Úgy, ahogy történt – 38. rész

– 38. rész –

Nem volt nagyobb egy teniszpályánál. Külön emelte erdőbeli titokzatosságát, hogy mellette még látszott egy beomlott pincemaradvány, amely gyerekszemmel akár földalatti alagút végének is tekinthető…
Az akácokon kívül szederfák voltak körülöttünk. Gyümölcsfákat később ültetett, illetve telepített Pista bátyám; tulajdonképpen akkor, amikor nagyapám halála után ő lett a gazda. Oltással, szemzéssel javította az állományt és telepített gyümölcsöst.
Három fáról még hadd szóljak. Az egyik egy nagy cseresznyefa, nagy mézgás, öreg fa lehetett. Korát nem tudtuk. Sötétbordóra érett gyümölcse azonban legtöbbször kukacos volt. Igaz, hogy mi a gyümölcsfák permetezésével nem nagyon törődtünk. A szőlőt, azt igen! Rézgáliccal alaposan megpermeteztük.
Nem csoda hát, ha élősködők telepedtek meg a szép fán.
Nem zavart bennünket, mert a levett szemet kinyomtuk, ha volt benne kukac azt kifújtuk és bekaptuk. A problémát az jelentette, hogy a fa alatt kisebb szőlő volt, karókkal, így nem volt tanácsos fára mászni, mert ha “leesz a fene”, akkor nagyon pórul járhat az ember. Felnyársalhatja a karó. Volt is erre példa az én időmben. Komolyan is vettük!
Legkedvesebb fámról kell írnom. Egy kis “szentiványi” almafa. Nem volt négy-öt méternél magasabb. Gyümölcse június vége felé érett meg, talán épp Szent Iván – a nap-éj egyenlőség – napjára. Érett volna! Mi sokkal hamarabb leszedtük. Amint enni lehetett, így aztán ritkán találtunk kifejlődött, sárgás almákat. Kellemes, édeskés és jellemző volt az íze, az illata pedig azóta “zöldalma” címmel világkarriert csinált. Ha ezt az illatot manapság legtöbbször fürdőszobában érzem, vagy bárhol más helyen, rögtön ez a kis fánk jut eszembe, véznácska ágaival, derekáig meszelt törzsével. Hivatalos nevét máig sem tudtam meg, pedig sokat kerestem.
A múltkor úgy emlegette egy gyümölcsszakértő a tévében, hogy szentiványi. Ez jól esett. Nem tudom miért? Sokáig nem sikerült rátalálnom, pedig nagyon szerettem volna unokáimnak elmesélni gyerekkoromat és ebből a gyümölcsből nekik is adni. Ez szorosan hozzátartozott örömeinkhez. Végül unokatestvérem tanyáján találtam ilyen almafát és örömmel vittem szőlőnkbe négy kis ágat, amelyek mind megeredtek, s jövőre fordulnak termőre. Nagy örömöm telik bennük, csak attól tartok, hogy utódaim savanyú képpel fogják minősíteni, megállapítva, hogy a Jonathán vagy a Golden sokkal jobb. Ez ugyan igaz lehet, de ez a nagyapa gyerekkori almája, és lehet ennél jobb?!
Szólnom kell még fáink királyáról, a nagy diófáról, amely az országútra vezető dűlőnk mellett állt. Hatalmas fa volt, talán a margitszigeti platánokhoz lehet hasonlítani. Olyan magas, hogy nem mertünk fölmászni a tetejébe, pedig könnyű dolog diófára mászni. Nem szúr, jól lehet rajta fogást találni, biztos, erős. Ennek ellenére sem kísérletezünk, pedig tetejéről – bár maga völgyben volt – rá lehetett látni a magasabban épült tanyánk tetejére!
Mondjak ennél többet? Ezt a kockázatot azonban nem mertük vállalni. Hasznosságáról pedig felesleges beszélnem. Sok zsák diót vertünk le őszönként terebélyes ágairól s a dióhéj festette barna ujjaink sokáig emlékeztettek diószüretünk kedves napjaira.
Gondolom az olvasó előtt kibontakozott tanyánk képe és most már rátérhetek életének bemutatására is.
Az ébredés és a felkelés bizony korán reggel történt az ottlakók számára. Magam csodálkozva hallgatom paraszti, sommás vagy cselédtörténetekben, hogy három órakor, meg hajnali fél háromkor keltek. Mi sohasem. Gondolom 4 óra, vagy fél öt lehetett ez az időpont még aratáskor is. Télen meg talán öt óra körül. Ezt a jószágok etetése kívánta így. Különben is a jószágok életrendje rányomta bélyegét a tanyaiak életrendjére is. És az előző volt a meghatározó!
Én magam mint kisgyerek sohasem keltem ilyen korán. Nem is keltettek, de azért hét óra felé már beszóltak, mert akkorra készítette el nagyanyám a reggelit. Korábban csak akkor keltem, ha valami engemet is érintő vállalkozásba fogtunk, például daráltatni, vagy a földvári vásárba mentünk, na meg vasárnaponként, amikor a 10 órás nagy misén a templomban kellett lennünk.
Reggelente a férfiak kialmoltak, kiszedték az izék-kórót, etettek, itattak s kihajtották a teheneket a legelőre, az arra járó gulyához. Három-négy tehenünk meg két-három borjúnk került kihajtásra. Ezek már az elején megkapták a drótból font és szarvuknál madzaggal átkötött szájkosarat, hogy le ne harapdálják a Dunára vezető dűlőn a hasznos növényeket, például a kukoricát.
Amikor már a legelőre kiértek, és meglátták a faluból kifelé tartó gulyát, megcsapdosták őket és szélnek eresztették. A többi már a “hivatásos” tehenesek dolga volt. Előzőleg persze levették róluk a szájkosarakat. Lerakták valamilyen alkalmas helyre, hogy behajtáskor, estefelé megint kéznél legyenek, vagy visszavitték magukat, arra gondolva, hogy estére nem ezen az úton jönnek értük.
Ha estefelé értük mentünk, azt sohasem értettem, hogyan tudja Pista bátyám – de még a Pollák is! – abból a sokszáz állatból kiválasztani a miénket, amikor túlnyomó részük magyar-tarka fajta volt. Gondoltam, hogy a szarvuk állása szerint. De ez sem látszott megbízhatónak, mert tehén van több száz, szarvállás meg talán egy tucatnál se több. Tehát valami “komplex” módon ismerték fel a sajátjukat, de sohasem tévesztették el. Ha mi mentünk értük, akkor tisztességesen köszöntöttük a behajtáshoz készülődő pásztorokat, hamarosan kiválasztottuk teheneinket, borjainkat és elindultunk a gulyalegelőn hazafelé, illetve pontosabban a ahhoz a bejárathoz, amely tanyánkra a legelőről bevezetett.