 gyerek született. 1970-ben kimagasló, 11,0 volt az ezer lakosra jutó természetes szaporodás. Kereken négyszerese a magyar városok átlagának. (1975-ben 1298, de még 1980-ban is 830 gyerek született az akkor 45 ezer, illetve 52 ezer lakosú Dunaújvárosban.) Ahogy Szécsi Margit költő pátoszos versében jövendölte: megszülettek a hősök fiai. Illő számban. Ráadásul a befelé irányuló migráció is évi 1000-1200 főnyi imponáló többletet mutatott. Többnyire a nemzőkorú évjáratokból.
A folyamatosan kedvező népesedési tendenciát a hősök unokái kezdték rombolni. Látványosan kevesebb dédunokával ajándékozták meg a hős dédszülőket. 1995 óta egyre kevesebb gyerek (1995-ben 537, 2000-ben 441, 2009-ben 411) születik. Az általunk modellként kezelt két nemzedék (szülők és gyermekek) között drasztikusan (majdnem felére) csökkent a születésszám. És ez ráadásul kevesebb, kisebb, mint ahány dunaújvárosit (1995-ben 601, 2000-ben 544, 2009-ben 654) kikísérnek a temetőbe.
Megfordult a migráció negyvenéves pozitív tendenciája is. 1990 óta többen költöznek el a városból, mint ahányan Dunaújvárost választják lakhelyül (beköltözés: 3300, kiköltözés: 3675). Két évtized alatt a kifelé vezető úton is évi 300-400 főnyi vesztesége van a városnak.

NYUGDÍJASOK VÁROSA
A dátumokra pillantva alighanem olcsó következtetés lenne egyszerűen a rendszerváltozáshoz kötni a fordulatot. Ám abban lehet valami magyarázat, hogy a város – korábban túlértékelt – politikaigazdasági tekintélye folyamatosan erodálódik. A várospolitika pedig két évtized alatt nem/sem talált új víziót, vonzó új perspektívákat. A hősök nemzedékével együtt kihalt a büszkeségbe hajló konok önigazolás, az egykor legendás dunaújvárosi lokálpatriotizmus. Amit legegyszerűbben a hajdan sűrűn felhangzó “szakikám, te mióta építed a várost?” provokatív kérdéssel lehet illusztrálni. A hősök fiait talán még úgy-ahogy megérintette a városteremtés romantikája, de az unokák (hát még az ő utódaik) már beleszülettek a kész Dunaújvárosba. Kapták, alkalmasint romló minőségben kapják az elődeiktől. Nem él bennük az “ezt a házat én építettem”, vagy “mi voltunk az első kiscsoportosok ebben az óvodában” valódi vagy hamis romantikája. Meg aztán a földrajzi mobilitás lehetősége és hajlandósága, a csábítás is – országos méretekben is – megnőtt. Ahogy régen, negyven-hatvan éve majdnem árulóként tekintettek a városból elköltözőkre, ma inkább jóváhagyó egyetértés minősíti a távozókat.

Kilátás a víztoronyból /2003
fotó: Horváth Tamás

65-X  Valamikor a férjet kereső lányok másutt nem létező paradicsoma volt Dunaújváros, ahol (például 1960-ban) 3200 20-29 éves hajadon 4300 hasonló korú nőtlen legény közül válogathatott. Boldog idők! A múló évtizedekben drasztikusan megváltoztak az arányok. Ma 3100 65-X korú férfi 5480 hasonló életkorú nőnek teheti (vagy tehetné) a szépet. Sokat mond az is, hogy a 65-X korú nők már csaknem kétszer annyian vannak, mint a 0-14 éves korú kislányok (5480:2840 : 1,92). Születőben az unoka nélküli nagymamák városa?

Az ifjúság egykori városából mára fájdalmasan hiányoznak a fiatalok. Húsz év alatt ezerrel (1191-re) csökkent a 0-2 évesek száma. A legutóbbi tíz évben harmadára zsugorodott a 14 éves korosztály (2009-ben: 449). A 18 éven aluliak összesen 7500-an vannak (a népesség 15 százaléka). A 20-29 évesek száma 2000-2009 között 7900-ról 6500-ra (82 százalék) módosult, és a csökkenés minden más évjáratban is kimutatható. Kivéve a 60 évesnél idősebbeket. Ők (hála istennek) egyre többen, 11500-an (24 százalék) vannak. Igaz, rövidebb ideig élnek, mint más városokban.

A nemrég Dunaújvárosba települt Hankook-gumigyár távoli megyékből verbuvált magának fiatal munkásokat. 500 személyes szuper munkásszállót is épített nekik. Hírlik: ha bővül a gyár, távoli vidékekről újabb 500 fiatalembert hoznak. Lehet, hogy ők igazítanak majd valamit a régóta egy irányba hajló népesedési tendencián.
Ismét csak művi úton!

Pentele híd /2007
fotó: Horváth Tamás

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.