Sztálin Vasmű Építője – 1953. december 31.
Sándor András
1950 MÁJUS
Ketten voltak: Czöböge Horvát és Prétsényi.
Már tudniillik azon a földdarabon ketten álldogáltak, Czöböge Horvát a kaszajára támaszkodva, Prétsényi meg csak úgy, zsebredugott kezzel, fűszálat rágcsálva. Amúgy rendes, tisztességes parasztoknak látszottak, kivált Horvát, aki szijjas volt, sovány, csontos, repedezett barna bőrű. Szürkülő haját vidám szellő cibálta, bajusza ellenben nem akart tudomást venni az idő múlásáról, az fekete maradt. Prétsényinek kerek volt az arca és hegyes a bajusza, kackiás, mint ifjú korában. Cigarettázott; igen gyorsan szívott el egyet-egyet, aztán eldobta a végit, a “csikket”, amint mondani szoktak, Czöböge Horvát mezítláb volt, rossz, foltos nadrágban; ingujjra vetkőzve kaszált, csak éppen azért terítette vállára a nadrághoz méltó kabátot, mert megállt a munkában.
Füvet kaszált; már hajnalban kijött ide, a mezőre és azóta dolgozott. A föld vegében volt a bugyra, amelyet különben a kaszára szokott akasztani mentében, meg, a szalmafonatú üveg.
Valami nagy gondban lehettek; Prétsényi minden bizonnyal az imént érkézett ki hozzá, mert ni, amott a földhajlat mögött szekér áll: rajta a tábla: Prétsényi Illés, Dunapentele.
Egyszóval nagy lehetett a gondjuk, mert hallgattak és úgy látszott, mintha gondolkoznának. Furcsamód nyugtalan volt mind a kettő, meg a mozdulatlanságukban is nyugtalan. Csak néha-néha szólaltak meg.
– Már volna fölvétel, azt mondod? – kérdezte Czöböge Horvát.
– Van, mondom, a Czeilinger-gyerek már jelentkezett is. – felelte Prétsényi.
Megint hallgatlak.
Aztán Czöböge Horvát összeráncolta a homlokát, fölegyenesedett, kezét a szeméhez emelte napellenzöként és a szakadék feté nézett, ahol lucerna zöldellt. Két szotyolatábla között éppen oda lehetett látni. Elég messze volt ide az a hely, ahol már az akácerdő kezdődik, felpúposodik a Bajo-domb, azon túl meg az Asztal. A levegőben bogarak dongtak, részeg májusi mámorban.
Czöböge Horvat kinyújtott karral oda mutatott:
– Nézd a!
Prétsényi is oda nézett, összehúzta a szemét, aztán csodálkozó kerekre nyitotta.
Min csodálkozhattak? A hullámzó mező csöndben, első pillantásra néptelenül terült el körülöttük. A Duna felé csak kukoricák, szotyolák, legelők, bokrozó búzák, szőkülő rozsok látszottak, s mögöttük se különben; de arra, Baracs, Venyim irányában már kis fehér tanyák kandikáltak ki a látóhatárt szegélyező facsoportok közül. A falut, Pentelét eltakarta néhány dombhajlat; ámbár itt az ember sohse tudhatja, mikor pillantja meg hirtelen, hiszen olyan kiszámíthatatlanul hepehupás a mező.
Rendesen északról fújt a szél, de most meggondolta magát és dél felől lengedezett. A magas, szakadékos partfal mentén virágzottak az akácfák. A déli szellő sodorta az akácillatot, néha még a földvári úton túl is érezni lehetett.
“SAS” elnevezésű távolsági felderítő radar Dunapentelén
Emberi kéz műve a vetést kivéve csak azon a kiugró szirtfokon látszott, amely erdős, bokros szakadékok közül emelkedett ki a Duna fölé: két nagy, sárga alkotmány, betonra épített tömzsi acéllábakon hatalmas, kerek tányér himbálózott a szélben. Kivert üvegszemeivel olyan volt mindkettő, mint valami ég felé néző világtalan. Egykori német repülőgépmegfigyelő készülékek voltak, holt emlékei egy történelmi szemfényvesztésnek, egy holt álbirodalomnak, amelyet, mint szörnyszülöttet, csak tegnap – és mégis milyen reg! – söpört el a népek haragja.
