Új Művészet – 1998. december
Az avantgárd avantgárdja?!
Egyéves a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet
KÉSZMAN JÓZSEF
Egy évvel a jól sikerült megnyitó után Dunaújváros egyszerre távolinak és közelinek tűnik. Ha nem akarunk távolra utazni, akkor az Intézet tevékenységéről szóló információkat tölthetünk le a netről. Megtudhatjuk, hogy a Kortárs Művészeti Intézetet a hasonló nevű közalapítvány működteti. 1989-ben Takács Lajos és Birkás István magánkezdeményezése nyomán a város vezetői elhatározták, hogy létrehoznak egy modern művészeti múzeumot. A jogutód, az önkormányzat alapította meg a Modern Művészetért Közalapítványt, amelynek feladata a város művészeti intézményrendszerének hosszú távú bővítése. 1997 óta az új épület – Juhász Péter dunaújvárosi építész tervei nyomán – két kiállítási tere az Uitz-teremmel alkot egységes intézményt. A jól sikerült posztmodern bejárati hasadékot és a belső kiképzést mindenesetre valóságos szakadék választja el szocmodern környezetétől.
1997. szeptember 18. Szeptember 12-én megnyílt a Kortárs Művészeti Intézet
A közalapítvány saját képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik a Takács Lajos tulajdonában lévő Layota Art Studio letéti anyagára és az Uitz Terem közelmúltjára alapozva. Az intézet, mint intézmény az első perctől kezdve felismerte a saját helyiértékét, hogy mi lesz, mi lehet a szerepe a hazai kortárs művészeti életben.
A kutatásra és gyarapításra vonatkozó tervek kiindulópontja az a tény, hogy a gyűjtemény munkáinak 80%-a a ’90-es években készült. Prominens kurátori névsor vigyázza az irányvonal igényes megvalósulását.
Hogy mennyire up-to-date a dolog, azt mutatja a gyűjtemény fejlesztésének célja: olyan válogatás létrehozása két-három éven belül, ami képes lesz beszélni a ’90-es évek művészetéről. Elmondható, hogy tavaly óta az intézet máris a kísérletező-kutató jellegű művészeti törekvések aziluma lett, nemcsak egyszerű bemutatóhelyként, hanem maga is generálva előremutató megoldásokat. Nem valamiféle betonbukolikáról van szó, rögtön láthatjuk, hogy a korszerű művészet védjegye alatt művészi problémák sorát veti fel. Kérdés, hogy meg tudjuk-e állni az egybemosást, hogy az intézményt vezetőikkel azonosítsuk. Ez nemcsak művészeti problémákat érint, hanem általánosabb, generációs önismereti kérdéseket is, amennyiben egy generáció művész és teoretikus figurái a megváltozott helyzetben “egymásra nézve” ismernek magukra. Ezt szolgálják Szoboszlai János finoman késztetve-provokáló felhívó levelei a művészekhez, Páldi Lívia elméleti-tisztázó beszélgetései, az oktatási és szakmai programok futtatása, vagy legutóbb a kortárs művészet intézményrendszeréről rendezett életszagú vita.
Az elegánsan Institute of Contemporary Art-nak is nevezett hely egy többfunkciós, városi és nemzetközi művészeti projekteket lebonyolító intézmény. A kortárs képzőművészet és kísérőjelenségei kiállításokon és előadásokon történő bemutatására szövetkezett csapat mindezen túl a művészekkel és teoretikusokkal való intenzív és produktív együttműködést is felvállalta. Emellett a kortárs képzőművészetet elemző elméleti kutatások elindítására, futtatására, publikálására ugyanolyan mértékben koncentrál, mint a műalkotások kiállítására, gyűjtésére és művek létrejöttét elősegítő projektek kezdeményezésére.
A fontosnak és meghatározónak ítélt csomópontok egyike a szeptember 12-e és október 17-eközött bemutatott “Holtjáték”-projekt, a szinte házi szerzőknek nevezhető Braun András, Erdélyi Gábor, Havas Bálint és Szabó Dezső együttes kiállítása. A négy alkotó munkái egy holtponton találkoznak össze, az önreflexív gondolkodásmód közösségében. A minimalista, analitikus festészet öröksége e festők munkáiban talányos eredményekhez vezethet, amelyek mégis a természetes tapasztalati világ kontextusába ágyazódnak. A kiállított munkák újszerűségét úgy lehetne összegezni, hogy a monokróm boldogan és önfeledten kokettál az ezredvég dekoratív tendenciáival.
Havas Bálint: Kerék, 1998,
gumiabroncs, ólom
Dekorativitást említve persze nem a szuperáruházak életvilágának látványosságaira kell gondolnunk. Az Uitz-terem felé haladva Szabó Dezső homogén lakkréteggel bevont, speciális helyzetbe hozott, csavarokkal rögzített betonyplapot installált. A monokróm tradíció kilencvenes évekbeli pozíciójának önkritikáját gyakorolja rajta. Amon című munkája látszólag teljesen odadobja magát az aktuáldizájnnak, persze úgy, hogy integritását, exkluzivitását egy percig sem adja fel. A kék, tökéletesen sík, tökéletesen üres, ekként kiemelt felületet fedő olajfesték, mint csillogó, testes, fényes matéria inkább mimetikus hatású, a sötét, befénylő felület a “képet a falon” idézi fel. Ugyanakkor magában hordja a radikális festészet jelentős nyalábjait, ahol a képalkotás az üresség transzcendentális felmutatása, megrendítő, a vallásos élményhez fogható hatásban részesíti a szemlélőt.
