Uj Hang – 1953. október

SZTÁLINVÁROSI NAPLÓ

Gyönyörű verőfényes reggel volt, amikor megállt velem a vonat a sztálinvárosi pályaudvaron. A szívem tele volt lelkesedéssel, új, nagyszerű, még át nem ált élmények tüze hajtott, a szemem mohó szomjjal itta be mindazt, amit az épülő szocialista városból láthatott.
Ezek jártak a fejemben és egyre ismételgettem magamban: “igen fontos hely ez! Igyekszem rászolgálni abizalomra, a tőlem telhető legtöbbet nyújtani. Meg fogom állni a helyemet. Meg…”
És benyitottam a Tanács Népművelési Osztályán Bokor Rózsa elvtársnő szobájába.
Tüntetően szívélyes fogadtatásban volt részem. Mikor túlestem a bevezető áradozáson, bátortalanul küldetésem célját említettem, miszerint szeretnék bekapcsolódni a helyi kultúréletbe és amennyire tudok, segíteni. Beosztásomat kértem.
– Ugyan, Simon elvtárs, ne tréfálj! Beosztás!? Azt teszed egész nap, amit akarsz! Nem akarunk mi semmivel megterhelni. – kiáltotta Bokor elvtársnő igen hatásos mozdulattal kísérve beszédét.
– De, hát mégis, talán valamire tudtok használni? – kezdtem félénken.
– Hát persze, hogy tudunk. Majd fogsz nekünk csasztuskákat írni, jó?
Csasztuska. Hát igen, azt is kell feltétlenül valakinek írni. De talán erre sokkal alkalmasabb embert is találhattak volna, úgy érzem olyant, aki ismeri a helyi körülményeket, témákat, akire állandóan lehet számítani, nem csak néhány hetet tölt itt, mint én. Sebaj, fogok csasztusokat is írni. Azért megkérdeztem:
– Más munkát nem tudsz ezenkívül adni?
– Egyelőre nem. A kultúrmunka zökkenésmentesen folyik. Az egyik értekezleten, nemrég érte ugyan kritikai a Népművelési Osztályt, de önkritikát gyakoroltam és igyekszünk a mutatkozó hiányosságokat kiküszöbölni. Talán később akad másvalami is számodra.
Hogy őszinte legyek, kissé csalódottan hagyta el a szobát. Ez hát az egyetlen, amire használni tudnak? De hamarosan megvígasztalódtam. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy ennyire fejlett a kulturális élet, hogy egy fiatal írót, csak ötödik kerék gyanánt tudnak igénybevenni. Hiszen ez nagyszerű!

*

– Erős elvtárs, Erős elvtárs! Meg sem ismer?
Erős elvtárs, akivel az utcán véletlenül összetalálkoztam, másfél éve van Sztálinvárosban. Élmunkás.
– Mivel töltik szabad idejüket. Erős elvtárs?
– Hát alszunk, sétálgatunk, aztán, mikor jön a hét vége, hát megyünk haza Pestre.
– És szórakozni nem járnak?
– Ugyan hová mennénk?
– Hát nincsenek, teszem azt kultúrelőadások?
– Azok éppenséggel vannak. Ebédszünet alatt mindig játszanak nekünk a színjátszócsoportok jeleneteket, meg csasztuskákat, de már egy hete mindennap ugyanazt játsszák. Meg aztán kit érdekel az, amit előadnak? Csupa frázis. Múltkor eljöttek hozzánk felköszönteni a brigádot, és folyton mondogatták, hogy “termelj többet, építed a szocializmust!” Meg “Tiéd az ország, magadnak építed!” Tudjuk mi ezt magunktól is, dolgozunk, maholnap sztahanovista brigád leszünk, – hát jónak mondják mindezt.
– Úgy hallom, hogy a sztálinvárosi együttes a művészegyüttesek versenyén, Pesten igen jól szerepelt. Az nem szokott játszani?
– Én még nem láttam őket. Nem igen játszanak azok itthon nekünk, csak ha mutatni kell valamit kifelé, akkor hozzák össze, aztán viszik Pestre, meg mindenfelé. Ilyenkor soha sincsenek azok együtt. Szoktak itt színielőadást tartani csütörtökönként, de azok pestiek. Oda le is megyek mindig, dehát az kevés… Hiszen én is szívesebben tenném, ha nem kellene hétvégén mindig hazamennem, de nem tudok mihez kezdeni itt. Pedig olyan szívesen látnék egy-egy jó előadást, hallgatnék egy kis zenét.