A dunaföldvári út, ez a frissen készült betonszalag középen szelte ketté a fennsíkot. Maga is oly szelíden hullámos volt, mint maga a táj: hol partra futott fel, hol lankás völgybe szaladt le kecsesen, két oldalán fogadva a szélben hajladozó dús vadzab és más füvek bókolását. Az úton időnként egy-egy szekér baktatott csendesen, vagy zúgva rohant el valamilyen teherautó. Személykocsik is el-elsuhantak, még ezek voitak a legnesztelenebbek. A Dunán hajók és aszályok úsztak, mélyen búgó kürtjük vagy éles füttyszavuk néha belehasitott a csendbe s mint elszabadult madár, még sokáig röpködött a fennsík magas löszfalai és az erdős, vad szigetek között, majd elúszott a kék ég végtelenségében a messzeségbe vesző kiskunsági rónán.
Czöböge Horvát es Prétsényi embereket látott.
És valóban: Garzó István, a kubikos munkavezető akkor érkezett oda a nyolc emberrel. Azok nyolcan falusiak voltak, penteleiek, póznákat, karókat, zsinórokat, kaszákat és egyeb szerszámokat hoztak, ásókat, csákányokat, meg mérőszalagokat.
– Hát itt megkezdhetjük, emberek, – mondotta Garzó és körülnézett mélyen ülő, apró sünszemeivel. Lehajolt, aztán fölnézett.
– Lucerna – mondta. Aztán hozzátette: – Hát ezt ezen a darabon, három méter szélességben, le kell kaszálni és két oldalra hányni.
Az emberek összenéztek. Nehezen mozdultak.
– No, – kérdezte Garzó – mitől félnek? Megkapja a kártérítést a gazdája, ne féljenek! Kié ez a föld?
Az egyik fiatal ember végre megszólalt:
– Czöböge Horváté.
Garzó nem tudta, ki az a Czöböge Horvát. Csak annyit mondott:
– Nem baj az, kezdjünk hozzá,
S míg a többiek kaszáltak, ő karót vert a földbe, aztán bizonyos távolságra a piros-fehérre festett póznákat.
Hát ezt látta Czöböge Horvát.
– Te, azok az én lucernámban vannak – szólt meglepetten és ágaskodó dühvel.
– Az már nem a te lucernád – felelte Prétsényi. – Kaszálják már, nézd csak!
– Megjegyzem, kik azok és nem fogom elfelejteni – mondta újra Czöböge Horvát, vállára vetve a kaszáját.
Pedig az csak egy négyholdas darab volt. Itt, ahol most állt, volt kissé elszórtan vagy tizennyolc hold, arra beljebb, a földvári út két oldalán meg még hatvannyolc. Prétsenyinek csak ötven katasztrális, de a kuláksághoz az is alaposan, elég. Az pedig manapság nem jó dolog. Ebben a felfordult világban, amelyben a legtöbb adót a nagygazdák, fizetik.
Akik Czöböge Horvátot a határban látták, nem lepődtek meg. Ő ilyen volt. Akkor is kijárt dolgozni, amikor még övé volt a világ; sokszor megtörtént, hogy pitymallatkor zörgött el a szekere az úton, ment a cselédekkel és a napszámosokkal együtt dolgozni. Prétsényi ilyesmit sohasem tett; különben ő nem a földdel törődött elsősorban, hanem a disznókkal. Mindig sokat hízlalt, abból volt a nagy jövedelme. Nem kellett neki más, csak kukorica. Csak úgy harácsolta a kukoricát, disznai meg hatalmas jövedelmet hoztak.