Szabó Dezső: Amon, 1988,
bútorlap, lakk, 120x80x3 cm
Ez az ipari olaj-vászon, tetszetős, ragyogó kivitelben. Lényege azonban a tökéletességig fokozott síklefedés, mint felületkiemelés. Ezzel a kép egy meghatározatlan helyre szituálja magát, egyben a hely és kép ekvivalenciáját mutatva. Szabó Dezső másik munkájában, ahol a felületre vitt lakk, és a ráhordott újabb lakkpöttyök segítségével a méret, lefedés és kiemelés eszközeivel dolgozik a síkon, a síkkal. Korábban – Erdélyi Gáborral egyetemben, aki szintén foglalkozott monokróm stúdiumokkal – a festészet határainak meditatív kitolásairól volt szó, ahol a kép jelentésének egyértelműen az a felület számított, amit lefedett. A monokróm elitista festészet volt, erre hívták fel a figyelmet annak posztmodern kritikái. A továbblépés ma már nem lehet probléma. A képtárgy aszketikus minimalizmusából szigorú, tetszetős csúcstermék lett, amelyet nem támaszt meg többé tematikus vagy irodalmi jelentés. A változás talán nem is annyira a korszellem befolyása miatt történik, hanem az analitikus festészeti kísérletek belső szükségszerűségei, belső korlátai hajtották a felszínre. Erdélyi két munkája (Fény-les, Foltcsendélet) selyemraszter műveivel szemben inkább képviseli az általa deklarált holtjáték festészeti megjelenését, ami itt egy felületen kialakuló színtömbök között kialakuló mozgás, két szélsőség által közrefogva. Tiszta és üres munkák. Valamennyi kiállított művet ezzel jellemezhetnénk, és egyáltalán nem pejoratív értelemben.
Braun András: 2 S. G.
Egy tökéletes, a személyiség, a kézjegy mellőzésére törekvő abszolút technikai perfekció csúcsdarabjai. Braun András munkái (2 S. G., R.H.E.) állnak legközelebb a kor technicizált kultúrájának látványvilágához. Látszólag a Bravo TV stúdiójának enteriőrjéhez hasonlítanak, de itt a megjelenés a tökélyre vitt absztrakció indítékából következő, szín- és formaszegmensek mentén strukturált felületet jelent. Havas Bálint érzéki közelségbe hozza az ellentétes karakterű anyagok konfliktusát, a folyamatok “egymásbarontását” gumiabroncs ólommal kiöntött futófelületének bemélyedései, illetve Tömbcímű munkája segítségével.
Nem utolsósorban az intézet egyik deklarált célja a dunaújvárosi képzőművészek bemutatása. Ez történik az intézmény többi bemutatótermében. A Kollektív Tárlaton idén a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Bíráló Bizottsága által bezsürizettek vesznek részt: Cyránski Mária, Gáspár Aladár, Gombos István, Ifj. Koffán Károly, Kohl János, Mészáros Edit, Móder Rezső, Nemes Ferenc, Orbán Sándor, Páhl Péter, Palotás József, Pats József, Pleidell János, Ráthgéber Attila, Rozsnyai Sándor, Szundi Gábor, Tábori Csaba, Várnai Gyula munkái révén tág műfaji horizontot nyújt a helyi erők kontingense az éremművészet, a grafika, a szobrászat, a festészet tartományaiban.
Enteriőr (Szabó Dezső és Erdélyi Gábor munkái)
Arccal a falak felé, a munkák előtt állva a termekbe zárt múlttal találhatjuk szembe magunkat. Intim találkozó a nagy művészettel, csak kicsiben: van absztrakt szürrealizmus, Hantai Simon ’50-es évekbeli korszakának formaképzésével (Pats József: Eldorádió II.), sziluettképzés és síkplasztikai gondolkodás a ’70-es évekből (Móder Rezső) – amin nem segít a helyi szellem frivol beemelése sem a munkákba (Bartók és Kodály beszélget a vasgyárban) -, egy kis Metzingir, egy kis Gleizes (Mészáros Edit), “posztrómai-iskolás dekorativitás” (Pleidell János) stb. A díjazottakról lehetne vitatkozni, de mindenképpen jó helyre került a Dunaújvárosi Művészetért Alapítvány díja Gombos Istvánnak, térbe hajló, high-tech hatású, fémes felületekből kibomló kompozícióiért.
Nem kell hozzá tehát különösebben jó szem, és szinte matematikai pontossággal, a formalizált egyenletek egyértelműségéhez fogható biztonsággal írhatnánk le a kiállított munkák stílusát. Mégis, vagy ezzel együtt, kiemelt említést érdemel Páhi Péter két képtáblája (Hozzávaló, A legfinomabb falatka), egyszerű, kevés eszközzel kidolgozott, szinte monokróm tisztaságú felületen hatásosan elhelyezett, tököt, illetve lefelé fordított tálat, mint csapdát ábrázoló színfoltjaival, csendéletszerű hangulatával, melyekből nem hiányzik a humor sem, ami ritkán sajátja ennek a műfajnak. Rozsnyai Sándor (Móló Umagban) munkája sem mentes a kubista tömegek játékának előképeitől, mégis van abban valami különös és újszerű, ahogy izzó vörös és zöld tömbökre bontva adja vissza a látványt. A megkezdett úton valószínűleg az avantgárd avantgárdjaként fog funkcionálni Dunaújváros. Az alkalomhoz illően mi mást kívánhatnánk, mint boldog születésnapot; a szponzorok éltessék sokáig a Kortárs Művészeti Intézetet!
(Fotók: Sulyok Miklós)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
