Dunaferr – 2009. április 15.
VÁROSÉPÍTŐK EMLÉKEI
Hiányoznak a munkatársak
Emlékekkel van tele az Építők utcai lakás. Varró Gyula fotói, emléktárgyai felidézik az elmúlt évtizedek történéseit. A városépítővel ezek között az emlékek között kutattunk.
– Budapesten, a telefongyárban tanultam ki a műszerészszakmát – kezdi a történetet. – A háború után elkerültem először Jánoshalmára, majd Vaskútra, ott a moziban dolgoztam. A katonaságnál hirdették, hogy Dunapentelén gyár épül, és választhattam, hogy maradok továbbszolgálatosnak vagy idejövök. A telefongyárba nem tudtam visszamenni, közben államosították a mozit, ott is csak egy évig dolgozhattam volna. Vaskútról sok ember jött ide, mondták, hogy itt jó lehetőségek vannak. 1953 év végén érkeztem meg a városba. Először a telefonközpontba kerültem, a hangos híradóhoz, mint műszerész. Balesetelhárítási filmeket vetítettünk minden gyárrészlegnél, a vetítőgépeket én tartottam karban. Feladataim közé tartozott az is, hogy reggelente korán be kellett mennem, be kellett kapcsolnom a hangosítást a gyárrészlegeknél, és hat órakor bemondtam, hogy itt a Sztálin Vasmű hangoshíradója, a sípszó hat órát jelez. A bemondónőnk, Fehéri Mátyásné, aki a műsort közvetítette, ugyanis hét órakor kezdett. Nem sok munkahelyem volt, a telefonközpontból átkerültem a kokszolólaborba. Tíz évig ott dolgoztam, aztán eldobtam a fehér köpenyt, mert a lakatosműhelyben egy forinttal több órabért kaptam. Lakatosként mentem nyugdíjba 1984-ben. Hiányoznak a munkatársak. A jövő hónapban töltöm be a nyolcvanhatodik évemet, volt időm körülnézni, emberekkel megismerkedni.
– Milyen volt az élet a városban, amikor idekerült?
– Először a telefonközpont szállásán, a Vasmű út 9-ben laktam egymagamban, még nőtlen voltam. Emlékszem, volt a lépcsőházban egy kocsma, a parasztbácsik kihozták a korsó söröket, és azzal kiültek a járdaszegélyre beszélgetni. Aztán összebarátkoztam egy mérnökkel, mindketten magnókkal foglalkoztunk szabadidőnkben -, ő mondta, hogy van a Radarban Petőfi Mozgó néven egy kultúrház, és oda kellene egy gépész. Nappal a telefonközpontban dolgoztam, és egy héten kétszer kimentem a Délivárosba meg a Radarba, és vetítettem. Miután a mozi ügyeit intéztem, az építőipari vállalat szerzett nekem egy szobát a barakkokban. A menyasszonyom, aki addig Budapesten élt, a Csepeli Vas- és Fémmű könyvtárában dolgozott, ideköltözött, itt is könyvtáros lett.
“Első az olvasó, és második is az olvasó…”
Amikor átkerültem a kokszolóba, akkor az ottani főnököm – akivel meg a motorozás kapcsán barátkoztunk össze – segített ezt a lakást megszerezni, amelyben lakom ma is.
– Gyerekek születtek?
– Egy lányom lett, ő logopédus, a férje informatikus, külföldön dolgozik. A nagyobbik unokám Budapesten jár egyetemre, a kisebbik pedig középiskolás. Az asszonykám hat éve sajnos rákban meghalt, azóta egyedül tanulok főzni.
– Említette, hogy fiatal korában több hobbija is volt. A motorozás meddig tartott?
– Két éve hagytam abba. Rainsport BMW-től DKV-ig mindenféle motorom volt. Az első motorom Moto Guzzi volt. Az egy olasz motor, külső lendkerekes. Baján történt, mert akkor Vaskúton moziztam, szombati nap volt, és egyszer csak nézem, hogy hideg a bal lábam. Hát térdtől a nadrágszáramat levitte a lendkerék.
– Hogyan sikerült akkoribanilyen motorokat szerezni?
– Úgy, hogy a háborúból visszamaradtak motorok, azokat kellett rendbe hozni. A BMW-t például húsz kiló zsírért vettem. Jánoshalmán összeszedtem a zsírt, és adtak egy Rainsport motort, amelyet a rendőrség leselejtezett. Voltak motorszerelők, az egyiknek ilyen alkatrésze volt, a másiknak olyan.
– Egy fénykép tanúsága szerint kitüntetést vehetett át 1956-os tevékenységéért.
– Igen, a forradalom végén három teherautóval mentünk le Bácskába, és szedtük össze az élelmiszert, zsírt, lisztet, kukoricát, sonkát, amit adtak, és Csepelen a rendőrség előtt szétosztottuk az embereknek. Néhány éve jöttek, megkérdezték, hogy mit, hogyan csináltam, megneveztem a tanúkat, és megkaptam a Szabadság Hőse kitüntetést.
Bródi Emília
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