Czöböge Horvát Antal kilenc holdas parasztként kezdte élete sorját, aztán feleségül vett harminchat holdat, Apjától örökölte a kapzsiságot, de az nem ment semmire; a szerzés is őrá öröklődött. A harminchat holdat maga mellé kényszerítette; a lányt a szégyentől óvták Barasicsék, s ha káromkodva is, de hozzáadták Czöböge Horváthoz. Így lett negyvenötholdas gazda, azután szinte évente ragasztott valamit. Maga is keményen dolgozott, mert amint idősebb lett, úgy nőtt bennee a kapzsiság. Valósággal rögeszméjévé vált; nem átallott negyven vagy ötven fillérért a legnagyobb gaztettet elkövetni. Ravasz ember volt, mindenféle alakoskodáshoz értett. Még tizenhatban történt, amikor a szekereket sorozták, hogy szétszedte a magáét és alkatrészenként elrejtette; aztán gyorsan vett egy rozogát, amely kis híjján szétesett; azt vitte et a templom elé a sorozásra, azt adta a katonaságnak. Még csoda, hogy bevették. Mindenki tudta, hogy a Czöböge Horvátnak nem ilyen szekere van, de az igazi nem volt sehol. Csak mikor a katonák elmentek, a szekereket elvitték, akkor rakta újra össze a magaet és gúnyosan nevetett a többieken. Katona sem volt; ezt is vakmerően és ügyesen kerülte ki, még akkor is, ha majdnem a félszemébe került. Sorozás előtt szeméhez emelt egy fegyvert, úgy töltötte meg, hogy a fojtás hátravágódjon, de ne nagyon; valóban így történt, mikor elsütötte és jobb szemére nem látott egy-két hétig. Azután is rossz maradt a jobb szeme, – még most is látszik, – katonai szolgálatra alkalmatlan lett.
Maga is keményen dolgozott, de másokat még keményebben dolgoztatott. Egyetlen szolgalegénynek, béresnek vagy napszámosnak nem volt nála maradása. A két hónapot a legritkább esetben húzta ki valamelyik; ha meg kihúzta, azután már nem igen lehetett emberszámba venni, inkább roncs volt. Czöböge Horvát nem bánta, hogy gyakran váltakoztak az emberei; így több bőrt tudott rövid idő alatt egyről lenyúzni. Az embereket is ravaszul fogta; rendesen más vidékről valókat, akik még nem hallottak róla. Piacokon, vásári napokon, munkásfogadáskor közéjük ment, mintha maga is olyan volna, mint ők; invitálta magához a munkakeresőket, aztán munkára fogta. Csépléskor nem tülekedett, nyugodtan várt; a banda mindig nála gépelt utoljára és mindig megrövidítve távozott. Egyszer el akarták verni; akkor kénytelen volt kiadni a törvényes részt. De ez csak egyszer fordult elő.
Szinte megmámorosodott a kapzsiságtól és a birtoklás gyönyörűségétől, szerette kínozni és megalázni az embereket. Néha csak azért ment el munkára váró, a holnap gondján rágódó, éhes napszámosok közé, hogy elővegye bütykösét, vagy a szalmafonatos üveget és előttük húzzon belőle nagyokat, elmesélve, miféle jó ital van benne. Diadalmámorral nézte a sóvár tekinteteket, a nyeldekló ádámcsutkákat, a tehetetlen dühöt és elkeseredést. Máskor meg elment a szőllejében kapáló emberekhez, délben közéjük ült és míg azok kenyeret ettek hagymával, ö hatalmas darab szalonnákat vágott magának, kolbászt, sonkát, zsírral kent meg kenyeret és élvezettel nézte a többiek éhségét.
De most már vagy két esztendeje egyre rosszabb a sora.
Még az a szerencséje, hogy megszokta a munkát, neki könnyebb “dolgozó parasztnak” lennie, mint Prétsényi Illésnek. A kommunisták nem hiszik el persze, de legalább a nép előtt meg tud állni valahogyan az ember. Titokban ez is, az is jár hozzá dolgozni, mindig mások, valójában az egész falu; az a semmirekellő veje, Égető Náci nem akar maga dolgozni, pedig ma ez kell, csak ez lehet, amíg nem jönnek az angolok és az amerikaiak és nem vetnek véget ennek a “komédiának…” Nem, Náci mindig abban töri a fejét, hogy biztosítást köt, aztán ügyesen felgyújtja a házat. A bolond! Hát kifizetnék neki a biztosítási összeget?
Czöböge Horvát olyan betegesen ragaszkodott minden darab röghöz, mint az életéhez, vagy még annál is jobban. Ezért okozott neki súlyos gondot ebben a számára oly nehéz világban a kilencven hold megmunkálása; mert hiába íratta szerteszét, munkaerő csak kell arra és egymaga aztán mégse tud kilencven holdat megmunkálni, ha mégannyira dolgozó parasztnak akar is látszani. Már megpendítették előtte: adjon le a földből. Erről azonban hallani sem akart. Legszívesebben elnyúlt volna hasmánt a földön és két karjával szorította volna magához, hogy egy rög se vesszen el belőle.