Hazamentem a szállásomra. Ott találtam András Sándort is. Szorgalmasan írt.
– Min dolgozol?
– Csasztuska. Egy Fügedi nevű vezető és valami csapágyhistória a témája.
– Ismered a Fügedit?
– Életemben nem láttam. Itt a csasztuska. Rossz, úgye?
– Rossz – állapítottam meg elismeréssel.
– Hát mit csináljak? Ezzel bíztak meg. Azért, tudod szívesebben írnék olyanokról, amiket jobban ismerek, amiknek több közük van az én életemhez. De, ha Fügedi, legyen Fügedi! Nincs időm elmélyedni benne, holnapra készen kell lennie.
– Mondd, ezért jöttünk mi le?
– Nem ezért jöttünk le, de ezért vagyunk itt. Ez a hivatásunk. A Népművelési Osztálynak ez a vonalai. Ők Shakespearet csak arra tudnák használni, hogy jeleneteket íratnának vele 3X3 méteres színpadra, legfeljebb 10 perces időtartammal, nehogy túllépje az ebédszünet kereteit.
– Talán ez túlzás.
– Túlzás? Na, majd meglátod…

 *

Egy fiatal írónőt fölkértek, hogy tartson előadást Móricz Zsigmond “Árvácska” c. művéről. Az előadásra sokáig és lelkiismeretesen készült.
Estefelé elindultunk a kultúrházhoz. Mikor beléptünk a kapun, nagyszerű kép tárult szemeink elé. Egy hatalmas kultúrterem, tele üres padokkal és székekkel, az előadói emelvény bevonva piros posztóval és amellett ült a kultúrház büszke elnöke. A hátsó sorokban egy öreg bácsi kuporgott. Kérdésünkre az elnök elvtárs kijelentette, hogy az előadás sajnos elmarad, mert azok, akikre, mint hallgatóság számítottak, elmentek futballozni, neki is dolga van, és így egy félórás múlva be kell zárnia a termet.
Mindezt a legnagyobb természetességgel adta elő, úgy látszik prakszisában nem egyedülálló az eset. Nem tudtam, csodálkozzak, dühöngjek, vagy nevessek-e?
A “közönséghez” fordultam.
– A bácsi az előadásra jött?
– Arra. Mer’ szeretek ám én olvasni! A Móricz Zsigmondot is sokat olvastam. De csak idebolondítják az embert, s kiderül, hogy nincs semmi, én többet el se jövök.
– És miért nem jöttek többen is?
– Hát ki tud arról, hogy van az ilyesmi? Nem hirdetik ki. Én is csak véletlenül hallottam róla. Aztán meg… megmondom úgy, ahogy van… annyi rossz unalmas előadást hallottak már, hogy elmegy mindenkinek a kedve tőle.

Az Államvédelmi Hatóság kultúrcsoportjánal előadása a szabadtéri színpadon. /1951
fotó: MTI/Kotnyek Antal

