– 23. rész –
Az egyik a Beketov-cirkusz volt, a mai Fővárosi Nagycirkusz elődjeként és annak a helyén; a másik a mutatványos sor végén; pontos nevét nem tudom, de ez Népcirkusz féle volt. Természetesen olcsóbb helyárakkal.
Ennek voltak szereplői a Czáják, a Gerard, a Jancsi bohóc, meg különböző artisták. Apámat ez vonzotta legjobban, mert ő igen szerette a birkózást. Mivel maga is keménykötésű emberke volt, ezt a sportot tartotta a legelsőnek, no meg a vadászatot, annak is az agyaggalamb lövészetét. Nem furcsa? Egy városi gyári munkás ilyen kifejezetten “úri” sportokat kedvel? Biztosan azért, mert legénykorában ő is “puskás” ember volt!
Én is szerettem a Nagycirkuszt, amely vöröstéglás épület volt, és ha nem tévedek, a kör oldalán elhelyezett ablakokon keresztül még be is lehetett lesni a porondra.
Mi azonban legális nézők voltunk, igaz, hogy többnyire az állóhelyen (mert akkor még volt ilyen) elég hátul a produkciótól. De oda se neki! Akkoriban nem voltak erősítők, viszont az előadók sem kímélték hangjukat, látni meg mindegy, mert az első sorban is csak az látható, mint az utolsóban.
Szóval jöttek a száják, a nagy birkózó-dinasztia leszármazottjai. Czája Istvánra különösen emlékszem (mert ugye ő is Pista volt!), meg Jánosra és Gusztávra.
Nekik valaki idegen volt az ellenfelük, de ez nem volt érdekes, mert a hallatlan izgalmas és megerőltető küzdelemben mindig ők győztek! Előfordultak olyan helyzetek is, hogy már-már ők kerültek két vállal a szőnyegre, de mindig kibújtak! Hát nagyszerű magyar fiúk voltak!
A vörös Gerard, az óriás cipőjében ki volt szolgáltatva hegyessipkás, fehérképű barátjának. Szegényt mindig becsapták!
Emlékszem egy mondatára, amelyet már nem is tudom melyik “számban” adott elő.
Azt mondta a maga rossz és épp ezért igen kedves kiejtésével a társának:
– Mogá kicsudá fekete uhhh?!
vagyis
– Maga kicsoda fekete úr?!
És persze Jancsi bohóc!
Elég termetes személyiség volt, flitteres ruhájában, hasán egy nagy dobbal, a taktust verte a vidám strófákhoz, amelyekkel a nagyérdeműt mindig megnevettette.
Nem mondom, hogy szövegeit a világirodalom gyöngyszemeiből állította össze, de az biztos, hogy időszerű témákat kötött csokorba, nem nélkülözve jó adag vaskosságot. Hogy ez mennyire így volt, íme közreadok két kis strófát, amelyet igen kis koromban tőle hallottam egy fellépésen:
– Rádióból tanultuk bumszterá, bumszterá,
Hogy a szőlőt trágyázzuk, bumszterette-rá,
Fél kiló van mindössze
Miért trágyázzam össze?
Bumszterette bumszterá, bumszterá,
bumszterá!
Vagy egy másik gyöngyszem:
– Verebet fogni úgy lehet bumszterá, bumszterá,
Farkára sót hintenek bumszterette-rá,
Sokszor arra gondolok
Jó, hogy veréb nem vagyok!
Bumszterette bumszterá, bumszterá,
bumszterá!
Ezeknél a “bumszteráknál” keményen dobjára vert, miközben a közönség nagyokat nevetett. Jómagam is remekül szórakoztam, bár nem minden esetben értettem sem a közvetlen, sem a jelképes mondanivalót.
Nem hagyhatom ki a sorból, kedvenceim sorából a Zoli bohócot, ezt a kedves kis törpét, akit – állítólag – fogadásból egy hölgy megpisiltetett a Nagykörúton. Ezt a történetet Apám mesélte Anyámnak a jelenlétemben:
Zoli bohóc fogadott barátaival, hogy őt a Nagykörúton egy úrinő fogja megpisiltetni. Felöltözött matrózruhába, fején kis matrózsapkával, és keservesen pityerget egy körúti hirdetőoszlop mellett. Egyszer csak odalép hozzá egy kedves hölgy és megkérdezi:
– Mi a bajod kisfiam? Miért sírsz ilyen keservesen?
– Néni kérem, pisilni szeretnék.
– Na és? Miért olyan baj ez?
– Mert nem tudom kigombolni a nadrágom.
– Majd én segítek mondja a kétséges hölgy, kigombolja Zoli sliccét, be is nyúl, hogy a segítség teljes legyen, majd megdermedve kérdezi:
– Tulajdonképpen hány éves vagy kisfiam?
És jött is a válasz:
– Néni kérem, 36.
Ezen aztán mindketten – mármint Apám és Édesanyám – jót nevettek. Én nem tudtam megérteni, hogy mi volt ebben olyan mulatságos?
Itt még szeretnék szólni valamit a vidámságokról, a városi kisember örömeiről. Gyermekkorom legkedvesebb élménye a bábszínház volt. Mint már mondtam, nem a marionett, hanem a “kesztyűs” bábszínház. Pontosan az, amit – gondolom – akkoriban is Kemény Henrik bábművész édesapja művelt. Ha búcsúk alkalmával megjelentek, én minden pénzem erre költöttem. Kitűnően ismertem a szöveget, a koreográfiát, sőt még a hanglejtést is, nem is beszélve a “pazar” díszletekről.
Nem egy előadás címét ma is tudom: A Varázskút, az Elátkozott malom stb., stb.
Manapság néha-néha még megjelenik Kemény Henrik a tévében és bemutat egyet-kettőt a régi, csodás darabokból.
Most a főhősnek Vitéz László a neve, úgy tűnik, hogy az időmben még Paprika Jancsinak hívták. Vagy én tévedek? Maga a legényke is csúcsos sapkájával,vörös ruházatával és rettenthetetlen bátorságával méltán lehetett Paprika, bár az is igaz, hogy ilyen tulajdonságokkal akár Vitéz is.
Remekül harcolt az igazságtalanok, a harácsosok, a zsugoriak ellen és nem egyszer az ördögnek és a halálnak is elhúzta a nótáját.
Először egy sodrófával, majd ha ez nem használt, egy bunkóval, majd a palacsintasütővel kólintotta fejbe ezeket az “elemeket”, sőt alaposan meg is hengergette a paraván tetején.
Csodálatos mulatság volt!
Esetenként dalra fakadt. Ilyesmiket is énekelt:
– Kilbász, kolbász, fakalbász!
Ennek ugyan semmi értelme sincs, de könnyű most felnőtt fejjel bölcsködni Vitéz László korabeli dalain! Az akkori “szituációban” semmi kivetni valót sem találtunk benne.
Ha alkalmam van, ma is megnézem a tévében. Azt hiszem dunaújvárosi gyermeksereg körében történik a bemutató, Dunaújvárosnak abban a részében, amely valamikor a “Ri-út” (Rév-út) és a Duna-dűlő elágazásánál volt. Hejh! Ha valaki hatéves koromban azt mondja, hogy én még azon a helyen a Paprika Jancsit fogom látni, bizony el nem hittem volna. De hát kedves olvasóm nem éltünk-e át sokkal elképzelhetetlenebb eseményeket, mint amilyenek a mesékben fordulhatnak elő?
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 14.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