Prétsényi már kezdi beadni a derekát, Várnai is, Csócsa Hegedűs is, de Czöböge Horvát mindeddig tartotta magát, elszánt küzdelemben; csalással, hazugságokkal, mesterkedésekkel, de húzta, húzta, reménykedve valami csodában, esténként idegen rádióadásokat hallgatva és szíve mélyén vad gyűlölettel az egész falu iránt. Gyakran melengette, táplálta szívében a bosszú gondolatát: véres verejtéket verejtékezte! a változás után valamennyi szemtelen, cseléddel és egykori napszámossal, valamennyi koldussal, aki most gazdának képzeli magát. Mindig komor volt és keserű; csak akkor vidámodott meg kicsit, ha valami szenvedést látott. Egyszer például egy autó elgázolt egy kutyát. Az állat hármat-négyet bukfencezett, aztán véresen vonaglott az úton. Czöböge Horvát megállt és nézte. Addig nézte, míg öröm nem költözött a szívébe. A kutya addigra megdöglött, ő meg nekividulva, elégedetten ment tovább, még a lábait is frissebben szedte.
Igazi aggodalommal azonban az építkezés híre töltötte el a szívét. Mert egy kis faluban még csak meghúzza magát valahogyan az ember, de ha hirtelen az érdeklődés középpontjába csöppen, akkor “régen rossz.” Meg attól is tartott, hogy építkezés esetén valóban nem lesz munkása és akkor nem bír a földdel, elveszik. Azt nem tudta, hol fognak építkezni és mi is lesz valóban, ami épül; képzeletében ha erre gondolt, egy téglavörös, féligkész ház tűnt fel, emeletes, malterhordó lányokkal, faállványokkal: Mért éppen Dunapentelét kellett kiválasztaniok? Nem elég nagy az ország? Most éppen Prétsényi hozta a rossz hirt, amit már régen sejtett: megkezdődött a munkásfevétel. Azért merültek gondba, tanácstalanul állván a sorsnak ez újabb csapása előtt. Ki fog ezen túl rájuk szorulni? Itt áll megverve kilencven holddal és Égető Nácival.
Nem, egy darabot se, egy rögöt sem, egy barázdát se! Inkább éjjel-nappal kaszál, kapál, dolgozik és ha egyszer nem bírja, akkor már úgyis minden mindegy, akkor valami olyat tesz, amivel örökké emlékezetessé teszi a nevét: így múlt el Czöböge Horvát Antal ebből a világból!…
Itt tartott éppen gondolataiban, amikor megpillantotta Garzóékat.
Valósággal megrémült: az ő lucernájában idegenek!… Kaszálják… Az övét… És akik kaszálják, a faluból vannak, már messziről megismeri őket, – ó, hányszor kaszálták már, de akkor neki, neki dolgoztak, Czöböge Horvátnak! Ott van az a Czeilinger-kölyök, aztán Nyuli Imre, Bincsák János, Pattantyus Miska, Zórádi János, Bozics Jóska…
A rossz szemével megismeri őket, hiszen dolgoztak neki, de annyiszor!…
– Az adót megkövetelik az ember fiától, minden darabot vessen be, műveljen meg, aztán… Aztán elveszik a munkaerőt – mondta Prétsényi a bajusza alatt mormogva, pedig Horváton kívül más nem hallotta; attól félt talán, hogy a fűnek is füle van, vagy a kukoricának és tálán szája is, amivel elárulja, mit mondott Prétsényi Illés.
– Elzavarom ókét onnan, elzavarom! Menjünk oda! Gyere, az anyjuk istenit!…
Elindult a munkások felé. Prétsényi egy pillanatig habozott, aztán követte. Czöböge Horvát eszeveszett gyűlölettel lépdelt a mesgyéken, vállán a kaszával, kezében á szalmafonatos üveggel; szemét le nem vette az ott dolgozó emberekről és szemügyre vette vezetőjüket, azt a köpcös, fürgemozgású, molcány kis magyart.
