Szabad Ifjúság – 1952. augusztus 29.
Útrakész fiatalokat ábrázol a kép. Hátuk mögött a sztálinvárosi diáktábor, nemsokára a város is elvész a szemük elől. De hiába viszi őket akármilyen messzire a vonat, szívük egyik felével már sztálinvárosiak. Ezernyi gazdag élménnyel indulnak az új tanév felé… Íme, kettő az élmények közül.
Az Akarat-brigád vezetője, Klein Vera meséli:
– Azt szokták mondani, nincs nehezebb, mint sok friss emlék közül kiválasztani a legszebbet. Velem most másként van. Könnyű megtalálnom a legszebbet, legigazibb élményemet.
– Egy este korán akartunk lefeküdni. Nem csoda: fáradtak voltunk, hiszen 160 százalékot teljesítettünk azon a napon. De elhatározásunkból nem lett semmi! Mikor beérkeztünk a táborba, megtudtuk: látogatók érkeztek, koreai fiatalok. Oroszul beszélgettünk. És én ekkor örültem először igazán annak, hogy annyit tanultam az iskolában az orosz nyelvet. Mert az egyik koreai fiatallal, Kim So Nuval én beszéltem.
– Elmondta, hogy a Szovjetunióban tanulnak, egyetemre járnak, s most a nyári szünidejüket arra használják fel, hogy megismerik a mi hazánkat, Magyarországot. “Dolgozni jöttünk” – mondta mosolyogva és két kezével úgy csinált, mintha lapátolna, hogy jobban megértsem. Beszélt hazájáról, népének küzdelmeiről és beszélt a mi hazánkról is, amelyet most ismert meg. “Különös – mondotta -, mennyire hasonlít a ti hazátok, a táj – a mi tájainkhoz.” Én furcsáltam ezt a dolgot, magyaráztam neki, hogy Koreában sok a hegy, nálunk meg a síkság. És az éghajlat is különböző. De ő csak mosolygott: “Igen, igen, ott sok a hegy, itt sok a síkság. De itt, a Duna mellett épp olyan nagy építkezések vannak, mint amilyen nálunk volt a háború előtt és az emberek is épp olyan erősek és bizakodók, mint nálunk. Én úgy érzem most magam, mintha otthon lennék, Koreában s így vagyunk mi valamennyien. Ezért is jöttünk Sztálinvárosba.” Még soká beszélgettünk Kim So Nuval és másnap még jobban dolgoztunk.
A fiatal lányokból álló Augusztus 20 brigád tagjai ebédszünetet tartanak. /1952
fotó: MTI/Magyar Fotó
Aki jól dolgozik – jól is keres
Az Akarat-brigád jó munkájáért megkapta a sztálinvárosi DISZ-bizottság vándorzászlaját. A zászló körbe jár a brigád tagjai között. Szeptember elsején a Veres Pálné gimnázium évnyitóján a brigád – amelynek tagjai most nyáron érettségiztek – ünnepélyesen átadja ezt a zászlót az új negyedik osztálynak. Több ez a zászló a selyemnél, amelyből készült, az aranyfonálnál, amellyel hímezték. A sok-sok nyári élmény is díszíti, köztük a koreai fiatalokkal való találkozás. Jövőre pedig ismét Sztálinvárosban lesz a zászló!
– Mint a mágnes, úgy vonz magához Sztálinváros. Mióta eljöttem a táborból, ha építkezést látok, mindig Sztálinváros jut az eszembe.
Ezeket az egyszerű szavakat Farkas Endre, a Madách gimnázium most érettségizett diákja mondja. Legszebb sztálinvárosi élményeiről beszél:
– Már tavaly is részt vettem Sztálinváros építésében, az idén is visszamentem. Most nyáron, az egyik táborozás végén feljöttem Pestre, de aztán megint csak visszahúzott a szívem s ismét lementem dolgozni. Az André Stil-brigád tagja voltam. Eleinte bizony nehezen ment a munka. Negyven-ötven százalékot értünk el naponta. Szégyeltük magunkat. S ekkor olyan dolog történt, amit talán soha nem felejtek el.
– Egy elvtárs állt meg mellettünk, s figyelte, hogyan dolgozunk. Kis idő múlva megszólalt: “Miért lógatjátok az orrotokat, elvtársak? Vidáman jobban megy a munka!” Elmondtuk neki, hogy azért vagyunk szomorúak, mert gyenge a teljesítményünk. “Hát piszkos szerszámmal nem is lehet jól dolgozni!” – válaszolta. – Odajött hozzánk s magyarázni kezdett. Elmondta, hogyan szervezzük meg jobban a munkát, megmutatta, miyen mozdulatokkal dolgozzunk. Segített s ezt nem valamiféle “oktató” hangon tette, hanem közvetlenül, elvtársi módon.
Az Augusztus 20. brigád tagjai /1952
fotó: Magyar Fotó
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
– Ezután az ő tanácsai szerint dolgoztunk s a következő értékelésnél kiderült, hogy 121 százalékot teljesítettünk. Együtt örült velünk Franyó elvtárs – később kiderült, hogy így hívják. Aztán gyakran találkoztunk vele – megtudtuk azt is, hogy a D/5-ös építkezésen dolgozik és munkamódszerátadó. Találkozásunk során úgy megszerettük, hogy amikor eljöttünk Sztálinvárosból, még egy könyvet is ajándékoztunk neki. Búcsúzásnál keményen megszorította kezem: “Viszontlátásra, elvtársak!” Én megígértem, hogy jövőre ismét találkozunk.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