Néhány napig még jártam-keltem a városban és igen sok olyan dolgot vettem észre, ami egy kicsit megingatott Bokor Rózsa hitében. Mikor bementem a Népművelési Osztályra, szóba került a műkedvelő Irodalom kérdése. Bokor elvtársnő elővett egy halom kéziratot.
– Ezeket a verseket a dolgozók küldték be hozzánk. Nézd például ezt!
Megnéztem. Elég gyenge volt.
– Vagy ezeket!
Beleolvasgattam a kéziratcsomóba. Csakugyan voltak benne tehetséges művek. Legtöbbnél látszott, hogy segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy jobb verseket írjon. Ideológiailag képeztetni kellene, hogy ne botorkáljon sötétben. Egyik vers – szép képeivel, élénk kifejezőképességével – különösen megkapott.
– Ki írta ezt?
– Nem érdekes. Értelmiségi. – S ezzel megpecsételtetett egy sikerült mű sorsa.
– Hogyan foglalkoztok e művek szerzőivel?
Bokor elvtársnő büszkén kidüllesztette a mellét.
– Majdnem valamennyit tudjuk foglalkoztatni. Legtöbbjük rendszeresen dolgozik nekünk.
– Mit írnak?
– Csasztuskát a kultúrbrigádok részére.
– És szívesen csinálják?
– Szívesen, vagy nem szívesen, de erre van szükségünk! Eleget kell tennünk a vállallatok műsoranyag követeléseinek.
– És ezért hagytok elkallódni esetleg tehetséges embereket? Bokor elvtársnő! Nem gondolod, hogy a dolgozók művészi igényei nagyobbak, mint azok a keretek, amik közé beszorítjátok őket?!
– Nekünk az üzemi kultúrát kell fejlesztenünk, nem lehet célunk “nagy művészet” megteremtése.
– Miért ne?! Igaz, hogy az üzemi kultúrmunka feladatai bizonyos fokig korlátozva vannak, de a Népművelési Osztály kezében nemcsak egyes üzemrészlegek, hanem a sztálinvárosi kultúra van, amely már jóval többre hivatott! Miért nem adnak elő a színjátszócsoportok nagyobb igényű műveket, – Móricz, Csehov egyfelvonásosokat – ami komolyabb erőpróbát jelentene a színjátszók számára, nagyobb művészi élvezetet nyújtanak a közönségnek.
– Simon elvtárs, te a fellegekben jársz! Értsd meg végre, hogy a tömegekhez kell szólni.
Puff neki! Talán még ott tartunk, hogy a tömegekhez csak üres frázisokkal, ostoba komédiázással lehet szólni? Hiszen a mi munkásaik évszázadok óta vágynak a szépre, emberire, s ha sokan közülük nem is ismerik Csehovot, az lenne a feladat, hogy megismertessük, megszerettessük velük. És Csehov segítségünkre lenne abban, hogy a dolgozók megszeressék és igaz otthonuknak tekinthessék Sztálinvárost, kedves, meleg otthonuknak, s a hétvégén ne kelljen hazautazniok – mint Erős elvtárs teszi -, ha kultúrához akarnak jutni.
De Bokor elvtársnő olyan magabiztosan ült velem szemben, tisztában van vele, hogy érvei meggyőzően hatottak rám és örömömben legalább öt csasztuskával felemelem a napi fejadagot. Már nem is mertem neki ezeket elmondani, csak még azt kérdeztem meg:
– Egész Sztálinvárosban összesen 12-14 négyzetméter területet találtam – a Béke étteremben, – ahol táncolni tehet. Ezt elégnek tartod? A következő pillanatban már láttam, hogy szörnyűséget követtem el. Bokor elvtársnő rám meredt, kezeit összecsapta.
– Hova gondolsz? Csak nem lehet központi probléma nekünk a tánc?! Szélesebb perspektíváik állnak előttünk. (Ezt nem én írom így, ezt szó szerint idéztem.) Nekünk a termelés kérdéseire kell irányt vennünk, nevelnünk kell.
Kezdtem, kételkedni abban, hogy komolyan beszél. Eddig semmi kivetni valót nem találtam az ilyesmiben. Dehát vannak akik időnként még olyan istentelenségre mernek vetemedni, minthogy – uram bocsá’ – kiállnak egy terem közepére és párosával mindenféle időpocsékoló lépést tesznek, nyilvánvalóan átlátszó szándékkal, hogy ezalatt sem hagyják magukat nevelni. Jómagam is szeretek táncolni, de ha hozzám tánc közben odajönne valaki és elkezdené magyarázni, hogy mennyire felesleges dolog ez és mennyivel hasznosabb lenne, teszem azt termelési értekezletet tartani helyette, hát én…
Nem tudtam mit szólni, így csak ennyi mondtam:
– Bokor elvtársnő, úgy látszik öntudattúltengésed van…

Szállásomon nekiláttam, hogy földi hivatásomnak eleget tegyek. Elővettem a különböző csasztuska-témákat.
“Veres Márton ifjúmunkás jól dolgozott. Meg kell dicsérni.”
Elgondolkodom. Milyen ember lehet Veres Márton? Tömzsi, feketehajú? Vagy magas, szőke? Vajjon szereti-e Mozartot, Gogolt? Milyen egyszerűen van odavetve, hogy “jól dolgozott”. Mert ez nem olyan apróság. Nem mindenki teljesíti a kötelességét. Ez neki komoly erőfeszítésbe kerülhetett. Talán küzdelembe is. Lehet, hogy akadtak, akik gáncsolták érte. Vagy gúnyolták, strébernek nevezték. Mert ilyenek is vannak. Biztos, hogy nagyszerű regényt, vagy akár drámát lehetne írni az életéről! Hisz a legszebb írói feladat az életet visszaadni és miért lenne Veres Márton élete kevésbbé érdekes, vagy fontos, mint másoké?
No, de gyerünk, csasztuskát kell írnom!! …
Írom: “Én,vagyok a Veres Marci, Munkához viszonyom harci…”
Rámeredek a papírra. Mi ez?! Ez lenne az élet, amit én ábrázolni akarok? Hát én is kivegyem a részemet a művészet megcsúfolásából, megnyomorításából?! Nem, ebből elég volt! Harcolnom kell ez ellen a téves irány, szűklátókörű felfogás ellen, a dolgozók nevében, a józan ész nevében.