Garzó István valóban ilyen volt, – mintha a honfoglalók egyikét látta volna, aki ránézett. Ferde metszésű szeme alatt kiállott két arccsontja; lábszárai kissé befelé görbültek, – hiszen huszár volt tizenhétben, aztán tizenkilencben is, amikor vöröskatonaként harcolt a románok ellen, a Tiszánál.
Cselédgyerekként látta meg a napvilágot a Tiszántúlon és élete sorsát valósággal megpecsételte az, hogy kétnapos korában, mikor keresztelni vitték, elvesztették; a kordé ugyanis felborult a havas úton és amikor izgatottan összenyalábolták a dunyhát, éppen a gyerek maradt ki belőle; ott maradt a hóban. S mikor a sekrestyében kibontották a dunnát, akkor vették észre, hogy nincs benne a gyerek. Ment vissza az apja az útra; már bizonyosnak vélték, hogy megfagyott. Amikor megtalálták, vidáman kapálózott; semmi baja sem történt, ott feküdt félig bepólyálva a hóban.
Így kezdődött az élete és így is folytatódott. Elpusztíthatatlan ember lett. Kemény tiszántúli fajta: minden bajból kivágta magát. Huszonöt éven át mindennap jelentkeznie kellett a csendőrségen és ez nem gátolta meg abban, hogy meg ne regulázza a dölyfös és garázda b.-i jegyzőt, meg abban se, hogy röpiratokat terjesszen, túljárva a csendőrök eszén. Mint kubikos, bejárta az egész országot. Nagy erejét mindenütt tisztelték és tudták, hogy hirtelen indulatú ember; ha elöntötte a harag, gyilkolni is képes volt. De különben mindenben igyekezett munkástársait előnyökhöz juttatni.
Dunapentelére, a kezdődő nagy építkezésre, mindjárt jelentkezett, szinte elsőnek.
Ő kezdte meg az első mérést. A sikló építését bízták rá. A part ugyanis itt hatvan méter magas löszfal: ebbe kell hatalmas siklópályát vágni a Dunáig, hogy a vízi úton érkező építőanyagok ezen a siklón vándoroljanak fel a széles uszályokból a fennsíkra, az építkezés színhelyére, A legközelebbi vasúti megálló nyolc kilóméternyire volt innen és az is a harmadrendű paksi vonal, amelyen naponta kétszer, oda-vissza végigdöcögölt a “paksi expressz”. A sikló volt a legfontosabb: ezt kezdte meg Garzó a faluban jelentkezett parasztokkal, akik örültek a keresetnek.
Most számolt, mért, karózott, zsinórt gombolyított; mérnök és munkás volt egyszemélyben. Szerette a munkáját, szerette az építést, amelynek következménye az volt, hogy a semmiből útak, csatornák szövedékei, vasútak vagy épületek lettek. Mindig előre elképzelte, milyen lesz, amit épít, ha elkészül. Most is, mint a szobrászművész a holt anyagban, már látta átvágva a magas partfalat, két oldalt simára legyalult sárga földfalaival a siklót, a gépházzal, a kötélpályával, a szüntelenül fölfelé és lefelé haladó csillékkel.
Nagy felelősséggel dolgozott; amit rábíztak, mindig úgy akarta elvégezni, hogy teljes megelégedést keltsen. Amellett gondja volt a takarékosságra is.
Sikló építése
Mégis szerettek a keze alatt dolgozni. Ezek a penteleiek is már az első félóra után azt mondták:
– Mi csak magával maradunk, Pista bácsi. Mással nem megyünk dolgozni.
A kubikos mosolygott:
– Én sem engedem el magukat. Amíg a siklót be nem fejezzük, maguk itt maradnak.
Azt mondotta Zórádi János:
– Maga megköveteli a munkát, de nem hajtja az embert. Nem kell megszakadni.
Garzó megcsóválta a fejét:
– Máma sehol se kell megszakadni. És aki olyan bolond volna, ha megszakadna, akkor is magának szakadna meg.
