Petőfi Népe – 1958. április 8.
A magyar nép kedves vendégei Sztálinvárosban
Határtalan lelkesedéssel, nagy, nagy szeretettel és tisztelettel fogadta Sztálinváros népe a szovjet párt- és kormányküldöttséget, amely Hruscsov elvtárs vezetésével megtekintette a Dunai Vasművet, majd feledhetetlen nagygyűlésen vettek részt. E helyen képeket közlünk szeretett vendégeink sztálinvárosi látogatásáról, ahova megyénkből is sokezren rándultak át, hogy láthassák Hruscsov elvtársat és hallhassák a szovjet nép küldötteinek szavát.
Hruscsov elvtárs üdvözli a nagygyűlés résztvevőit
 Hruscsov elvtárs felszólal |
 Üzemlátogatás a Dunai Vasműben |
Ecsetvonások egy feledhetetlen nagygyűlésről
Április 5-én reggel azzal szálltunk autóba megyénk székhelyén, hogy szinte elevenen láttuk magunk előtt azokat a képeket, amelyeket a televízió közvetített az előző napi, budapesti nagygyűlésről.
Most Sztálinvárosba igyekszünk, a vidék nagygyűlésére, lelkesedéssel és kíváncsisággal átszőtt ünnepi izgalommal.
A város üdén, fiatalos büszkeséggel trónol a Duna partján. A Vasmű kéményei idelátszanak már Solt határába, s mintha csak azért pipálnának szorgalmasan, hogy biztassanak: gyerünk, gyerünk.
Nyílegyenes műút, újabb teherautók, motorkerékpárok, s egyetlen pár motoros közlekedési rendőr. A szokásos szolgálati járőr, semmivel sem több, felidézve az ellenkezőjét: a Horthy-reakció idején, ha egy kismagyar potentát utazott valahová, még az ürgelyukakból is kakastollak cicáztak, most meg a hatalmas Szovjetunió pártjának és kormányának vezetője, a nemzetközi politikai élet kimagasló személyisége, Hruscsov eltvárs tartózkodik a közelben, s mindössze egy motorkerékpáros rendőrjárőr figyeli, hogy a KRESZ szabályzatának megfelelően hajtanak-e a gépkocsivezetők.
És ez sok mindent megmagyaráz. Legfőképpen azt, hogy a legkedvesebb vendég látogatott el hozzánk.
Még várni kell, hogy láthassuk. Fél tíz, s egy óra múlva kezdődik a nagygyűlés – ő pedig a Vasmű kohászaival évődik, barátkozik.
De már hullámzik a nép az utcákon. Emitt iskolások mennek tanítójukkal, amott munkások vonulnak, a járdákon ember-embert ér a modern házak között. Nehéz mind e mögé odaképzelni ezt a vidéket a felszabadulás előtti időkből, amikor sáros dülőutak vezettek itt, s nem messze innen, a papok valamelyik pusztáján Hagyó-Kovács reverendás jószágkormányzó – Mindszenty-per egyik fővádlottaja – ordítozott a cselédjeire, s rakatott velük vasvillát a halastóba, hogy kisgyermekeik meg ne fürödjenek -, s mert egy közülük megpróbálta, ott lelte szörnyű halálát.
Nehéz mindezt elképzelni most itt, ahol ha csak egy pillanatra visszaforogna az idő 13 esztendőt, hát mindenki azt hinné, hogy csodát lát, hogy a dolgozó nők divatbemutatót tartanak, de a férfiak sem akarnak lemaradni mögöttük, az üzletek meg azért teli gazdagon áruval, mert valami nemzetközi vásár van, hol is? – ja, igen, itt, a szocializmus – a városi párttitkár találó megjegyzésével élve – acélszívében.
Ahol a gyár és a lakónegyed közé – a városépítést nemcsak anyagiakkal, de tervekkel is támogató szovjet segítséggel – erdőt telepítettek, hogy védjék a füsttől a dolgozók egészségét. A feltűnően sok kisgyerekekét, akik nem tudják, hogy egy hajdani társuk most azért nem lehet itt, felnőttként, mert egy főpap rozsdás vasvillája halálra nyársalta.
Itt vagyunk már a hatalmas Gorkij-téren. Festményre kívánkozó a kép, ahogy borongós felhőpamacsok koszorúzzák a horizontot, de közöttük valószínűtlenül kék az ég, lenn, a téren pedig zászlók lengenek, s több, mint 30 ezer ember hullámzik, végül megbonthatatlan tömegként megállapodik a vörösdrapériás, Marx, Engels és Lenin képeivel díszített emelvény előtt.
Fenn, vagy négyezer méter magasságban az egyik felhőbokorból lökhajtásos repülő száll hangtalanul, mind feljebb és feljebb, nyílegyenes fehér kondenzcsíkot húzva maga után, majd eltűnik a kéklő végtelenben.
Felfelé ívelő életünknek nem is lehetne szebb szimbóluma.
De már zúg a taps. Hruscsov és Kádár elvtársak vezetésével megjelentek kedves vendégeink és kormányunk vezetői az emelvényei.
Beszédek hangzanak el, s ha most, mondjuk, valamelyik nyugati tőkés lap tudósítója volnék, két dolog feltétlenül szemet szúrna.
Az egyik: dolgozó népünk rajongva szereti Kádár elvtársat. Pedig hát valljuk be: a személye körül nem űzött senki semmiféle kultuszt, és mégis, láttára-hallatára viharzik a taps, nevétől visszhangzik a tér. Hogy miért? Én tudom. Talán tudják nyugaton is, csak elhallgatják, vagy belehazudják a ténybe lepénzelt fantáziájuk minden piszkát.
A másik: tombol a tapsorkán Hruscsov elvtárs megjelenésére. És ő beszél. De hogyan? Felrúgva minden, az iskolában tanított, merev retorikai szabályt, azzal kezdi, hogy a munkamegosztás híve, s mert Pesten Ő beszélt, itt, Sztálinvárosban Kozlov elvtárson a sor. De mert még agitálták, s a gyűlés után ebéd is lesz, s mert aki nem dolgozik, ne is egyék, hát valószínű, az sem kapna ebédet, ha szótlanul maradna.
Taps, kacagás, ujjongás, – s már szárnyal a sajátos hruscsovi humor után a magvas hruscsovi beszéd, míg végül beledörög az ünnepélyes csendbe: a mi ügyünk, a kommunisták ügye legyőzhetetlen!
Szovjet vendégeink a gyermekek között
Így ívelt fel pillanatok alatt a végtelenbe az a repülőgép, ilyen a mi életünk útja is!
És itt, Sztálinvárosban, erőt nyertünk mindannyian hozzá, hogy még bátrabban merjünk harcolni érte!
Tarján István
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
