Jegyzetek a Vasmű útról

Dunaújvárosi Hírlap – 1970. október 6.

Jegyzetek a Vasmű útról

A Vasmű út olyan, mint a feleség: csak az látja feltétel nélkül szépnek, aki szereti. És sokan szeretjük ezt a féloldalas óriást, amelynek egyik oldalán nagyvárosi forgalom dohog, míg másik oldala kertvárosok csendjébe süpped.

Főutca jogát, jellegét a múltból örökölte a Vasmű út. Amikor, a később Szórád Márton útra keresztelt 6. számú országos közúttól elhódította a gyár felé irányuló autóforgalom zömét, amikor 1952-ben felépült a páratlan oldal Medvének becézett első háza, s amikor megnyíltak az első igazi üzletek. Ezekben az esztendőkben a Vasmű útra koncentrálódott a város, a távoli Radarból, Szalki szigetről, Délivárosból. Ezres barakktáborból úgy járt ide a nép, mintha külvárosból a belvárosba jönne, hogy aszfaltot érezzen a lába alatt és kirakatokkal játszassa a szemét. (Nagy adóssága a városnak, hogy a Vasmű úti kirakatokon kívül ma sem tud többet nyújtani. Ám az is igaz, hogy éppen ez a tény ad jelentőséget e különös főutcának.)
Építészetileg, de főleg hangulatilag széles e hazában páratlan a Vasmű út. Elnyújtott tér, a város egyik szélére kitolt városcentrum, amelynek indokoltságát idegen meg nem érti. A legilletékesebb, a korán elhunyt Weiner Tibor főépítész is töprengett néha a Vasmű út státusán és bizonygatta, hogy az igazi főutca majd a Dózsa György út lesz. Nem tudni.

Lenin tér, a város “főtere”

A hivatalos főtér már elkészült, de merev moccanatlansága nem ártott a Vasmű út népszerűségének, státuszának. S aligha árt majd a Dózsa György út, vagy a Castrum II. sétáló utcája. Nem valószínű, hogy két-három azonos értékű korzó alakulna ki egy ilyen kis városban. Éppen azért, mert a korzón találkozni akarnak egymással az emberek, és azért mert az időtöltő sétáláson kívül racionális forgalom szempontjából is a legkedvezőbb helyen fekszik a Vasmű út, mely nem Váci utca és nem Váci út külön-külön, hanem együtt, egyszerre mindkettő.

Reggel gyárbavivő, siettető munkásutca. Hét előtt tíz perccel a legelegánsabb hölgy is természetesnek tartja, hogy kalapját félkézzel a fejébe szorítva loholjon a gyárkapu irányába, míg ugyanezt délután fél világért sem tenné meg a Vasmű úton.

Vasmű út /1962
fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Amint elzúg a korai forgalom, és hazatérnek az éjszakát átvirrasztó, összeszűkült szemű ismerősök, lassan idegen lesz a főutca. Betölti másik funkcióját és megtelik ismeretlen arcú, idegen viselkedésű nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel akiket a Beloiannisz utca hoz a Béke tér felől. Vidékiek. Bevásárlás, SZTK, bíróság, ügyek, bajok, örömök városba hozzák a környező falvak lakóit. Boltosok a megmondhatói, mennyi pénz van a fekete ruhás nénikék, bácsikák zsebében, és mit visznek pénzükért a Vasmű útról.

Dunaújváros, Vasmű út, 1962
fotó: Fortepan/Barbjerik Ferenc

Megjelennek a városi nyugdíjasok is, a faluról idecsalt öregek, és találgatják, hol jobb öregnek lenni. Délelőtt feltűnően elöregszik a Vasmű út, mert a bevásárlás is az ő dolguk. Esemény, amelynek érdekében érdemes felöltözni, háziasszonyoknak kiöltözni. S ha mosolyt fakaszt a zöldségesnél a fiatalasszony, aki felső emeletek valamelyikéről leruccanva kalapot tett pongyolájához, nos ez is a Vasmű út sajátos jelensége.

Vasmű út /1962
fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Délután csúcsforgalom van. A gyárból legtöbben csak a Vasmű útig sietnek. Legfeljebb azért hazáig, hogy minél előbb visszatérhessenek a sétatérré változó főutcára, ahol szinte mindenkivel lehet találkozni. Tízévi helybenlakás után köszönőgéppé válik az ember: sokszáz kézcsókot, szervusz, jónapot. S ha olykor bosszantó is a sok Vasmű úti ismerős, mégis demonstrálja, hogy a kisváros közösségébe tartozunk. Viseljük e közösség szokásait, erkölcsét sőt még jellemző ruházatát is.
Utcán az öltözet érdemtelenül nagy jelentőséget kap. A délutáni Vasmű úton látni csak igazán, hogy mennyire egyformán és mennyire jó középszerűen öltözünk. Az csak a hölgyeket zavarja, hogy a Kisker jóvoltából egyetlen délutánon 6-8 azonos színű és fazonú kosztüm találkozik a főutcán. Máskülönben ez sokkal inkább elgondolkodtató, semmint zavaró tény. A pufajkától és a vállalati esőkabáttól már messze vagyunk mindannyian. És ezzel a más vonatkozásban talán imponáló egyöntetűséggel belefutottunk kommersz konfekció kitárt karjaiba, és megadóan viseljük az egyenorkánt. Dunaújvárosban az átlagosnál, jobban élnek az emberek, az öltözködési kultúra azonban messze rosszabb, mint akár Pécsett, Szegeden, vagy Veszprémben. A nők kissé fantáziátlanul, a férfiak kissé szürkén – ám drágán öltöznek. Úgy tűnik, nem a ruhára költött pénz a kevés, hanem a ruházkodási szokások ütnek el az országos megszokottól. Nálunk közfunkciót betöltő emberek fogadnak vendégeket kigombolt jersey ingben, s aki fehér ingben, nyakkendőben hétköznap délután kisétál a Vasmű útra, attól feltétlenül megkérdezi valaki: mi van, ki halt meg?

Vasmű út /1962
fotó: Fortepan/Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ

Este a fiataloké a Vasmű út. Nyolc óra körül a járókelők átlagéletkora nem több húsz évnél. Az illendőség határán belül hangosak és tétlenek. A kimondatlan, meg nem fogalmazott közéleti vágy, a vélemények kicserélésének óhaja, na és a párkeresés ösztöne hajtja, űzi őket a Dózsa Mozitól az Ady Endre utcáig és vissza. Mindenki ismeri egymást, becenevek, “szövegek” röpködnek, miniszoknyák, trapéznadrágok libbennek, és az, aki tíz, vagy húsz évvel fölözi az átlagéletkort, egycsapásra idegennek érzi magát a magaépítette főutcán.

Vasmű út /1962
fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Tulajdonképpen vitatható, hogy ezt a tétova magamutogatást csírázó társadalmi megnyilatkozást be kell-e, be szabad-e fogni valamilyen jobban ellenőrizhető és befolyásolható keretbe. Szerintem igen. Nálam illetékesebbek szerint nem, tudniillik, ha ők is igennel vélekednének, bizonyára már eddig is többet tettek volna ennek érdekében. Azt kellene eldönteni, vagy inkább alapos biztonsággal megtudni, hogy a Vasmű úti tizenévesek fő társadalmi tevékenységi formaként, avagy csak úgy pihentető mellékesként űzik-e a semmit esténként. És eszerint kell nekik örülni, miattuk bosszankodni, avagy éreztük cselekedni.