Ámde mikor úgy látta, hogy Bincsák János több cigaretta-szünetet tart, mint amennyit mozog, azt mondotta:
– Mondják meg, mit csinálnának, ha ilyesmi volna: nehéz szálfagerendát emelnénk vállra nyolcán. Egy meg volna, aki nem emelne, hanem a maga részit s a többinek hagyná?
– Fenéken rugnók – válaszolták egyhangúan, Bincsák Jánost sem kivéve.
– Nohát akkor – válaszolta Garzó, – Bincsák szaktárs ez az ember. Mert míg a többi dolgozik, ő csak félreáll cigarettázni.
Elvörösödött Bincsák, attól kezdve csak úgy égett a keze alatt a munka.,
Így dolgoztak ott, amikor Garzó is eszre vette a feléjük közeledő két embert.
Azok meg lépdeltek komoran es rosszkedvűen.
– Már itt tartunk – mondta Czöböge Horvát. – Hogy másnak a lucernájába csak úgy beleállnák. Pedig ha én nem vagyok, nem lett volna kenyerük.
– Istent se félnek már – lódította Prétsényi.
– Építkezés, építkezés!… Az ma van, holnap meg nincs. Ha elbolondították őket, majd én észretérítem. Azt a marhát pedig ottan, akit tudomisén, honnan szalajtottak, úgy kirúgom innen, hogy meg sem áll a…
Czöböge Horvát trágárul káromkodott.
Már közel voltak. Jobbfelől a szakadék sötétlett; mély, titokzatos, zord szakadék, függőleges falakkal. Megmerevedett sötétszürke kígyókként hosszú gyökerek tekeregtek a szakadék falain és fenekén. Czöböge Horvátnak az agyán átsuhant egy gondolat a szakadék láttám hiszen éppen a szakadék is elnyelheti azt a jött-ment tahót…
Odaértek.
A mesgyén megálltak és egy darabig nézték a munkát.
Czöböge Horvátot először Nyuli Imre vette észre és zavartan köszönt neki. De a köszönést csalt Prétsényi viszonozta. Aztán a többiek is ránéztek, majd egymásra és hirtelen nagyon kínos lett a hangulat. Garzó észrevette, hogy a munka rohamosan lassúbbodik. Éppen egy karó mellet, térdelt; fölnézett, majd felállt és körülnézett.
Senki sem dolgozott. Mindenki buzgón valamilyen apró személyes ügyével volt elfoglalva; ki a bakancsát fűzte, kinek most jutott eszébe lehúzni; mások úgy tettek, mintha tüske vagy szálka ment volna a tenyerükbe, vagy a fejüket vakarták.
Garzó megérzett valamit és odament az emberekhez.
– Pihenjünk kicsinyég? – kérdezte ravaszul.
Czöböge Horvát Prétsényire nezett és mielőtt a többiek felelhettek volna Garzónak, odalépett, vállán a kaszával.
Garzó a kalapjához emelte a kezét.
– Adjon isten – mondotta.
Czöböge Horvát nem köszönt vissza (régi szokása volt neki), hanem odaállt Garzó elé és egyet bökve fejével az emberek felé, ezt kérdezte:
– Mit csinál maga itten?
A hang nem érdeklődő és kíváncsi hang volt, hanem felelősségre vonó és kellemetlenül reccsenő, fenyegető hang.
Garzó szembenézett a kérdezővel. Nem tudta, hogy ő az a Czöböge Horvát, akit az imént említettek, de rögtön érezte az ellenséges támadást és máris harci állásba helyezkedett. A jövevény vállán kasza volt és ruhája sem fényes: valóban egyszerű parasztnak látszott, de Garzó úgy érezte, hogy báránybőrbe bújt farkas. Nem tudta még, kulákkal van-e dolga, vagy csak kulákok szekértolójával. Mindegy, a kérdés mögött a kulákok vannak, akár kulák a kérdező, akár sem. Garzó pedig már gyermekkorától fogva gyűlölte a nagygazdákat; már kiskanász korában a kanászostorral verte össze gazdája feleségét és két fiát. Azt tartottá, hogy a paraszt még vérszopóbb tud lenni, mint az urak.
Egy pillanatig farkasszemet néztek. Czöböge Horvát is állta a pillantást.
Aztán Garzó csak ennyit mondott:
– Mérek.