*

Szomorú vándorok bolyonganak esténként Sztálinváros útjain.
Lehajtott fejjel rójják az út porát, alig remélve, hogy valaha vége lesz pusztai bujdosásuknak. Az énekkar ez a szomorú menet, amely megy házról-házra, hogy rátaláljon az ígéret földjére, ahol próbát tarthat. Előttük jár lángoszlopként Simon Jenő, a karnagy, de az ő tüze is kezd már pislákolni, miként egyre csüggedtebbek lesznek a kórus tagok is és fogynak, egyre fogynak… Mert, hajh az Ígéret terméből nekik mindig csak az ígéret jut, a termet sohasem sikerül megkapniok, ezért járják a végtelen sivatagot, árván keresvén az oázist, melynek fövényén megpihentethetik ernyedt tagjaikat és óh, – énekelhetnének!
De oly ritkán adatik meg nekik ez a kegy.

*

Miután a helyi kultúrcsoportokat gyengéknek és ütőképteleneknek könyvelték el, hivatásos színészeket szoktak meghívni Pestről, hogy a közönség számára komoly művészi élményeket szerezzenek és egyben serkentőleg is hassanak a sztálinvárosi színjátszókra, akik bizonyára sok szépet és hasznosat tanulhatnak tőlük.
E nemes cél szellemében jöttek Sztálinvárosba az Ifjúsági Színház művészei is.
Ismeretlen szerző “Pathelin mester” c. darabját adták elő.
Az előadást különböző okokból később kezdték el, mint hirdetve volt. (Sztálinvárosban mindig akad valami ok arra, hogy egy előadást későn kezdjenek meg.)
A darab közepetáján a színfalak mögött suttogni kezdték, hogy indul a hajó. Rövid tanakodás indult meg, amelyet a közönség nem hallhatott ugyan, de melynek eredményeképpen megtudták, hogy az előadást meg kell szakítani.
Egy színész kiállt a függöny elé és, mintha gúnyolódni akarna, dióhéjban elmondta a darab hátralevő részének tartalmát…
Kifelé menet az egyik munkás odaszólt társának:
– Csak tudnám, minek tartanak minket!

Sztálinvárosi jegyzetek – A kultúráról

A vonaton hazafelé megpróbáltam kicsit összeszedni magamat és jegyzeteimet.
“Zökkenésmentes kultúrélet, bár vannak még hibák…”
Vannak. Nagyon sok hiba van. És ezek mellett nem mehetünk el behúnyt szemmel, mert köztük egy sincs, amit ne lehetne kijavítani.
Mert az az álláspontja a Népművelési Osztálynak, hogy egyelőre be kell érnünk ennyivel, egyáltalán nem indokolt. A dolgozók nem érik be ennyivel. A sztálinvárosiak közül a legtöbbnek a múltban nem jutott az igazi kultúrából, szeretnének eljutni hozzá. De most, hogy fényre kerülhettek, a Napot akarják látni, nem elégedhetnek meg az elemlámpák hamis világával. Tudásszomj és adottságaik jóval nagyobbak, mint kulturális lehetőségeik.
Emberek vannak itt, nem egy kisdedóvó intézet növendékei, akiket “nekik az is jó” felkiáltással szedett-vedett, kezdetleges előadásokkal “fizetnek ki”. Emberek, akiknek képességeivel nem vagyunk tisztában, de akik közt feltétlenül akadnak tehetségesek!
Ezt az emberanyagot formálni kell, nem lekicsinyelni az erejét.
A vezetőknek pedig nem bürokratikusan, gépszerűen kell az embereket kezelni; ha a dolgozók érzik, hogy bíznak bennük, törődnek velük, akkor át fogják érezni a sokat ismételt igazságok friss értelmét.

SIMON TAMÁS

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.