A felelet kurta volt és. nem kevésbbé fenyegető, mint a kérdés. Az emberek kissé távolabb álltak, szótlanul, várva a fejleményeket. Ki fog itt győzni vajjon? Garzó Pista bácsi-e, vagy ez a mindenre elszánt Czöböge, akinek ki tudja, mi minden terheli már eddig is a lelkét? És mi lesz velük? Ha a munkavezető marad alul, a kubikos akkor bosszút áll rajtuk Czöböge Horvát.
Prétsényi nem ment közelebb, ott maradt a mesgyén és figyelt.
Czöböge Horvát gúnyosan tette fel másik kérdését:
– Aztán mit mér maga’ itt?
Garzó megőrizte a nyugalmát. Érezte, nem szabad elveszítenie, mert most éri az első támadás a Vasművet, rajta van a sor, hogy megvédje. Meg a tekintély…
– Siklót és kisvasútat építünk ide.
– Minek?
Garzó kissé az emberek felé fordult és balkarját, majd jobb karját kinyújtva így válaszolt:
– Itt lesz egy nagy város, – ott meg egy nagy gyár.
Egy pillanatig úgy maradt, kitárt karral. Olyan, természetes hangon mondotta, hogy az emberek önkéntelenül a mutatta irányba néztek, fejüket először az egyik, majd a másik irányba fordítva. Nem láttak mást, mint kukoricaföldeket, szotyola-szárakat, amelyek még zöldek voltak és nem sárgállott rajtuk az aranyos tányér; hullámzó rozsot láttak, legelőket, elnyúló, üres mezőt.
Termőföldek a leendő város helyén – Dunapentele 1940
Mint valami varázsló, olyan volt Garzó, a kubikos. Szinte várni lehetett, hogy keze mozdulatára és szavára kinő a földből a gyár és a város, a kis girbe-gurba Dunapentele határában.
Itt lesz egy nagy város, – ott meg egy nagy gyár…
Czöböge Horvát a meglepetéstől először megnémult. Még ő is Garzó keze irányába fordult, aztán hirtelen visszarántotta a fejét. Az emberekre nézett, akiket tőle hódít el az építkezés, vad gyűlölettel gondolt azokra, akiknek mindebből hasznuk van, vagyis a népségre és elöntötte a méreg. Különben is szinte megvaditotta ez a szörnyű kijelentés: gyár és város, – mi lesz itt ővele? Nem is akarta elhinni. És meg akarta akadályozni, hogy az emberek is elhiggyék; hirtelen, az tört fel belőle, ami mindig benne volt, a lelke fenekén, átitatva egész életét és jellemét:
– Mit ámítja itt a népet, marha ember? Hogy’ lehet valaki ilyen marha? Hát honnan van magának annyi pénze, hogy ide gyárat, meg várost építsen? Ugyanolyan rongyos paraszt…
Garzóban áradásnak indult az indulat. Marha ember… Ez meri neki azt mondani, hogy marha ember? Csak egy ökölcsapás kellene neki, csak egy…
És emelte az öklét.
Egyre közelebb hajolt Czöböge Horváthoz, aki meghökkent és egy lépést tett hátra. Garzó utána. Czöböge Horvát tovább hátrált, eszébe sem jutott, hogy kasza van nála. Prétsényi arcán ijedtség vibrált, szaporán pislogott jobbra-balra.
És akkor odaugrott Zórádi János.
– Ez Czöböge Horvát, Garzó szaktárs! – kiáltotta.
– Másnak a földjére szó nélkül rámenni… – kockáztatott, meg egy ellenvetést Prétsényi.
Az emberek közeledtek. Bár Czöböge hátrált és nem úgy látszott, hogy Garzó van veszélyben, mégis meg akarták oltalmazni.
Garzó megállt és így szólt:
– Ide hallgasson: kulák már rég nem lesz, de itt állni fog a város és a gyár!…
Czöböge Horvát sarkon fordult és elment. Vissza se nézett;.mögötte Prétsényi.
Garzó nézett utánuk, hosszan, mozdulatlanul. Az emberek se szóltak. Aztán a kubikos körülnézett és megismételte:
– Itt állni fog a város, ott meg a gyár.
Kinyújtott karjával úgy állt a sík mezőn, mint akinek intésére világok múlnak el és teremtődnek újak.
